The Many Saints of Newark, rendező: Alan Taylor, szereplők: Alessandro Nivola, Leslie Odom Jr., Jon Bernthal, Vera Farmiga, Corey Stoll, Ray Liotta, Michela de Rossi, Michael Gandolfini, amerikai krimi-dráma, 120 perc, 2021 (16)
Get yourself a gun
Amikor nyolc évvel ezelőtt James Gandolfini itt hagyott bennünket, nem csupán egy remek, szerethető karakterszínészt veszítettünk, hanem az akkorra már lefutott, de azóta is a sorozat-történelem egyik legmeghatározóbb szériája, a Maffiózók (1999-2007) tisztelt-rettegett-gyűlölt-imádott, de mindenképpen rendkívüli főhősét, Tony Sopranót is! Amikor pár évvel ezelőtt felröppent a – „vadkacsás” – hír, hogy az alkotók előzménytörténeten dolgoznak, minden Paulie-fan ördögvasvillás ujjtartással magyarázta a kevésbé szakértőknek: „Én mondom, csak el ne szúrják ezek a… csak el ne szúrják!”
A maffia szentjei azóta elkészült, sőt, a forgatás alatt derült ki az igazi nagy dobás, hogy az előzménytörténetben az ifjonc, még „civil” Tonyt nem más, mint az eredeti családfő fia, Michael Gandolfini (Ocean’s 8, Cherry) alakítja majd. Erre pedig már a Junior-rajongók is megtörölték a meghatódottságtól párába borult vastagkeretesüket és hálát adtak a Madonnának az újabb remek ötletért. Persze, még így is kétségekkel várta mindenki a primo episodio előtti eseményeket, hiszen a fő kérdés megmaradt: lehet-e egyáltalán szórakoztató, hiteles Soprano-filmet forgatni James Gandolfini nélkül?!
És meg kell mondani őszintén, az aggodalom nem volt alaptalan, hiszen – scusa – a mozifilm sajna nem ér fel az összetett, jól kidolgozott sorozat színvonaláig. Tisztességes maffiatörténet jó régi és új karakterekkel, véres leszámolásokkal és finom filmes kikacsintásokkal, ám valójában nem Tony Soprano története – ezt a plakát egyértelműen sugallja is –, hiszen Anthony csupán mellékszereplő és az ifjú Gandolfini is csak a sztori második órájára tűnik fel – ám, el kell ismerni, tényleg tiszta apja!
Sírkövek között bolyongunk és a sorozatban meghalt Christopher Moltisanti (Michael Imperioli) szegődik mellénk, hogy narrátorként vezessen bennünket vissza Newark városába, a múltba, 1967-be, amikor a Soprano név még nem a szemétbiznisszel fonódott össze: a család tagjai akkoriban a DiMeo-famíliának dolgoztak. A tini Tony (William Ludwig) nagybátyjával, a hirtelen haragú Dickie Moltisantival (Alessandro Nivola csak közvetlenül a forgatás előtt tudta meg, hogy valójában az ő karaktere a főszereplő) érkezik annak apja, Hollywood Dick (Ray Liotta elsüti klasszikus, hisztérikus nevetését a Nagymenőkből) fogadására. Az öreg fiatal, olasz feleséggel, (Michela de Rossi) tért haza és az alapfelállásból sejthetjük, hogy ez a későbbiekben még családi perpatvarhoz vezethet.
Időközben egy fekete taxis letartóztatása miatt lázadás, gyújtogatás tör ki a városban, ami érinti a család üzleti lehetőségeit is, hiszen lehetőséget nyújt a velük együtt dolgozó fekete Harold McBryer (Leslie Odom Jr. – Hamilton, Egy éj Miamiban) számára a fehérek árnyékából való kitörésre.
Évekkel később vagyunk, az eltelt időben – csak semmi spoiler! – kissé átrendeződtek a családi viszonyok, McBryer megerősödött, Dickie pedig apja börtönben ülő ikertestvérével (Ray Liotta morózus verzióban) egyeztetve egyengeti a família sorsát. Tony (most már Michael Gandolfini) viszonylag jól nevelt, visszafogott gyerek, akit szigorú anyja, Livia (Vera Farmiga) kordában tart, ám a szebb civil jövő elé néző és a családi biznisztől önmagát távol tartó fiú nemsokára megcsinálja az első kis stiklijeit, amiből már láthatjuk, hogy igazi vezéregyéniség, vérbeli családfő van születőben. A leszámolások, ellentétek, belső nézeteltérések mozgatta történet tényleg jól sikerült utolsó tíz percére, sőt a befejezés remekül megkomponált pillanatára már biztosak lehetünk benne: a sorozat fiatal, ám már most elszánt és a Pokol bugyrain is átgyalogoló főnökével van dolgunk! Jöhet a Woke Up This Morning új verziója!
Amikor Tony Soprano még kismenő volt – sőt, még csak menő sem volt! A rendező, Alan Taylor és az író, Lawrence Konner eddigi tévés-filmes kreditjei alapján elvárható volt, hogy a Maffiózók méltó utódját-elődjét álmodják meg az HBO számára, ám hiába a remek szereplőgárda, a korhű, hiteles látvány, A maffia szentjei igazából nem emelkedik ki a megszokott gengszterfilmek sokasága közül. Minden benne van, ami elvárható egy ilyen történettől, ám nem nyújt levegőbe öklöző katarzist.
Szerencsére az ifjú Gandolfini nem roppan össze az apja által örökségül hagyott teher alatt, remekül hozza a fiatal Tony figuráját – már amikor éppen kamera elé kerül. A valódi főszerepet játszó Nivola összetett karaktere az érzelmi skála két vége között ingázik, őt ellensúlyozza Farmiga és Liotta nyugodtabb, szigorúbb figurája, de jól kiegészíti őt de Rossi a Nagy Amerikában szerencsét próbáló, lelkes feleség alakjában. Fájó viszont, hogy az eredeti széria emlékezetes mellékszereplőinek csupán néhány villanás jut, bár az őket újrajátszó színészek szinte egy-az-egyben áthozták Paulie (Billy Magnussen), Silvio (John Magaro) és a több lehetőséget kapó Junior Soprano (Corey Stoll) tévében megszokott apróbb rezdüléseit is.
Nem én választottam a gengszterfilmet, a gengszterfilm választott engem! Bár önmagában jól összerakott, szórakoztató mozi, ám a Maffiózók ismeretében a rajongók számára mégis enyhe csalódás. A lezárás és Michael Gandolfini személye-játéka azonban reményt ad arra, hogy az alkotók folytatják a történetet és egy következő – jobban kidolgozott – filmben láthatjuk azt az utat, amin a kis Anthony a mi szeretett-rettegett Tony Sopranónká vált!
