Mintha egy városban lennél (Pretend it’s a City), rendező: Martin Scorsese, szereplők: Fran Lebowitz, Martin Scorsese, 7 részes amerikai minisorozat, 2021.
Martin Scorsese a 2019-ben elhunyt Toni Morrison Irodalmi-Nobel-, és Pulitzer-díjas írónő emlékére (is) készített hét részes dokumentumfilmet, a Mintha egy városban lennél címmel. A főszerepben New York és a makettje közt sétáló kissé antiszociális, ám sziporkázó humorú, sajátos látásmódjáról ismert Fran Lebowitz, aki szokásához híven férfi zakóban, cowboy csizmában és farmerben bölcselkedik.
Ebből már nagyjából sejteni lehet, hogy egy kliséktől mentes, kínosan őszinte társadalomkritikával lesz dolgunk. Egyébként nem ez az első közös projektje Scorsesével, 2013-ban már szerepelt A Wall Street farkasa című filmjében, ahol egy bírónőt alakított. Ezúttal az írónő önmagát játssza, elsősorban New York Cityről és annak 50 év alatti formai-, közéleti-, társadalmi- és kulturális átalakulásáról beszél, és arról, hogy milyen volt a ’70-es években 200 dollárral a zsebben semmihez sem értve, végzettség és konkrét tervek nélkül New Yorkban boldogulni. De mielőtt rátérnék a filmre, azok kedvéért, akik nem értenék, hogy e zseniális rendező miért pont egy, a hetvenes éveit taposó bohém nőre pazarolta az idejét, pár szó Fran Lebowitzról.
Frances Ann Lebowitz amerikai publicista és író. Sokak szerint Dorothy Parker reinkarnációja, én leginkább úgy tudnám leírni, hogy félúton van Dorothy Parker és Woody Allen közt. Sokáig az övé volt az amerikai közélet csípős nyelvű, kekec, mindenről határozott véleménnyel bíró személyiségének megtisztelő címe. Szerencsére stílusa nem sokat változott, védjegye még mindig az önirónia és a kegyetlen, szarkasztikus, fanyar humor. Akárcsak Woody Allen, képtelen elhagyni New Yorkot, rajta sem gazdagodik meg senki a Szilícium-völgyben. Nincs mobiltelefonja, számítógépe, írógépe, sosem használta az internetet, van viszont vezetékes telefonja, lakcíme és golyóstolla-szerinte ez is elég az élethez. Az övéhez legalábbis biztosan. Megszállott irodalomrajongó, 10 000 kötetes könyvtára miatt bérel nagyobb lakást. Rendkívül tájékozott, intelligens és eredeti figura. 
Ezek után ki hinné, hogy miután végigbukdácsolta iskolás éveit, volt olyan merész, hogy 19 évesen New Yorkba költözzön. Mivel költőként nem vált be, a lakbért viszont csengetni kellett, takarítónőként, sofőrként, taxisofőrként és házalóként is dolgozott. Egy dologhoz értett csak, az íráshoz. Újságírói karrierjét egy kis magazin művészeti rovatánál kezdte, közben könyv- és filmkritikákat is írt. Andy Warhol felvette az Interviewhez, melynek hamarosan a rovatvezetője lett. Az ismertséget humoros hangvételű könyveinek köszönheti: Metropolitan Life (1978), Social Studies (1981), The Fran Lebowitz Reader (1994). Az 1990-es években írói válságba került, amiből a mai napig nem sikerült kilábalnia. Utolsó kiadott műve egy gyermekkönyv volt még 1994-ben. Bár több könyvön is dolgozik, állítólag egyik még el nem készült regénye “olyan gazdag emberekről szól, akik művészek akarnak lenni, és olyan művészekről, akik gazdagok akarnak lenni”. 1997 óta a Vanity Fair társszerkesztője és alkalmi rovatvezetője. Időnként a televízióban is felbukkan, mint Janice Goldberg bírónő a Law & Order című sorozatban. 
Martin Scorsese és Fran Lebowitz régóta jó barátok. Egy bárban ülve amolyan baráti beszélgetés formájában kerülnek elő olyan mindennapi témák, amihez az átlag New York-i már hozzászokott, vagy fel sem tűnik neki, vagy beletörődött, vagy csak egyszerűen megtanult együtt élni vele. A nem átlagpolgár számára viszont-mint amilyen Lebowitz is-, ezek a dolgok nehezítik meg az életet. Ilyen például az életveszélyes közlekedés, amire a gyalogosok is éppúgy rásegítenek, mint a teljesen szükségtelen és nem kevésbé idegesítő turistaforgalom. Beszél a metrózási szokások megváltozásáról, a légiközlekedés egykori eleganciájának és presztízsének hanyatlásáról, a Time Square sajnálatos arculatváltásáról, New York taxiskultuszának kihalásáról, az irreálisan magas lakásárakról, valamint a nem létező üzleti érzékéről. Spike Lee-t a sport iránti teljes közönyéről és a zene csodálatos erejéről próbálja meggyőzni. A művészet és a pénz szürreális kapcsolatáról, a pénz mindent elnyomó dominanciájáról is elmondja véleményét. Spike Lee mellett archív felvételeket látunk még Alec Baldwin és David Letterman vele készített interjúiból is.
“A tehetség az egyetlen dolog, ami teljesen véletlenszerűen oszlik el az emberek közt. Nem tudod megvenni, semmi köze semmihez. Nem tanulható, nem örökölhető, nem a genetikán múlik, bárhol felbukkanhat.”
Keserédes tapasztalatait osztja meg a melegek kultúrára gyakorolt hatásáról, talentumukról, valamint arról a kulturális vákuumról, amelyet ezek a tehetséges művészek ’70-es, ’80-as évekbeli generációjának elvesztése után sem sikerült betölteni.
Szó esik a wellness intézménye iránti gyűlöletéről és a dohányzás iránti szenvedélyéről is, hisz erős dohányosként személyesen is érintették a dohányosok elleni korlátozások, kirekesztések és az elektromos cigaretta értelmetlen mivolta. Olivia Wilde-dal a fiatalokhoz-, a közösségi médiához- és az internethez fűződő nem létező viszonyáról beszélget.
Végül pedig Scorsese egy könyvtárban a könyvek, könyvesboltok, legendás antikváriumok, könyvtárak iránti rajongásáról kérdezi, valamint a korábban újságosbódék mekkájaként ismert város az egykor 24 órán át nyitva tartó újságosstandok letűnőben lévő jelenségéről is beszél.
“Senki sem engedheti meg magának, hogy New Yorkban éljen, mégis 8 millió ember él itt. New Yorkban minden olyan operába illő, minden problémás.”
A filmmel valószínűleg nem akartak bankot robbantani, kétlem, hogy az alkotók tömeges vonzerőre számítanának. Szerintem Scorsese egyszerűen csak barátja segítségével szeretne tisztelegni e bevándorlógenerációk olvasztótégelyéből lett metropolisznak kollektív emléke előtt. Lebowitznak hála, sikerült mellőzni minden giccset és nosztalgiát, ehelyett egy hiteles és jóízlésű dokut készítettek két olyan ember emlékeire hagyatkozva, akik már akkor is ott éltek, mikor a nagy alma a Volt egyszer egy Amerika képsorait idézte. Amolyan hogyan élj túl New Yorkban útmutató, s habár ez a veszély engem nem fenyeget, én legalább olyan jól szórakoztam, mint maga a rendező, aki sokszor hangosan röhögi végig a forgatást.
