Kedves kém (El agente topo / The Mole Agent), rendező: Maite Alberdi, szereplők: Sergio Chamy, Romulo Aitken, Marta Olivares, chilei-amerikai-német-holland-spanyol dokumentumfilm, 84 perc, 2020. (6)
„Életet az éveknek”
Az idősotthonban kémkedő nyugdíjas számos új barátra lel, mert a magánynál nincs rosszabb. Chile ezzel a Kedves kémmel nevezett az Oscarra a legjobb nemzetközi film kategóriában, végül nem válogatták be a legjobbak közé, de dokumentumfilmként igen. Végigjárta a világot és mindenhol szerették, így voltunk ezzel mi is.
Különös álláshirdetés jelenik meg egy újságban, 80-90 év körüli férfit keresnek, akinek van némi műszaki érzéke. Rengetegen jelentkeznek és már az állásinterjú is megadja az alaphangot, amikor a jelentkezők elmondják, hogy egy bizonyos kor felett mennyire nehéz munkát találni és akárcsak máshol, megpróbálják minél jobb színben feltüntetni magukat.
Kiderül, hogy egy nyugdíjasotthonba kell beköltözni néhány hónapra és valakiről információkat kell szolgáltatni. A magánnyomozó irodát megbízó személy ugyanis meg van győződve arról, hogy édesanyját nem látják el megfelelően, rossz körülmények között tartják és még meg is lopják. A nemrég megözvegyült 83 éves Sergio kapja meg a munkát, aki családjával egyeztetve költözik be az otthonba, hogy egy gyorstalpalót követően hozzáfogjon az információgyűjtéshez. A dolgot megnehezíti, hogy számára az idős lakók mind egyformák és amikor végre megtalálja a célszemélyt, kiderül róla, hogy meglehetősen magának való és visszahúzódó.
A jó kiállású, intelligens és teljesen önálló Sergio hamar népszerű lesz az otthonban, ahol mindenkihez van egy kedves szava, cserébe egyre többen keresik a barátságát és egyre több személyes titkot osztanak meg vele. A beszélgetések révén betekintést nyerhetünk a lakók mindennapi életébe, megismerhetjük személyiségüket, múltjukat és azt, hogy mire vágynak a még hátralévő idejükben. A testi és szellemi hanyatlás különböző fokán álló emberek látványa szembesít minket mindazokkal a problémákkal, betegségekkel, ami – talán – ránk is vár, ugyanakkor az öregséggel járó bölcsesség, élettapasztalat, nyugalom, valamint a megélt rengeteg emlék és élmény mégis inkább azt mondatja velünk, hogy igenis mindennek megvan a maga szépsége.
A chilei dokumentumfilmes Maite Alberdi egy magánnyomozóról szeretett volna filmet forgatni, hogy utánajárjon a sztereotípiáknak, ezért néhány hónapig asszisztensként dolgozott egy irodánál. Azt vette észre, hogy az ügyek többsége az emberi bizalmatlanságon alapul. Szülők figyeltetik meg a gyerekeiket, testvérek egymást vagy éppen a főnökök a beosztottjaikat, már pedig ezek könnyen megoldhatóak lennének, ha az érintettek beszélnének egymással és akkor magánnyomozókra sem lenne szükség. Arra volt kíváncsi, hogy mi vezetett ehhez a bizalmatlansághoz, hol és mikor siklott ki a kommunikáció. Nem is a nyomozás eredménye érdekelte, hanem dokumentumfilmesként sokkal inkább a történet mögötti társadalmi jelentés. Az ügyek egy része idősotthonokba vezetett, ami egy kevésbé reprezentált mikroközösség, melynek bemutatása magával hozza, hozhatja az empátiát és a toleranciát. A dokumentumfilm közelebb hoz ahhoz a világhoz, amit nem vagy kevésbé ismerünk. A kamera sosem hazudik, ahogy ő mondja.
Az otthon személyzete mindössze annyit látott az egészből, hogy egy stáb filmet forgat, még az igazgatót is csak a végén avatták be, miért is költözött be Sergio három hónapra. A film amolyan hibrid, a dokumentumfilm jelleg megtartása mellett Sergio egyes jelenetekhez kapott instrukciókat a készítőktől, a kamera követte őt és az ő szemén keresztül mutatta meg ezt a világot, az ő történetén keresztül tárult fel a valóság. Az életének azon a pontján járt, amikor megkérdőjelezte saját korát és azt, hogy mit várhat még, éppen ezért nyitott volt a kalandra, a tapasztalatokra, ugyanakkor botcsinálta kémként a vígjátéki alaphangulatot is megadta.
A filmet elnézve talán nem is a magányon van a lényeg, hanem a hasznosságon, mert amíg úgy érezzük, valakinek szüksége van ránk, addig szívesen vagyunk itt ezen a földön. Sergiót megviseli felesége elvesztése és a hétköznapok monotonitása, de ennyi idősen is új értelmet kap az élete a feladattal, azzal, hogy van mivel elfoglalnia magát, hogy emberekkel ismerkedik, beszélget és segít nekik átlendülni a nehéz pillanatokon. A többséggel megtalálja a közös hangot és a rábízott feladat teljesítése közben ébred rá egy csomó fontos dologra. A stáb, akárcsak a néző, rengeteget tanulhat Sergiótól. Talán magunkba nézünk és feltesszük a kérdést, mit csinálhatnánk jobban, melynek eredményeként bepótoljuk az elmaradt beszélgetéseket.
