A Faun labirintusa (El laberinto del Fauno/Pan’s Labyrinth), rendező: Guillermo del Toro, forgatókönyv: Guillermo del Toro, szereplők: Ivana Baquero, Sergi López, Maribel Verdú, spanyol-mexikói dark fantasy, horror, 112 perc, 2006.
Altatódal teliholdra és fasizmusra
A faun labirintusában Guillermo del Toro elméjének segítségével szállhattunk alá a poklokra. A 3 Oscart és összese 109 díjat elnyerő mozi hamar klasszikussá nemesedett. A 2000-es évek egyik legjobbja, még tartoztunk neki egy szerelmi vallomással.
Ha van film, amit mindenkinek legalább egyszer látnia kellene, akkor az A faun labirintusa, amely sokadszori újranézés után is gombócot rak a torkomba. Pedig 15 éve már, hogy Guillermo del Toro azóta klasszikussá nemesedett alkotása különleges atmoszférát teremtett a mozikban. Az sem lehet véletlen, hogy a Cannes-i Filmfesztiválon 22 perces tapssal köszönték meg a rendezőnek, akinek- még ha ezután egyetlen filmet sem készített volna-, már ezért az egyért is nagyon hálásak lehetnénk. Pedig nem kifejezetten közönségfilmnek szánta. Olyannyira nem akarta lenyomni mindenki torkán, hogy esélyt sem adott a nagy filmstúdióknak arra, hogy a nagyobb nézőszám kedvéért bármit is megváltoztassanak, ne adj’ Isten szirupos változatot öntsenek belőle (Miután 13 évig dolgozott a forgatókönyvön, ez valahol érthető is). 
A faun labirintusa egyszerre kalauzol Moanna hercegnő mesés, titokzatos birodalmába és Franco diktatúrájának vér áztatta Spanyolországába. Egy percig sem húzza a mézesmadzagot, éles váltásai egyből a mélyvízbe dobják a nézőt. Ofelia (Ivana Baquero), a tündérmeséket faló tízéves kislány édesanyjával egy új élet reményében a számukra biztonságot nyújtó újdonsült férj és leendő apa, Vidal kapitány (Sergi López) vidéki bázisára utazik. A fasiszta elveket igen keményen gyakorló, zsarnoki férj e nyomasztó, vidéki malomban sehova sem vezező eszméivel, a hazájáért mindent feláldozva tisztogatja a környező hegyeket az ott bujkáló gerilláktól. Úgy tűnik azonban, hogy Vidalnak az ellenállókon kívül saját démonjaival is keményen meg kell küzdenie.
E végtelenül nyomasztó, sötét és rideg házban Ofelia számára semmi nincs, ami az otthon melegére emlékeztetné. Gazdag képzelőereje azonban gyorsan egy maga kreálta univerzumba menekíti, ahol egy általa írt tündérmesében próbálja kizárni a realitást. A ház körül bóklászva egy régi labirintusba botlik, melyhez képzelete egy titokzatos, föld alatti királyságot rendel, az ott csúszó-mászó, repkedő rovarokból pedig tündéreket teremt. Itt találkozik az elsőre ijesztőnek tűnő faunnal is, aki Moanna hercegnőt véli felfedezni benne. Neki adja a Keresztutak Könyvét, melynek üres lapjait Ofeliának kell megtöltenie. Három kis „tündért” is kap maga mellé, melyek a kislány segítői, védelmezői lesznek, valamint egy varázserővel bíró krétát, amellyel ajtókat teremthet, ha szükség lesz rá. Ajtókat, melyek a lehetőségek szimbólumai.
A film tehát gyönyörűen hozza a mesék kötelező elemeit: különös lényeket, tündéreket, csodatévő tárgyakat, no és persze a három próbát, amelyben a jók elnyerik jutalmukat. Nagyot csalódnánk del Toroban, ha mindez ilyen kiszámítható lenne. Óperenciás tengerek és üveghegyek helyett két szörnyűséges világ vetül itt egymásra. Egyikben sincs kompromisszum, nincs menekülő útvonal, nincs második esély. Akárcsak a foglyul ejtett lázadóknak, akik Vidal kapitány vallatási módszereivel szembesülve inkább a halálukért könyörögnek, mint az életükért. A labirintusból hozott tárgyakat a valóságba csempészve, a felszínen zajló eseményeket pedig a mesébe írva épül egymásba a két történet. Ahogy egyre iszonyatosabb dolgok történnek a valóságban, úgy torzul a mese is, ahol elég egyetlen hibát véteni, máris ellened fordul minden. Mintha a külvilág lassan beszivárogna a labirintus falai közé, s ezután már csak félelmekből épülne tovább. 
Aki a háború borzalmaiból a fantázia cukormázas tündérmeséjébe menekülne, az ettől a filmtől ezt nem kapja meg, itt mindkét síkon késekbe szaladsz. A faun védelmező és irányító szerepét a felszínen Vidal kapitány cselédje, Mercedes (Maribel Verdú) veszi át, aki az egyre jobban eldurvuló mesében egyik szemét mindig a magára maradt Ofelián tartja.
A film dualitása egy cseppet sem zavaró, mert bár a végletekig kitolja a mese és a valóság határait, mégsem érezzük egyiket sem soknak. Műfajilag szinte csak a legvégén lépnek egymás territóriumába. De vajon sikerül-e Ofeliának még telihold előtt teljesíteni a faun utolsó, hátborzongató próbáját, és egy tökéletesnek álmodott királyságban gyermeknek maradni, vagy e kegyetlen világba ragadva kell idő előtt felnőnie?
A hihetetlenül tüneményes és bájos Ivana Baquero alakítása meg is győzte a kritikusokat, Sergi López pedig döbbenetes erejű játékával mutatta meg az emberi gonoszság legsötétebb bugyrait. A film lenyűgöző képsoraihoz a szintén zseniális Javier Navarro komponált álomszerű, szívbemarkoló zenét. Hogy a vizualitás varázsa mennyire működhet, azt A Faun labirintusa mutatja meg igazán, a szakma pedig elismerte, hogy ennyi év után is van még mit tanulni.
A mozi nagyot kaszált főleg Spanyolországban (bár világviszonylatban az a közel 84 millió dollár sem kifejezetten rossz), ahol hét kategóriában is elnyerte az Oscar-díj spanyol megfelelőjeként ismert Goya-díjat- Később az Akadémiától is kapott hármat (legjobb operatőr, látványtervezés, smink) és ugyanennyi BAFTA-t az összesen 106 jól megérdemelt elismerésből.
Nem könnyű egyértelműen bekategorizálni, hogy mit is nézünk, hisz épp annyira klasszikus mese, mint háborús film, de családi dráma és dark fantasy is egyben, méghozzá minden fronton a legjobb fajtából. Nekem úgy lett ez a film az egyik nagy kedvencem, hogy cseppet sem rajongok a fantasykért. Azt mondják, a jó mese tanulsággal bír, Guillermo del Toro megrázó erejű alkotásának legfőbb üzenete „mindazoknak, akik tudják, hová kell nézni”, hogy végül minden szörnyeteg legyőzhető, még azok is, akik köztünk élnek. 
Az előző kötelező darab:
