Rémálmok sikátora (Nightmare Alley); írta és rendezte: Guillermo del Toro; szereplők: Bradley Cooper, Cate Blanchett, Toni Collette, Rooney Mara; amerikai misztikus thriller, 2021, 150 perc
Guillermo del Toro legutóbb a 90. Oscar-gálán tarolt A víz érintésével, most pedig egy 1947-es noir remakejével jelentkezik az év eleji uborkaszezonban. A Rémálmok sikátora nem annyira maradandó, mint amennyire címe beleillik del Toro munkásságába, nyomokban mégis fellelhető benne a tűz, amivel a mexikói rendező anno beírta a nevét a nagyok közé.
Egy olyan időszak után, amikor különféle franchise filmek uralták a mozitermeket, igazán különös érzés Guillermo del Toro nevét látni egy plakáton, még úgy is, hogy egy remakeről van szó. Igaz, a rendező inkább regényadaptációként tekint új filmjére, mintsem a ’47-es film feldolgozásaként, de végső soron mégsem eredeti alapanyagról van szó. Ez persze a korábbiakban sem jelentett gondot del Toro számára, valahogy azonban most mégsem ordított a filmről, hogy az elmúlt évtizedek számos meghatározó kultfilmjét jegyző rendező keze munkája.
A Rémálmok sikátora Stanton Carlisle (Bradley Cooper), egy közönséges szélhámos történetét meséli el. Stanton vurstlis bemondóból elismert kamu-mentalistává válik az évek során. Vannak bizonyos határok, amiket nem szabad feszegetni ebben a szakmában, főhősünk múltja és tettei pedig veszélyes döntések elé állítják őt. Del Toro remekül indítja meg, és a rá jellemző groteszk virtuozitással fejezi be Carlisle történetét, a kettő között viszont sokszor elkalandozik a cselekmény olyan helyekre, ahova nem feltétlen lett volna érdemes. Jóllehet, a 150 perces játékidő kényelmes teret ad különböző szálak boncolgatására, ebből azonban közel 1 óra expozícióval telik el, melynek felépített elemei szinte egytől egyig eltűnnek a film hátralévő részében.
A film ügyetlen ritmusát szerencsére egyben tudja tartani a stabil rendezés és a nyugtalanító, mégis gyönyörű atmoszféra, amit a két háború közötti nyomasztó vándorcirkuszok, fényűző klubok, nagyvárosi neonfények és dohányfüstös hotelszobák keltenek életre. Nathnan Johnson (Tőrbe ejtve, Looper) zenéi tökéletesen követik le a film érzéseit, és a díszlet/jelmeztervezők persze most is remekelnek. Igaz, ezúttal nem számíthatunk különös lényekké maszkírozott színészekre. A Rémálmok sikátora emberi sorsokról szól, és ezt nem is akarta del Toro túlcifrázni.
Nem túlzás sztárparádénak nevezni a mozit, hiszen a főszereplőt játszó Bradley Cooper mellett feltűnik Cate Blanchett, Toni Colette, Willem Dafoe, és hogy ne feledkezhessünk meg a régi szép időkről, Ron Perlman is. Del Toro kétségtelenül jól válogatta színészeit: játékuk és a karaktereik közti összhang többnyire hibátlanul leplezi, hogy egyébként nem túl rétegelt figurákról van szó. Habár a film ezt sűrűn próbálja tagadni, szinte mindenkit jól ismerünk már az első mondatától kezdve, így érdekes mozzanataikat nem is belőlük, sokkal inkább körülöttük történő eseményekből kell kinyernünk.
Közel sem lett rossz a Rémálmok sikátora, de azt sem állíthatom, hogy Guillermo del Toro ismét maradandót alkotott. Gyakran elveszti a fókuszt, mégis képes szórakoztatóan működni. Ha nem tud érdekes lenni karaktereiben, azt pótolja hangulatában. Olykor elnyújtott és céltalan, máskor pedig egyenesen az arcunkba robban a del Toro-féle rendezés. Ha viszont a felszín alatt keresgélnénk, nem fogunk sok mindent találni – akármennyire is szeretnénk.
