Elvis, rendezte: Baz Luhrmann, szereplők: Austin Butler, Tom Hanks, Olivia DeJonge, amerikai-ausztrál zenés életrajzi dráma, 159 perc, 2022., 12 éven aluliaknak nem ajánlott!
Mindhalálig zene
Baz Luhrmann (Rómeó és Júlia, Moulin Rouge!, A nagy Gatsby) rock and roll királyának életébe avat be minket, teszi ezt a rá jellemző különleges látásmóddal, ráadásul a gonosz menedzser szemszögéből nézve. Az Elvis hossza miatt ne aggódjunk, ha nem is repül az idő, de azért mindvégig azon iparkodik, hogy lekössön minket, Hanks és Butler játéka pedig akár még aranyszobrot is jelenthet. 
Mindössze kétéves voltam, amikor Elvis meghalt, így nem nagyon van emlékem arról, hogy még életében láttam vagy hallottam volna őt, egyébként sem tudom, hogy a vasfüggöny innenső oldalán erre mennyi esély volt a hetvenes években. Soha nem követtem a munkásságát direktben, mégis ismerem valamennyire az életét, a dalait, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy a mai napig ott él a köztudatban az egész világon, hiszen ilyen formátumú előadóművész csak nagyritkán születik. Az idők során két olyan barátra is szert tettem, akiknek Elvis a beceneve, egyiküket a ’90-es, a másikat a 2010-es években ismertem meg és nincs előttem, hogy bárki is cikizte volna őket a rajongásuk miatt, mert ezt az embert és a zenéjét szeretni szerintem mindig is menő dolog lesz.
Ez az életrajzi film egy nagyon érdekes kísérlet, hiszen olyasvalaki szemszögéből mutatja be a történéseket, akit éppen azzal vádolnak, hogy ő hajszolta a halálba a Királyt, ám amit látunk, az nem – feltétlenül – mentegetőzés vagy védőbeszéd. A magát csak simán ezredesnek hívató Tom Parkerről elképesztően mocskos dolgok derültek ki, ám Priscilla Presley és a család megbocsátott neki, a rajongók már kevésbé. A nagybeteg menedzser egyfajta álomképként van jelen és egy infúziós állványba kapaszkodva bolyong a kaszinóban, hogy felidézze a közösen eltöltött éveket.
Elvisnek (Austin Butler) már volt előélete, mikor az ezredes (Tom Hanks) felfedezte, de ő csinált belőle igazi hírességet. Pontosan tudta, milyen kincsre bukkant, ezért soha nem is engedte túl távol magától, ha pedig valaki túl közel merészkedett hozzá, azt elhessegette. Ez amolyan se veled, se nélküled kapcsolat volt, egyszerre óvta és hajszolta őt, egyszerre akarta megmutatni az egész világnak és megtartani magának. Tény, ha léteztek is volna egymás nélkül, biztos nem a mindenki által ismert formában.
A film nem is foglalkozik azzal, hogy mi lett volna ha, hanem inkább ikonikus pillanatokat idéz fel, melyek szinte minden részletükben megegyeznek a valósággal. A megörökített kordokumentumok közötti űrt pedig végtelenül személyes tartalommal tölti ki, ahol nem az énekest, hanem az embert mutatja meg: a fiút, a férjet, az apát, a barátot. Érdekes módon mindezt az ezredes szemén keresztül látjuk, aki ugyan egy problémás alak volt és aki valóban kihasználta őt, de egyben a legnagyobb rajongója is volt. Nélküle valószínűleg nem lett volna műholdas koncert másfél milliárd nézővel, milliós szerződések, telt házas koncertek, sikítozó lányok és asszonyok, színpadra dobált bugyik, na meg az Elvis képével ellátott naptárak, bögrék, kispárnák, egyebek. 
Luhrmann egyéni látásmódja leginkább az első félórában van jelen, utána csak időnként veszi elő, inkább csak mesél, persze azt sem akárhogy. Aztán lehet, hogy két óra negyven perc alatt bele is fájdulna a fejünk a színes forgatagba. Nem csak Elvis és menedzsere kapcsolatát mutatja be, hanem az énekes családját és azt a kort, amibe beleszületett, a mélyen vallásos, konzervatív közeget, a faji előítéleteket, a szegregációt, lényegében minden olyan impulzust, ami hatott rá a karrierje során: a fehérek lakta telepet, az egyházközösséget, a füstös klubokat, ahol feketék zenéltek és az egészet fülledt erotika lengte be, a magukból kikelt nőket, akik az eksztázis közepette bármire hajlandóak lettek volna rajongásuk tárgyáért és az emiatt magukból ugyancsak kikelt politikusokat, akik üldözték és a pokolra kívánták őt.
A jócskán elmaszkírozott Hanks alakítása fantasztikus, nagyon jól hozza az ellentmondásos ezredes figuráját, aki az egész életét a szórakoztatóiparban töltötte. Ami Butlert (hosszú volt az út a Hannah Montanától idáig) illeti, a szerénysége és félénksége miatt végtelenül szimpatikus srácnak abszolút sikerült megragadnia Elvis egész lényét, a régi felvételeket visszanézve a megjelenés, a hanghordozás, a mozgás, a zene, a tánc, az éneklés mind a helyükön vannak.
A kor hangulata, színei, zenei világa és hírességei is megjelennek és ahogy már fentebb is írtam, a politikai, erkölcsi, vallási dolgok, valamint a világban lezajló fontosabb események bemutatása is a film részét képezik. Kicsit hosszabb a kelleténél, kicsit finomít a dolgokon, időnként levetetik velünk a Luhrmann szemüveget, de összességében az Elvis egy nagyon király film a Királyról.
