Finch, rendező: Miguel Sapochnik, szereplők: Tom Hanks, Caleb Landry Jones, Oscar Avila, Lora Martinez-Cunningham, Marie Wagenman, amerikai sci-fi dráma, 115 perc, 2021 (12)
„Kis lépés az embernek, hatalmas ugrás Finch Weinbergnek!”
Mindannyian tudjuk, hogy Tom Hanks eddigi karrierje során – bár rengeteg szerepben brillírozott remekül – legtöbbször a szimpatikus, jólelkű, ezáltal erősen szerethető szomszédember figurájának megannyi verzióját adta elő. Nem is baj ez, hiszen legbelsőbb énje és alakításai a filmtörténet egyik legszimpatikusabb színészévé, sztárjává tették őt. A Finch című posztapokaliptikus viharban azonban kap egy társat is, aki fém létére (majdnem) ugyanannyira a szívünkhöz nő, mint hús-vér, ám kissé meggyötört alkotója…A mai világérzés, az elmúlt évek szomorú eseményei és a jövő koromfekete vászonra felfestett képe mind-mind egybecsengenek azzal, hogy mostanában a megszokottnál is nagyobb mennyiségben kapjuk nyakunkba az istenáldást, ami természetesen a korszellemnek megfelelően nem idegenek inváziójával, hidegháborús, kelet-nyugat atomrakétázással, hanem valamiféle természeti katasztrófával – vagy az örök adu zombiapokalipszissel – hozza el számunkra az Armageddont. A Greenland vagy Az éjféli égbolt bármennyire is látványosra sikeredtek, valahogy elvesztek a nagy üzenetben és történetmesélésükben, feszültségükben, a drámai kibontásban idomultak is sivár világképükhöz.
A jóval földhözragadtabb Finch azonban St.Louis szélfútta utcáin poroszkálva nem tör az ég felé, így sokkal kisebbet is akar markolni a mindent ellepő porból – mégis mélyebben bújik a szívünkbe, mint bármelyik másik világfájdalom-produkció. Talán éppen azért, mert a Föld pusztulása csupán háttérként szolgál a sajátos roadmovie-hoz…Jó pár év telt el azóta, hogy egy hatalmas napkitörés tönkrevágta az ózonréteget és lassú haldoklásba taszította a földi életet. Napközben 65-70 fok a hőmérséklet, hihetetlen magas az UV-sugárzás, por és szuperviharok, extrém időjárás pusztít mindent, amit ér. Finch (Tom Hanks), a robotika-mérnök hatalmas dömperével, védőruhában járja St. Louis-t és környékét, mindent megmentve, amit az életben maradásához hasznosnak talál. Föld alatti bunkerében azonban nem csak konzerveket gyűjt, hanem egy könyvtárnyi beszkennelt tudással felvértezett robotot is megalkot, mégpedig arra a baljóslatú esetre, ha „ő már nem lesz itt.” A még név nélküli gépnek – az eredetiben Caleb Landry-Jones (Tűnj el!, Három óriásplakát Ebbing határában, A helyőrség) hangján – ugyanis egyetlen feladata lesz majd, amit Finch a Robotika saját maga költötte negyedik törvényével ír le: vigyáznia kell a férfi kutyájára!
A robot – nem Skynet-módon ugyan -, de lassan öntudatra ébred, járni tanul, kérdéseket fogalmaz meg és apránként önkéntelenül is próbál az egyébként magányos, társaság-kerülő és bizalmatlan ember barátjává szegődni. Egy hatalmas vihar azonban elűzi a társaságot a rejtekhelyükről, így útnak indulnak, hogy a kietlen tájon átvágva eljussanak a biztonságosnak vélt San Franciscóba…Miguel Sapochnik rendező (Végrehajtók, Doktor House, Trónok harca és nemsokára a Sárkányok háza) egy világvége roadmovie-ba adagolt fejlődéstörténetet alkotott meg, ahol nem csupán az elpusztult környezet, de az emberi szereplők hiánya is egy kedves, esetlen, de mindenre kíváncsi, vicces robot sztoriját erősítik. Kellemes kis, a Rövidzárlathoz hasonló, akciómentes Chappie-családi mozinak is felfoghatnánk a Finch-et, ha szereplőinket nem venné körbe állandóan a pusztulás és az elmúlás díszlete, amit egyébként hihetően és hatásosan alkottak meg a készítők.
Az izgalmas viharjelent és a film közepe-táji sejtelmes, nagyvárosi kutatás nyújt elég feszültséget, de a Finch távol marad az Emmerich-féle pusztítás-orgiától, hiszen alapvetően két főhősének kapcsolatát mutatja be. Bár a hangulat a szerethető karakterek ellenére valóban baljós, hiába várjuk a porban özönlő zombik vagy sugárfertőzött mutánsok feltűnését. Ám ennek ellenére az infók fokozatos adagolásával a rendező mindvégig képes a levegőben lógatni annak a lehetőségét, hogy vajon mi történik akkor, amikor előbb-utóbb megjelennek a Tom Hanks által annyira került, valódi, hús-vér emberek.
A Finch a bújtatott vagy a dörgedelmesen orrunk alá dörgölt környezetvédelmi üzenet helyett alapvetően olyan egyszerű emberi – és gépi? – érzésekről, érzelmekről szól, mint a barátság, a bizalom és annak hiánya vagy a felelősségvállalás, az esendőség, a hibázni tudás. A megfáradt mérnök és a nála néha emberibben viselkedő gép párosa – na jó, Goodyear kutyussal és a Dewey névre hallgató egyszerűbb robottal kiegészülve – olyan csapatot alkot, akik mellett ülve szívesen gurulunk bele a világvégébe, hiszen általuk tanuljuk és éljük meg azt a fontos intelmet, ami bár pattogatott kukorica-gyártás közben hangzik el, de valójában a film fő üzenetét hordozza magában: Mindig próbálj meg élni!