Portré a lángoló fiatal lányról – kritika


Portré a lángoló fiatal lányról (Portrait de la jeune fille en feu): Céline Sciamma, Szereplők: Noémie Merlant, Adéle Haenel, Luána Bajrami, francia dráma: 121 perc , 2019 (16)

Az elmúlt években nagyon sok próbálkozása volt Hollywoodnak, hogy kicsit nőiesebb legyen az álomgyár termelése, de sajnos többnyire elvetélt darabok érkeztek csak a mozikba (Ocean’s 8; Szellemirtók). Mire jött Céline Sciamma filmje és itt az évtized végén kiverte a Bechdel-biztosítékot. De erényei nem merülnek ki kompetens és rétegelt nők bemutatásában. Erről árulkodik, hogy elnyerte Cannes-ban a Queer Palm-ot, a legjobb forgatókönyv díját és azóta további 36 jelöléséből már 14-et díjra is váltott, valamint várományosa a legjobb idegen nyelvű film díjának a Golden Globe-on.A történet egy művészeti iskolában kezdődik. Marianne (Noémie Merlant) instruálja a diákjait, akik portrét rajzolnak róla. Tekintete régen látott festményére téved: A Portré a lángoló fiatal lányról fájó emlékeket idéz fel benne…Marianne-t egy grófnő (Valeria Golino) kéri fel, hogy portrét fessen a lányáról, ami alapján majd a lány milánói kérője el tudja dönteni, hogy valóban házasságra kíván-e lépni vele, vagy sem. Héloïse (Adéle Haenel) viszont nagyon egyszerűen próbálja megőrizni elvesztett függetlenségét. Nem hajlandó modellt állni. Marianne feladata hát, hogy társalkodónői minőségben megfigyelje Héloïse-t és akarata ellenére megfesse őt.Napközben séták, lopott pillantások, így a munka dandárja estére marad. Miközben a festés technikájáról és szabályairól is megtudunk valamennyit, szépen lassan megismerhetjük ezen 18. századi nők mindennapi megpróbáltatásait is.
S akármennyire is munkaként tekint a portré elkészültére, Marianne nagyon is átérzi Héloïse helyzetét és hogy ezzel az elkerülhetetlen végzete felé taszítja. Ezért is kéri meg a grófnőt, hogy ő mondhassa el, jövetele valódi célját.
„- Nem tudtam, hogy ön műkritikus.
– Én meg, hogy ön festő!”
Sciamma az első pillanatban előrevetíti főhősei drámáját, s mégis valami olyasmit ad a játékidő két órája alatt, amire kevés alkotás képes. Nem csak végignézünk egy, a semmiből építkező, lassan kibontakozó, ellentmondást nem tűrő szerelem történetét. Minden eszközzel – vagy annak hiányával – arra késztet minket, hogy amennyire ez lehetséges, átérezzük ezt az érzelmi vihart, ami a szemünk láttára születik meg, hogy az elfojtás ellenére, egyre inkább megerősödve végig söpörjön a filmen és rajtunk.A teljes élmény érdekében, a rendező végig csak zörejeket használ. Mindösszesen négyszer hallunk generált hangot. Ebből egy alkalommal, ez mindösszesen egyetlen leütött billentyű a zongorán. A puritán és letisztult környezet, az elképesztő mennyiségű közeli és hogy mindez 5K-ban forgott, mind arra késztet minket, hogy szereplőink minden rezdülését megfigyeljük, átérezzük, szinte együtt lélegezzünk velük. Ahogy főhőseink egyre közelebb kerülnek egymáshoz és saját, tagadhatatlan érzéseikhez. Ahogy egy monoton zajból felmorajló, ritmikus hangkavalkád lesz, majd egy gyönyörű akapella. Úgy lesz egyszerre minden mondat, kép, elejtett apró információ az egész része és tagadhatatlanul saját önnön valója.
„ – Álmodott rólam?
– Nem! Gondoltam magára.”
Sciamma arra vállalkozott, hogy semmit nem magyaráz el. (Kivételt képez ez alól a 28-as szám. Ott mintha elfogyott volna a nézőbe vetett hite.) Csak és kizárólag annyit mond és mutat, ami építi a narratívát és bevon az érzelmekbe. Ettől lesz maga a film is olyan, mint a megidézett Vihar.Jóformán semmit nem tudunk meg a múltról. Pontosan annyiból kell építkeznünk, ami két szerelmes ember birtokában van a másikról, megismerkedésükkor. Olyan döntések maradnak ránk és a saját projekcióinkra, mint hogy ki csábít el kit. Ki figyel meg kit? Ki a bátrabb, ki az erősebb? Ki szabad valójában? Melyik szerelem az értékesebb, az egyszerű halandóé, vagy a költőé?
„Miközben megfigyel, mit gondol én kit figyelek meg?”
Emellé még egy kis misztikum is belefért a játékidőbe, ami ismét csak időben és a helyén kezelve kerül magyarázatra.

Aki szerette a Szólíts a neveden-t, az most sem fog csalódni, ha egy melankolikus, de csontig hatolóan szép történetre vágyna. A Portré… pontosan olyan, mint egy festmény. Aprólékosan, már-már kínzóan lassan hordja fel a rétegeit, de a végeredmény sallangoktól mentes és olyan katartikus élményt ad, amire csak egy remekmű képes.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Keanu Reeves a Mátrix és a John Wick 4. részével egyszerre a mozikban
Következő cikk 9 érdekesség a Jokerről