25 éves a Szemtől szemben 


Szemtől szemben (Heat); rendező: Michael Mann; főszereplők: Robert De Niro, Al Pacino, Val Kilmer, Tom Sizemore, Amy Brenneman, Kevin Gage, Ashley Judd, Danny Trejo, Jon Voight, Diane Venora, Dennis Haysbert, Natalie Portman, Mykkelti Williamson, William Fichtner, Ted Levine, Wes Studi, Hank Azaria, Tom Noonan, Henry Rollins, Tone Loc, Jeremy Piven; amerikai akció-thriller; 170 perc; amerikai mozipremier: 1995. december 15., magyarországi bemutató: 1996. április 4. (18)

A 71-es asztal

Kevés elcsépeltebb alapsztorit ismerünk, mint amikor a zsaru megpróbálja elkapni az előtte mindig legalább egy lépéssel járó rosszfiút. Régi sablontörténet ez, már 1995-ben is az volt, de a Szemtől szemben (Heat) a példa rá, hogy ha a megfelelő rendező vezényel, akkor igen is lehet újszerűt alkotni a témában. Michael Mann ma már klasszikusnak számító akció-thrillerét 25 évvel ezelőtt mutatták be a mozik.

Chicagót szokás a szél városának nevezni, és az sem téved sokat, aki szimplán a bűn városaként hivatkozik rá. Az illinois-i metropolisz az USA egyik legveszélyesebb települése, és ahogy az ott játszódó Rém rendes családban is egyszer elhangzott: „mi chicagóiak találtuk fel a random erőszakot!” A városnak persze rengeteg jó dolgot is köszönhetünk, például az ott született Michael Mann rendező/producer/forgatókönyvírót, akinek a mozis karrierje Az erőszak utcái című 1981-es akciókrimivel indult be. Ezt követte két évvel később Az erőd, 1986-ban pedig az Embervadász, és Mann közben tett némi tévés kitérőt olyan sorozatok producereként, mint a Miami Vice és a Crime Story. A 90-es évek elején visszatért a nagyvászonhoz Az utolsó mohikánnal, melyet követően önéletrajzi filmet szeretett volna készíteni James Deanről. Végül mégsem így döntött, hanem egy régi forgatókönyvötletét vette elő ön-remake-elés céljából, de itt egy kicsit vissza kell mennünk az időben.

Mann a 70-es években összebarátkozott egy Chuck Adamson nevű helyi detektívvel, aki az azt megelőző évtizedben hosszú időn keresztül próbált elkapni egy börtönviselt kasszafúrót, Neil McCauleyt. Noha Adamson és McCauley ellenségek voltak, előfordult, hogy együtt kávéztak, akárcsak Al Pacino és Robert De Niro karakterei a Heatben, és a filmnek az a jelenete is valós ihletésű, amikor megfigyelés közben az egyik rendőr véletlenül zajt csinál, és ez elriasztja a betörőket. Adamson végül elkapta McCauleyt egy rablást követő utcai tűzharc során, viszont az egyik tettes, bizonyos Miklos Polesti elmenekült. Gyanúsan magyaros a név – hogy tényleg magyar-e, arról nem találni hivatalos feljegyzést. Mindenesetre a Heat-beli Chrisszel ellentétben Polestit másnap elkapták, és börtönbe került. 2011-ben még biztosan élt, de hogy azóta mi lett vele, azt homály fedi.

Chuck Adamson és Neil McCauley

A zsarukarriert követően Adamson a showbiznisz felé vette az irányt, és forgatókönyvíró/producer lett: számos Miami Vice epizódot írt, ezenkívül több filmben és sorozatban is feltűnt miniszerepekben, például a Beverly Hills-i zsaruban. Mann többször is dolgozott vele, de a rendezőt leginkább az foglalkoztatta, hogy hogyan tudná megfilmesíteni a McCauley sztorit. Különböző egyéb munkái miatt folyamatosan halogatta a projektet, mígnem az Embervadász után úgy döntött, hogy belevág. A sztori komplexitása miatt tévésorozatban gondolkodott, és le is forgatott egy pilotot L.A. Takedown címmel. A sztori meglehetősen hasonló a későbbi Heathez képest, de a sorozatból végül nem lett semmi, ugyanis Mann összeveszett a stúdióval a színészválasztás kapcsán, így a pilotot nem követték további epizódok.

A kudarc mindenesetre nem szegte Mann kedvét, és a 90-es évek első felére újraírta a forgatókönyvet, melynek immáron a Heat címet adta (ami nem igazán a hőségre utal, hanem szlengben egyrészt rendőrséggel való összecsapást jelent, valamint arra vonatkozik, amikor valakinek ég a talaj a lába alatt). Barátja, Art Linson producer elismerően nyilatkozott a szkriptről, és ő vetette fel azt, hogy a főszerepekre nagyágyúkat kell leigazolni. Elsőként Robert De Niro mondott igent, ő lett a kasszafúró McCauley, míg a zsaru, Vincent Hanna szerepét is az első számú kiszemelt, Al Pacino vállalta el. A két, egyaránt olasz származású sztár ekkor már rég színészlegendának számított, és A Keresztapa II-t leszámítva még soha nem játszottak együtt; ráadásul abban is külön-külön szerepeltek, hiszen eltérő idősíkokban létező karaktereket játszottak el. Mindketten nagyon jó fázisban voltak a karrierjüket tekintve: Pacino ekkoriban kapott Oscart az Egy asszony illatáért, De Niro pedig sikeres művészi és mainstream produkciókban is folyamatosan foglalkoztatva volt, valamint rendezőként is debütált. Szerencsére velük nem ért véget a jó csengésű nevek listája. Az egyre jobban befutó Val Kilmer valahogy elintézte, hogy kiszökhessen a Mindörökké Batman forgatási szüneteiről; szerencsére egyáltalán nem derogált neki, hogy a két nagyágyú mellett itt csak mellékszerepet játszhat. Rajta kívül olyan nevek csatlakoztak még az ensemble casthez, mint Tom Sizemore, Danny Trejo, a döbbenetes Bundesliga hajat kapó Jon Voight, Ted Levine, Ashley Judd, William Fichtman, Natalie Portman, Hank Azaria, Tone Loc, Henry Rollins, Jeremy Piven, és még sorolhatnánk.Praktikus okokból a cselekmény átkerült Los Angeles-be, ahol aztán szintén van bűnözés gazdagon. A forgatást egy elképesztően hosszú, négy hónapos helyszínkeresés előzte meg. Mann kikötötte, hogy nem hajlandó stúdióban, soundstage-en forgatni; végül állítólag 65 különböző helyszínen forgott a film, bár egyesek szerint ez a szám valójában a százat is meghaladta. Ráadásul a rendező direkt nem szokványos helyeket keresett, és a film bizonyos képsorait elnézve valóban nem tipikus kulisszákat látunk. Adamson konzultánsként vett részt a forgatáson, akárcsak a Voight karakterét ihlető ex-bűnöző, Edward Bunker, akit a Kutyaszorítóban című film halkszavú Mr. Kékjeként ismerhetünk. A forgatás 1995 februárja és júliusa között zajlott, és ahogy egy már megszűnt hazai (bár licenszes) filmmagazin anno megjegyezte: ilyen szereposztással még egy elsős főiskolás sem tudott volna rossz filmet rendezni.

A siker záloga jelentős részben a két főszereplőben, illetve az őket alakító színészekben rejlett. Mann remekül írta meg a karaktereket – a rosszfiú csendes és visszahúzódó, a zsaru pedig hiperaktív és harsány (állítólag egy korai vázlatban a Pacino alakította Vincent Hanna kokainfüggő volt, de ez aztán kimaradt a végleges változatból). A De Niro által megformált McCauley szinte mindig szürke és fehér színű ruhákat visel, hogy ne tűnjön ki a tömegből, míg Hanna a tökéletes ellentéte a sötét színválasztással. Pacino végig sportzakót és nyakkendőt hord, bizonyos jelenetekben pedig hátra van nyalva a haja – megjelenését a filmkészítők nem kis mértékben a neves kosárlabdaedzőtől, Pat Rileytól kölcsönözték, aki pont abban az évben, 1995-ben szerződött a Miami Heat csapatához (Heat, érted…). McCauley és Hanna karakterei bizonyos tekintetben totális ellentétei egymásnak, van viszont egy fontos közös vonásuk: mindketten megszállottan a saját szakterületüknek élnek. McCauley annyira óvatos, hogy inkább be se rendezi a lakását feleslegesen, mert ahogy mondja, bármikor előfordulhat, hogy égni fog a lába alatt a talaj, és akkor gyorsan le kell lépni. Hanna már a harmadik házasságánál tart, és az sem nevezhető harmonikusnak – ennek kizárólag az az oka, hogy a zsaru teljes mértékben a munkájának él. Egyiküket sem lehet besorolni a jófiú vagy a rosszfiú kategóriájába. A néző szinte mindkettejüknek szurkol, hiszen egyrészt mégis csak a rendőr képviseli a törvényt, másrészt viszont – és ez marha nehéz meló egy színész számára – De Niro úgy formálja meg a törvényszegőt, hogy az ember sokszor hajlamos szimpátiát érezni iránta.A McCauleyval való azonosulást jelentős mértékben segíti, hogy a film igazi gonosztevője a Kevin Gage alakította Waingro, akit egyébként egy azonos nevű valódi chicagói bűnöző ihletett. Az igazi Waingro bemártotta a bűntársait, majd nem sokkal később eltűnt, végül Mexikóban találták meg a holttestét egy sufni falára szegezve. Gage a 2000-es években drogügyek miatt maga is sittre került, és odabent Waingrónak szólították az elítéltek. A mindig is problémás Tom Sizemore is megjárta később a börtönt, korábban pedig Danny Trejo (aki itt a filmben egy Trejo nevű karaktert játszik) is ült már, többek között fegyveres rablásért. Mann profizmusát jelzi, hogy a forgatást megelőzően De Nirót, Kilmert és Sizemore-t is elvitte egy börtönbe, hogy ott elítéltekkel konzultáljanak, miközben a filmben egyetlen börtönös jelenet sincs.
További erénye a Heatnek, hogy nem csak a főszereplők jellemeit mutatja be részletesen, hanem szinte az összes mellékszereplőt egész jól megismerhetjük. Chris (Kilmer) szerencsejáték függőségben szenved, Michael (Sizemore) nehezen találja az egyensúlyt a tisztes családapa és a bankrabló titulusok között, Trejo imádja a feleségét, Lauren (Portman), Hanna mostohalánya full depressziós, mert az igazi apja elhanyagolja – hogy csak egy pár példát említsünk.

A Heatnek két klasszikus jelenete van – kezdjük az utcai harccal, melyet nemrég egy még létező magyarországi filmmagazin minden idők legjobb action sequence-évé kiáltott ki, és bizony nem érdemtelenül. Már az eleve rendhagyó, hogy – a Ben Hur fogatversenyéhez hasonlóan – nem hallunk benne zenét. Elliot Goldenthal pattogós zenei betéte véget ér, amikor a bankrablók kiérnek az épületből, és a muzsika innentől kezdve átadja a helyét a fegyvereknek (minden egyes lövés hangja a helyszínen került rögzítésre). A mai szemmel nézve is elképesztő jelenetsort természetesen nem volt könnyű leforgatni, hiszen jó pár utcát le kellett zárni hozzá L.A. belvárosában – a stáb értelemszerűen csak szombaton és vasárnap tudott ott forgatni, ami azzal járt, hogy hétköznap más helyszíneken dolgoztak, hétvégén pedig mindig visszatértek a városközpontba, és ez közel két hónapon keresztül így zajlott.
Nincs erről pontos statisztika, de állítólag több ezer töltényt használtak fel a jelenetsor forgatásához, és hogy a színészek autentikus produkciót nyújtsanak, részt kellett venniük egy több héten át zajló fegyveres kiképzésen. Állítólag Kilmer volt a legprofibb, ő tudott a leggyorsabban tárat cserélni, de ahogy az ebben a videóban is látható, De Niro is döbbenetesen profi módon beletanult a lőfegyverek használatába.
Szakértők egybehangzó véleménye szerint a képsorok elképesztően hitelesek, és amíg a filmet valós történések ihlették, addig maga a film is megihlette a valóságot. 1997-ben Észak-Hollywoodban lezajlott egy igencsak erőszakos bankrablás, és a helyszínen lelőtt agytröszt állítólag a Heatből merítette az ihletet az akcióhoz; később a lakásában a rendőrök meg is találták a film videókazettáját.

A másik klasszikus jelenet pedig mi más, mint a legendás kávézás – De Niro állítólag kifejezetten emiatt írt alá a filmhez. Noha a főszereplők a sztori szerint egy autópálya melletti pihenőben ülnek le szemtől szemben egy asztalhoz, a stáb a valóságban egy Beverly Hills-i kajáldában, a Kate Mandolini’s-ben forgatott, és éjszaka, hogy ne zavarják a vendégforgalmat. Pacino és De Niro egyik snittben sem látszanak egyszerre; illetve, ez nem teljesen stimmel, hiszen látjuk mindig annak a hátát és tarkóját, aki a nézőnek háttal ül. Fel is röppent a legenda, hogy a két színész nem is volt egyszerre a helyszínen, de ez természetesen nem igaz. Az étteremben (mely 2014-ben bezárt) sokáig kinn volt egy forgatási fotó a két sztárról, és a legtöbb vendég természetesen mindig ahhoz a bizonyos 71-es számú asztalhoz akart leülni. A két sztárt filmezték profilból is (ebből végül egyetlen snitt sem került be a végső változatba), ugyancsak szóba került az osztott képmezős megoldás, de Mann végül a puritánabb verzió mellett tette le a voksot.Vannak, akik szerint ez minden idők egyik legjobb filmjelenete, és ezen sorok írója biztosan nem száll vitába velük. A két színész minimális gesztusokkal elképesztően sokat kihoz a jelenetből és a karakteréből, és a spontaneitáshoz alaposan hozzájárult Mann azon döntése, hogy előzetesen nem próbálták el a jelenetet. Pacino és De Niro megtanulták a szöveget, elindultak a kamerák, és végül a 11. felvétel volt az, amit a rendező a legjobbnak talált – ez került be a végső változatba. Valóban sokak kedvence ez a képsor, például Tom Hiddlestoné, aki egyszer egy brit talkshow-ban elő is adta a jelenetet; ráadásul De Niro jelenlétében. Egy másik híres paródia Aries Spears nevéhez fűződik, aki a szöveget kissé megváltoztatva adja elő, és egyszer csak Hannát Sylvester Stallone-ként, McCauleyt pedig Arnold Schwarzeneggerként mondja tovább.

A Heatnek számos egyéb híres rajongója van: például Christopher Nolan, aki A sötét lovag forgatása előtt levetítette a stábnak a filmet (egy aprócska érdekesség: William Fichtman mindkét alkotásban játszik). Nolan emellett moderátorként vett részt a film alkotóival 2015-ben, a húszéves jubileum alkalmából egy nyilvános beszélgetésen. Persze nem csak az ő munkáira hatott Mann mesterműve, hanem olyan európai filmekre is, mint a brit The Sweeney (magyar cím: A törvény ereje), vagy a francia gyártmányú 36, melyben két helyi színészlegenda, Daniel Auteuil és Gerard Depardieu feszül egymásnak – még akkor is, ha mindketten zsarukat játszanak.

Noha bizonyos szempontból a Heat egy heist movie, valahol mégis kicsit olyan, mint egy western. És attól függetlenül, hogy az eredettörténet chicagói, ez a film mégis jelentős mértékben Los Angeles-ről szól. A fő érdem nyilván Michael Manné, akinek ez lett a csúcsmunkája. 9 évvel később a Collateralban még bizonyos mértékig meg tudott ragadni egy hasonló hangulatot, de a Heat színvonalát már nem tudta utolérni. Legutóbbi filmje, a Blackhat csapnivalóra sikeredett, jelenleg pedig állítólag Enzo Ferrariról készül életrajzot forgatni, Hugh Jackman főszereplésével. Látatlanban is azt merjük mondani, hogy a Szemtől szemben marad a kedvenc Michael Mann filmünk.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Őszintén a Lost sorozatról, tíz évvel az utolsó epizód után
Következő cikk Fatman - kritika