Talpig fegyverben – kritika


Talpig fegyverben (Guns Akimbo), rendező: Jason Lei Howden, szereplők: Daniel Radcliffe, Samara Weaving, Ned Dennehy, angol-német-új-zélandi akció-vígjáték, 95 perc, 2019. (18)

Amit a Roxfortban nem tanítanak…

Daniel Radcliffe szokatlan szerepvállalásainak eredményeként láttunk már néhány korántsem átlagos mozit, de az őrültséget tekintve a Talpig fegyverben minden eddigin túltesz. Abszolút bűnös élvezet kategória sok-sok hibával, ami tökre hidegen fog hagyni.

Miles (Daniel Radcliffe) igazi kocka, aki tehetségét elpazarolva egy huszadrangú cégnél húzza az igát, ahol főnöke gyakorlatilag keresztülnéz rajta. Frusztrációját úgy éli ki, hogy szabadidejében mindenkinek jól beszól a neten. Talán nem véletlen, hogy napjainkban a legnagyobb nézettséget egy olyan oldal hozza, ahol börtönből és elmegyógyintézetből szabadult (szökött?) emberek levadásszák egymást a nyílt utcán. Miles a vérre szomjazó, olcsó és értelmetlen szórakozást kereső közönséget szidalmazva belebotlik a SKIZM adminjába, akit érzékenyen érint a dolog, ezért nem sokkal később rátörik az ajtót és alaposan helyben hagyják. A dolognak itt nincs vége, hősünk kezéhez fegyvereket csavaroznak, majd ráküldik Nixet (Samara Weaving), az őrült csajszit, aki a játékban még nem talált legyőzőre (különben nem élne). Miles hamar ráébred, hogy nem neki lejt a pálya, így a kezdeti (de végig jelenlévő) kétségbeesésen némileg túltéve magát őrült ámokfutásba kezd, ahol inkább a szerencsén, mintsem a tudásán és rátermettségen múlik az élete Miles eléggé magának való srác, aki az életét inkább a virtuális térben tölti, a való világban kevésbé mozog otthonosan, az élet-halál harcról nem is beszélve. Barátnőjével, Novával is szakított és éppen akkor próbálkozik egy utolsó utáni eséllyel, amikor beüt a krach. Gyakorlatilag nincs erre felkészülve és nincs kihez forduljon a problémájával, így a legváratlanabb helyekről kap segítséget, illetve ellenségeket is. Nyomában Nix és a rosszfiúk, de a rendőrség is, hiszen nem rohangászhat valaki csak úgy fényes nappal az utcán kezében két jókora mordállyal. Meg aztán ahol Miles van, ott van Nix és a SKIZM is. Van egy épkézláb történetünk is egy-két csavarral, csak hogy ne érezzük annyira öncélúnak ezt az egészet, de a játékidő bő másfél órájában inkább arról van szó, hányféleképpen is lehet egy embernek az élettel összeegyeztethetetlen sérüléseket okozni. Igazi gyilokpornó. Sokszor hallom és olvasom, hogy az emberek szórakozni járnak a moziba. Kikapcsolódásra vágynak, nem agyoncizellált, köldöknézős művészfilmekre. Hát tessék.
A Talpig fegyverben szinte teljes mértékben kielégít minden ilyesfajta igényt és vágyat a maga bűnös módján, nyelvezete és durvasága se tartson vissza senkit, sőt. De hogy ne távozzunk üres kézzel a moziból, van itt azért egy jó adag társadalomkritika is, ahol a kamuképpel, kamunévvel operáló trollsereg, tágabb értelemben pedig mindenki megkapja a magáért, aki a virtuális térben éli meg a hétköznapokat. És hát mi lenne találóbb és viccesebb, mint a vérszomjas közönségnek beszóló, vérszomjas közönségre váró film?

Szerelemprojekt, kevés lóvé, kicsit béna CGI, számítógépes játékokra hajazó képi világ, ütős zene, rengeteg hulla és egy kétségbeesetten rohangászó, végtelenül szimpatikus Daniel Radcliffe.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Előre - kritika
Következő cikk A hét röhögései (323.)