Avatar: A víz útja (Avatar: The Way of Water), írta és rendezte: James Cameron; szereplők: Sam Worthington, Zoe Saldana, Stephen Lang, Sigourney Weaver, Jack Champion, Kate Winslet, Cliff Curtis, Brendan Cowell, Jemaine Clement, Edie Falco, Jamie Flatters, Britain Dalton, Trinity Jo-Li Bliss, Bailey Bass, Joel David Moore, Dileep Rao, Giovanni Ribisi; epikus kaland sci-fi, 2022, 192 perc (16)
Tengermélyi varázs
Ha a MÁV-nak öt ellensége van – az utasok és a 4 évszak –, akkor James Cameronnak is: az eltelt idő (benne a nézők elmúlt éves tapasztalásai és a látványtechnikák használata), a vírus és az elvárások. 13 éve még a fanyalgók is elismerték, ha történetileg nem is volt meghatározó az Avatar, látványban mindenképp. Ezt a kört most is lefutjuk, de ezúttal az újdonság ereje nélkül már gyengébb lábakon tud állni pár aspektus, ami megvédheti a folyatást. Ebben semmi szokatlan, de ez elég a Terminátor 2 direktorától?
Van az a fajta mémjelenség, ami arra az egyszerű támadási felületre épül, mely során annak tárgya csak nem akar elkészülni. Jelen filmünk mellett ilyen volt a Duke Nukem 3D, aktuálisként ott a GTA Online félkész felhőkarcolója, hazai viszonylatban pedig a 4-es metró építése merítette ki a témát. Bár közel sem a teljes tervezet hosszában, a járatot 2014 márciusában csak átadták, pont abban az évben, amikorra az Avatar folytatása először kinézett magának egy szép decemberi napot. Két trilógiazáró mellett valóban kaptunk 8 éve egy 2. részt, a Dumb és Dumberét. Persze, lehet mondani, hogy az 1. epizód 12 éves készülte után ennek az utómunkái is biztosan megcsúsztak, de hát már nem kellett kitalálni alapjaiban a technológiát, max a víz alatti forgatáshoz… ám valójában 2017 őszétől indultak érdemben a mocap munkák és íródott még két forgatókönyv.
Ez az 5 év viszont minden képkockán látszik, nem lehet elvitatni. Az, hogy a home office-ból való kisebb haladási lehetőség tolt még egy évet a bemutatón, talán használt is, és ha a filmezés mellett az utómunkát is párhuzamosan kezdték, akkor izgatottan várhatjuk 2024-et, hogy 7 év faragcsálás után milyen CGI orgia közelít felénk. Persze két év kimaradással közel se lesz olyan, mint 13 után, pláne, hogy valójában már most se volt meg az újdonság letaglózó ereje, de valahogy még mindig csak ez az egyetlen olyan szempont, amiért egyöntetűen várhatjuk a pandorai kalandokat.
Az ismerős snittek, beállások és helyszínek, netán fajok már kevésbé ütősek, az új vízi világból meg a reklámozottnál kevesebbet látunk (így érzésre) és azok földünkhöz sokkal közelebbi dizájnú élőlényekkel rendelkeznek. Lélegzetelállítóan szép a víz fizikája, kinézete, tükröződése, fodrozódása, átlátszósága, a nedvesség érzékeltetése a testeken… ilyen még soha, sehol nem volt, de a techdemót nem támogatja meg olyan álleesős fantáziavilág, mint mondjuk bármely színpompás éjszakai rész, a „propellerkolibrik”, vagy a magukba csukódó növények az elődből. Ez talán a természetvédelmi üzenet miatt lett így.
Az „út” ugyanis a címben, ami a vízé, a helyi Na’vi nép életfilozófiáján kívül Cameron ökológiai mondanivalója felé tart. A Titanic-felderítés óta tudjuk, mekkora szerelmese az óceáni/tengeri biológiának, így ezt akarta ábrázolni földhözragadtabban, nem lebegő hegyek közepette. A korall bár szép, szép… de annyira ismerős, mintha utazási magazinokból és doku csatornákról jött volna, esetleg a Némó nyomábannak remasetereként. Érthető, miért ejtette rabul ez Cameront és nem lehet hibáztatni azért, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy földünkön veszélyben vannak az ilyen szépségek és tény, hogy egy dokfilmnél hatásosabb módja ezt egy látványos tömeg blockbusterbe helyezni, de hitelesebb lenne a Föld problémáit a Földön elővenni, nem egy olyan mesevilágban, amitől mindenki azt a fajta kreativitást és újdonságfaktort várja, amit korábban kapott.
Pandora ismert része már nem új, ami meg új, az meg csak részben földöntúli. Ez a kettősség a cetvadászos szálban is továbbmegy, hisz míg a cápapótlék csúcsragadozó háromfelé nyíló szája nem rossz, de a bálnamegfelelők akár a Csendes-óceán mélyéről is előjöhetnének. Átjön, hogy az érző, okos lényeket kegyetlenség gyilkolászni üzleti érdekből, de a hatlábú „vadmacskafarkasok” idegenségétől eltávolodtunk.
Ezen a ponton merülhetünk el abban, hogy mi történt az elmúlt 13 évben? Több szemszögből is meg kell nézni, először ott a 3D. A hazai IMAX kétségkívül az Avatar futásával kapott erőre, de nemzetközileg se túl sok egészestés cím volt a technika porondján előtte. És bár az elképesztő látvány a minél nagyobb vásznat egyértelműen igényelte, maga a 3D az IMAX-nek nem volt akkora etalon még itthon se, ha az ember addigra több dokfilmet is meglesett. Az Avatar 3D-jének ereje a sima vásznakon jött ki jobban, talán oda is optimalizálták, mivel mégis az az elérhetőbb formátum és abban tényleg kiemelkedő, a mai termések se érnek fel teljes játékidejükben hozzá (még ha 1-1 jelenetre igen).
Mivel a sajtóvetítés IMAX volt, így ezen tapasztalattal tudom mondani: a film előtti visszaszámláló volt ezúttal is a legjobb térhatásban… viszont a HFR (megnövelt FPS szám) és Pandora részletei a 3. dimenziótól függetlenül is IMAX-re termettek, a képarány megvan hozzájuk. A 3D tehát ezúttal is hatásosabb lehet átlagos termekben, működik annyira, hogy a 2D-hez képest pluszt adjon.
Az elmúlt 13 év nem technikai része az azóta jött filmtermés. Vagyis konkrétabban pár nem oly régi példa. Az Aquaman minden hülyesége ellenére bizony bátrabb volt látványtervezés és őrület terén. Egy Földön játszódó mozi pont a meseiségében veri Cameron folytatását, hisz James Wan több olyan „wow” pillanatot adott, mint druszája most. Az Aquamanben többször meg lehetett a néző azon érzése, hogy „na most aztán ilyet még nem láttam”. Atlantisz szimplán kreatívabb gondozást kapott, de a kraken, vagy az óriás csikóhalak is kevésbé tűntek földinek, mint a veszélyeztetett pandorai cet. S ha már kevésbé földi hatás… bejött az érzésem a Fura világ kapcsán abban, hogy az ottani első kör újszerűbb lett minden téren, mint az itteni második. Ott koncepció volt, itt nosztalgia meg környezetvédelem van.
Az Avatar 3 két új neves beszállójának egyike Vin Diesel lesz, akinek kvázi vezetésével bejött egy, az utóbbi években csak kulminálódó filmes dolog: a „családcentrikusság”. Nem hiába nem ejtettem még szót a sztoriról, mert a franchise jó szokásához híven nem ebben a legerősebb. Oké, legalább nem egy „farkasokkal táncoló Pocahontas” a keret, ennél kevésbé egyértelműek az ihletések, meg van némi Cameron best of hatás, akár a Titanic 2 – A mélység titkának ítélet napja is lehetne a cím.
192 percben elég sokat el lehet(ne) mesélni, szépen időt hagyva mindenre, viszont a mozi eleje hihetetlenül kapkod és bedarál, érkezik pár rövid – és a CGI egyetlen hátrányát, a csúnya robbanásokat/tüzet mutató – akció, de végül csak magára talál, hogy aztán a záróakkord az indokoltnál jóval elnyújtottabb, szinte egyhelyszínes kergetőzéssé váljon. A történetben nincs 3 óra, de ha a nyitó rohanás utáni magára találás ment volna még csak úgy szépen folydogálva és végül egy feszesebb fináléban csúcsosodott volna ki az amúgy rém egyszerű konfliktus, akkor több idő juthatott volna a fantáziavilágra, mert bármennyire is földközeli itt-ott, még úgyis a játékidő messze legértékesebb része az, amikor „csak úgy elvannak” szereplőink. Tempótól függetlenül.
Cameron tehát nem húzott egy Terminátor 2-t. Csalódásnak se tudom ugyanakkor nevezni, de ehhez mindenképp kell az, hogy nálam az előző alkotás se lett piedesztálra emelve (pedig máig dobogós a moziban legtöbbször látott filmjeim listáján és kisképen láttam kevesebbszer, ebben pedig egy 9 éves szünet is akad), így valószínűleg azok, akik odáig meg vissza voltak a látványon kívül is Jake Sully átalakulásától, nekik ezúttal is jobban fog feküdni a figurák életútja.
Nem veszem el azt az érdemet se a rendezőtől, hogy a tétet bizony T2 szinten sikerült emelnie. Szerelmespárunk 4+1 gyerekes családdá bővült (3 saját, 1 fogadott és 1 árva, aki a 4 tesóval szeret lógni, így melléjük szegődik), van némi rasszizmus a Na’vi csoportokban (szín, farkuk/csontozatuk, gülüszemeik) és bár elég spontán előhúzva, jóval kevesebbet foglalkozva a dologgal… az új begyűjtendő anyag is értékesebb, mint az elsőben bányászott kristálykőzet.
A cselekményre jobban nem térek ki, a színészi játékokra is csak relatíve lehetne, de pár dolgot muszáj érinteni. A korai forgatási csoportkép a fiatalokkal végül nem Grace iskolájának flashbackje (nem is illett volna a képbe), szóval mázli, hogy két részt együtt leforgattak, mert így csak a 3. után kell majd újra időt ugrani, mivel az egyikük ember, így nem lehet a CGI mögé bújtatni. A karakteranimáció csodás, Stephen Lang mondjuk jóval kevésbé jön át, mint a tini Sigourney Weaver, aki egyszerűen elbűvölő. Bár mind az ő, mind az Ezredes szerepeltetése az első percekben világossá válik, ezeket meghagyom a filmnek, de maradjunk annyiban, hogy előbbinek nyitott szála talán az egyetlen történeti kérdőjel, amiért hosszú lesz az a 2 év várakozás. Az Alitában jól vizsgázó „nagyszemtechnika” pedig tetten érhető a vízi nép minden tagján, Kate Winsletnek egyediséget ad, a lányát játszó Bailey Bass-be pedig Weaverhez hasonlóan bele lehet szeretni. A családozás erős, indokolt, de hiába sokat látott, nem zavaró és ez részben menti a másutt lapos eseményeket.
Az ifjúsági filmek rajongói minden sablon ellenére is egy cuki töltetet kapnak. Az új karakterek többnyire érdekesek, de néhol elég rosszul kezeltek/használtak és nem feltétlen lesznek olyan maradandóak, mint az előző stáb, akik szép lassan, jelenetről-jelenetre épültek rohanás nélkül 2009-ben – szóval ez kevésbé a színészeken múlott. A régi arcokból amúgy több is méltatlanul kispadra van ültetve (talán a folytatásokra dobták fel a szálukat? Plusz egy fontos túlélőt csak videóban látunk) és Jake narrálása is elég idegen úgy, hogy valójában nem a vlogba mondja szépen beépítve az összképbe, hanem csak úgy a semmibe a nézőnek.
James Horner után nagy kérdés volt még a zene, nos a beugró Simon Franglen dallamai nem lesznek annyira kultikusak, mint elhunyt mentoráé. Legalábbis most még nem tett le önerőből semmi olyan fülbemászót, mint Horner, az ő témái előtt viszont illedelmesen tiszteleg és nem akar csak azokra építkezni, ez dicséretes. A védjegynek ható motívum direktben talán nem is köszön vissza (csak egyszer megidéződik), az meg, hogy a Pandora főtémát használnia kellett, elkerülhetetlen volt. A záróvágóképek alatti betétdal se lesz akkora sláger, mint az „I See You” és a folyó feliratoknál el is indulhatunk ki: nincs stáblista utáni, hiába az együttforgatás.
Az Avatar: A víz útja tehát nagyjából ugyanazon a szinten van elődjével, csak az újdonság ereje nélkül. Néhány jelenet konkrétan visszaköszön, de alapvetően ebből csak az következik, hogy hibái és erényei is kábé pont azonosak az első filmmel. A 192 perc hol kevésnek, hol soknak érződik, de egyvalami biztos: nagybetűs mozifilm, ami csak a lehető legnagyobb vásznon vagy 3D-ben tud igazán működni, hisz otthon még ezt az erejét is elvesztené, ami meg anélkül marad… az eddig se volt túl sok. Moziban legalább beránt és nem lendülsz ki, erre pedig Pandorának szüksége van, mert csak és kizárólag így tudja azt az élményt nyújtani, amit Cameron megálmodott. Tisztes iparosmunka, lehengerlő látvánnyal. A 3-nak nehezebb dolga lesz már, de még jöhet, viszont nyomós ok kell, hogy a 4-5 ne legyen fölösleges. Amúgy a Na’viknak miért piros a vérük? Hogy 16-os karikát kapjanak? 12-esnek is elmenne.
