Obi-Wan Kenobi, rendező: Deborah Chow; Szereplők: Ewan McGregor, vivien Lyra Blair, Moses Ingram, Sun Kang, Hayden Christensen, Rupert Friend; amerikai sci-fi sorozat, 6 rész, 40-55 perc, 2022
Ha nincs mit mondanod, inkább ne mondd el
Az 1987-es Űrgolyhókban van egy jelenet, amiben a főgonosz, Lord Helmet a film merchadise-játékaival szerepjátékozik. Vágyai tárgya, Vespa hercegnő egy forró pillanatban megjegyzi, hogy a sisakja milyen nagy, ám az idillt megszakítja a berohanó Saunders ezredes. „Láttad, mit csináltam?!” – förmed rá Lord Helmet. „Nem uram, nem láttam, hogy megint a játékbabáival játszik!”. Az Obi-Wan Kenobi (2022) sorozatot nézve hasonló benyomásom volt: játékfigurákat nézek, akiket ide-oda ráncigálnak mindenfajta megfontolás nélkül.
Sok kritika éri a Disney-t és a Marvelt azért, mert túlságosan a rajongók kiszolgálására törekednek. Filmjeik és sorozataik folyton azt üzenik: „Emlékszel, mennyire szereted ezt régen? Tessék, szeresd még!”. A nosztalgia drogja annyira elkábítja a gyártókat, hogy nincs szükség eredeti történetekre, elég csak leporolni és felvillantani a régi lemezeket. Jobb ma egy digitálisan púderezett Luke Skywalker, mint holnap egy ismeretlen hős.
Az Obi-Wan Kenobi is küzd ezzel. Ha csak egy drága albumnak szánták, amivel a gyermekkori emlékeket akarták előcsalogatni, akkor a rajongóknak nem lesz okuk panaszra. Ha viszont bármikor is el akartak mesélni egy friss és újszerű történetet, akkor az Obi-Wan Kenobi első évada a legfelejthetőbb Disney+ produkciók polcára fog kerülni.
Az események tíz évvel az Episode III. – A Sithek bosszúja után játszódnak. Tudjuk, hogy Anakin Skywalker átállt a sötét oldalra és tudjuk, hogy Obi-Wan egy nap fel fog bukkanni Luke Skywalker életében. A kérdés csak az: mi történt a két esemény között eltelt 20 évben, ami elmondásra érdemes?
A bajok sajnos itt kezdődnek. A Disney egy ideje kacérkodott a remeteségbe visszavonult Kenobi gondolatával. A forgatókönyvvel Hossein Aminit bízták meg, aki megszállottan ásta bele magát karakter rétegeibe, bibliai motívumokat dolgozott fel és Jób könyvét vette alapul. Jóbhoz hasonlóan Obi-Wan Kenobi is olyan világi akadályokon ment volna keresztül, melyek próbára tették volna a hitét – csak az Isten helyett most az Erőről szólt volna az Ótestamentum.
A Kenobi ráadásul filmként indult, ám a Mandalorian sikere ráébresztette a gyártókat arra, hogy az élvezeteket hosszan is el lehet nyújtani. A gyártást elnapolták a járvány miatt, a Disney producere, Kathleen Kennedy pedig a terveket látva személyesen írta elő, hogy a történetnek „reménytelinek és felemelőnek” kell lennie. Amini ötletét végül lesöpörték az asztalról és a forgatókönyvet a simulékonyabb Joby Haroldnak adták. Vagy másképp mondva: a Drive íróját lecserélték arra, aki A halottak hadseregét és a következő Transformers szkriptjéért felelős.
Érdekes módon az ötlet csíráját mégis megtartották. A sorozatban már nem Obi-Want látjuk, hanem Bent, aki dolgozik, hazamegy, sínylődik és másnap kezdi újra. A melós sivatagi hétköznapoknak van egy monoton üteme, ám a forgatókönyv mintha nem tudná, kivel van dolga. Kenobinak megváltozott a kapcsolata az Erővel, mégis arról beszél, hogy egy nap treníroznia kell Luke-ot. Végtére is, miben hisz akkor? A kötelességtudat vagy a hit szól belőle? Hol tart most Kenobi lelkileg?
Ezekkel a dilemmákkal alig foglalkozik a sorozat, mert a főszereplőt elragadják az események, amelyek inkább ártottak a karakternek. Obi-Wan sosem volt egy sokdimenziós figura, de eddig legalább bölcs volt, sztoikus és szarkasztikus. Ben már csak sztoikus. Ewan McGregor hiába remek színész, csodálatos férfi és rajongói generációk poszterfiúja, olyan helyzetben találta magát, ahol kevesebb billentyűből kellett zongoráznia.
A sorozat leggyengébb pontja a forgatókönyve. A cselekményt egy rablás indítja be, amit – mindössze 6 részen át – további el- és visszarablások követnek. Lehet erre mondani, hogy az eredeti trilógiában is a rablások hozták meg a lendületet, ám azoknak fajsúlyos következményük volt: az ellopott tervrajzoknak Luke családja esett áldozatul, ezért Luke elhagyta a bolygóját; Han Solo a Halálcsillag szabadulószobájában tanulta meg, mit jelent a csapatmunka; és Obi-Wan is meghozta a maga áldozatát egy döntő pillanatban. A Kenobiban annyi a gazdaváltás, hogy egy idő után Lord Helmet bábui közt találtam magam. A sok ráncigálás közt nincs a idő érni, fejlődni, változni.
Erőltetett drámai pillanatok, na azok akadtak. Kenobi túlbiztosított otthonába beállít egy illetéktelen betolakodó, akiről kiderül, hogy mégsem az. Egy dezertőr visszatér a támaszpontjára, ahol egy ellenőrzésen elakad, és egy sima visszafenyegetéssel mégis be tud jutni. Van olyan szereplő, akinek a halálát hosszabban gyászolják, mint ameddig élt a képernyőn. Az ilyen kitérők felesleges drámai fekvőrendőrök: bukkanni csak kicsit bukkannak, és feleslegesen lassítják a sztorit.
A sekélyes dráma egy dolog, a néző hülyének nézése meg egy másik. A Star Wars egy űrmese, nem tudományos fantasztikum, viszont egy belső logikát mégis illene követnie. Mellmagasságban lévő faágak? Megugorhatatlan akadály. Szemből támad az ellenség és menekülni kell? Elég csak kisétálni a képből! Hogy lehet kimenekülni az Alcatrazból? 5XL-es kabátban! Ezek nem a valóság határát súroló megoldások. Ezek sületlenségek egy méregdrága Disney-produkcióban.
Ahhoz képest, hogy a sorozat epizódonként 25 millió dollárba került, többször is olyan érzetem támadt, mintha filmművészeti főiskolás diákok vizsgafilmjét néztem volna. A díszletek helyenként a ’90-es évekbeli Xéna és a Herkules sorozatokra hajaztak. Amikor nem volt mit mutatni, indokolatlanul közelről és hosszan figyelhettem a maga elé meredő Obi-Wan orrán a mitesszereket. A Nathalie Holt által komponált zene olyan, mint egy 5 dollárból vásárolt zenei stock-csomag, amire John Williams ráskiccelt néhány hangjegyet.
Bizonyos jeleneteken mintha rosszul fogott volna az olló. Egy részben a gonosz egy háztetőn ugrál, a hős felé tart, gyors vágásokkal érzékeltetik, hogy mindjárt összecsapnak…ám az üldözött komótosan elsétál, a vadász pedig csak a következő jelenetben ér oda. Obi-Wan egy pillanatban elszédül, pánikrohamot kap, a jelenet hirtelen megszakad és a következőben már egy másik helyszínen, más lelkiállapotban találja magát. Mi történt a pánikkal? Ez most egy látomás? A 25 milliós büdzsére csak az lehet a magyarázat, ha ebből fejenként tízet McGregor és Hayden Christensen kaptak.
Apropó, Christensen: szívből drukkoltam azért, hogy az igazságtalanul agyonszekált színész végre profi kezekbe kerüljön és George Lucas cukormázas párbeszédei nélkül, Deborah Chow józan rendezése mellett végre megmutathassa, mi fából faragták – ehhez képest alig osztottak neki lapot. Darth Vadere minden eddiginél kegyetlenebb, mégis sorozatban értelmetlen döntéseket hoz. A pocsék forgatókönyvek jellemzője, amikor egy karakter hirtelen azért butul el, hogy a történet kereke forogni tudjon, és sajnos ez a gyermekbetegség Darth Vadert sem kímélte. Azon kívül, hogy az idő nagy részében álarc takarta és a nagytotálos képeken nem is ő volt a jelmezben, Christensennek nem sok betevője maradt.
Az új szereplők legizgalmasabb tagja Reva, az inkvizítor, aki a sötét oldal szolgálatában olyan emberek után vadászik, akik érzékenyek az Erőre. A karakter olyan, mint maga a sorozat: ott volt benne a potenciál, csak nem sikerült a felszínre hozni. A Revát játszó Moses Ingram rengeteg – köztük rasszista – kritikát kapott, amiért túl agresszíven ábrázolta a jedi-sintért, holott Revával nem az volt a baj, hogy színesbőrű és baltimore-i akcentussal beszél (az amerikai fülnek nem annyira egzotikus, mint egy brit) hanem az, hogy a sorozat legnagyobb részében nem voltak hibái. Reva okos és ügyes, neki semmi nem akadály. Mindent előre tud és ha veszít, akkor is nyer. Soha nem látjuk, ahogy csapdákat állít, vagy ahogy ravaszul előre gondolkodik. Egyszerűen csak tudja. Azt is észreveszi, ha egy vadidegen bolygó falujában furcsán áll egy polc.
Több volt Talában, a birodalmi parancsnokban is, akit Indira Varma egyszerre ábrázolt határozottnak és sebezhetőnek. Vele kapcsolatban ugyanaz a probléma, mint a sequel-trilógiában Finn-nel: ha egy karakter már az első pillanattól fogva kibillen az egyensúlyából, akkor nem tudjuk vele együtt megélni a változást. Tala tipikusan az a figura, akinek a kezét az elejétől a végéig fogni kellett volna.
Az Obi-Wan Kenobi legjobb epizódja az ötödik rész, ami egy pszichológiai és katonai síkon játszódó sakkjátszma. Az alkotók itt pengették meg a legjobban a szereplőkben rejlő húrokat, a képek is érdekesen olvadtak egymásba, ám a logikátlan döntések ezt is aláásták. A rész kicsiben adta vissza azt, amit a sorozat egészén éreztem: a történet nem tudott szervesen kibontakozni. Az egész csak villantások sorozata: régi filmekből újrahasznosított egysorosok cikáztak, ismert figurák úsztak elő a semmiből, miközben az egész sehova nem vezetett. A sorozat szövésén érezni, ahogy a forgatókönyvírók a vezetők e-mailjét látva feltették a kezüket, majd egy rekesz energiaital mellett megpróbáltak kiizzadni magukból valamit.
A görcsölésben a sorozat műfaját sem sikerült megtalálni. Nem egy újragondolt western, mint a Mandalorian és nem is háborús film, mint a Zsivány egyes. A sok rablás ellenére nem egy heist-movie, nem is kamaradarab és biztosan nem űropera. Valójában semmi sem. Az Obi-Wan Kenobi filmnek hosszú, sorozatnak rövid. Nincs benne se egyedi látásmód, se technikai nóvum, bizonyos drámai jelenetek pedig olyan fájóan gyorsan pörögnek le, mint egy szappanopera. Olyan sorozat lett, amiben jobban lehet örülni a színészek felbukkanásának, mint bárminek, amit benne csinálnak.
A legfájóbb, hogy a sorozat a saját létezését sem tudta megindokolni. Obi-Wan Kenobinak semmi oka nem volt arra, hogy kilépjen az árnyékból és bolygóközi nyomozásra induljon, megkockáztatva, hogy felismerjék a valaha élt egyik legnagyobb jedit. Ez pedig felveti a kérdést, hogy a lelki gyötrelmeken alapuló, de nem elég „felemelő és reményteli” történeten túl volt-e bármi, amit érdemes lett volna elmesélni. Élek a gyanúval, hogy nem volt.
Nem volt, mert nem is kellett. A Disney-t ez hidegen hagyja. A saját vezérigazgatójuk is azt állítja, hogy nem érdekeltek a művészetben. Nekik előfizetői díj kell, amit már itthonról is be lehet fizetni. Csak a következő dobásra gondolnak, az új spin-offra, a sokadik trilógiára. Nem érdekli őket, hogy a filmek közé ékelt sorozatok (köztük az Obi-Wan Kenobi is) megbontják a folytonosságot. Az eredetiségnek nincs mértékegysége. A futószalagnak van. Addig is, maradnak a játékbabák.
