Aquaman – kritika


Aquaman, rendező: James Wan; szereplők: Jason Momoa, Amber Heard, Willem Dafoe, Patrick Wilson, Nicole Kidman, Yahya Abdul-Mateen, Dolph Lundgren, Temuera Morrison; amerikai-ausztrál képregény fantasy / kalandfilm, 143 perc, 2018 (12)

Arthur, a rendezés, vagy a piszkos élvezet a király?

Tudjátok elég nehéz felvezetni egy olyan filmet, amiben a Halálos iramban 7 rendezője összemixeli a Mad Max-et, A Gyűrűk Urát, a Star Wars-t, az Indiana Jones-t, az Artúr királyt, a Thort, a Fekete Párducot, és a Godzillát. A víz alatt. Eredetiséggel! Ha erre azt mondod, lehetetlen és egy nagy katyvasz, megértem. De ennek ellenére működik. Az Aquaman olyan agyeldobós moziélményt nyújt, amit ilyen gigantikus méretben még nem nagyon láttunk, hisz végigvitt ötleteire ennyi pénzt normális producer nem ad ki…

A világ legmagasabb tornyán, vagy egy felszálló gépen csüngő Tom Cruise? Felhőkarcolóból felhőkarcolóba átugrató hiper sportkocsi, vagy egy autósüldözés tengeralattjáróval a jégen? Oké, ezek sem piskóták, de alapvetően csak a fizikát hazudtolják meg. Realisztikus dolgokat fordít ki: kémek vannak, a felhőkarcolók is ott tornyosulnak, a jégsapka így is-úgyis olvad, ergo csak a valóságból merítenek. Lehet nem szeretni az évtized Halálos irambanjait, de tény, hogy hasonló, folyamatos dózist biztosító piszkos élvezet nincs manapság. Bár a Mission Impossible is lehetetlenebbnél lehetetlenebb dolgokat visz végbe, ahhoz azért kicsit túl komolyan veszi magát, hogy csak úgy végigmosolyogjuk. És ez egyáltalán nem baj, fő a változatosság, csak az a bibi, hogy ezzel ki is fújt az „over the top” kategória. Vagy mégsem?

Picit lejjebb vitt büdzsével nyilván nem, de akkor meg általában az a gond, hogy a 2. sokkal nagyobb akar lenni és az újdonság ereje is elvész, vagy netán már jobban megkötik a feltételeket a pénzemberek. De mi van akkor, ha már eleve nagyok vagyunk, egy romjaiban lévő franchise az alapunk, aminek forgatásai kapcsán csak baljós hírek jönnek, és már a főszereplővel is megvolt első pár találkozásunk? Nos, amolyan mindegy-mindegy alapon rábólinthatunk szerzői filmes rendezőnk legbetegebb ötleteire is, hisz ha rossz lesz, ugyanott vagyunk, de ha bejön a buli, akkor valami igazán őrülten különlegeset tehetünk a vásznakra. A Warner eme gondolatmeneten húzott nagyot a Mad Max-szel és most teszi ugyanezt a DC univerzumával az Aquaman segítségével. Shyamalani csavar, mi?

Képzeljünk el egy olyan alternatív valóságot, ahol Robert Rodriguez megkapja a Machete újra gyilkol az űrben c. epikus trilógiazárójához a következő Star Wars költségvetését, mert ötleteire rábólintott a Disney. James Wan és a Warner valami ilyesmit tett családbarát besorolással (nem mintha bárhol is hiányzott volna az R), ami bár objektíve nem tünteti el a hiányosságokat – mert vannak –, sőt néha a vetített hátterek is a karakter bemutatkozásának évtizedét idézik, de ha a Mad Max-nek meg lehetett bocsájtani „az elfordulnak balra, majd később vissza” történetét az akciók ereje és kreativitása mellett, akkor az Aquamannek is.

Tény, míg a Machetének pont az olcsóság áll jól, és a Mad Max esetén a komplett kaszkadőr szakma diadalmaskodott a számítástechnika fölött, addig az Aquaman a fantasyk, a kihalófélben lévő klasszikus kalandfilmek és a királydrámák mentén haladva tár elénk egy világot, ami mindig is ott hevert a filmkészítők előtt, mégis mióta a technika lehetővé tenné, csak a Disney próbálkozott (animációban) ebből kihozni valami nagyobb horderejűt. Atlantisz nem olcsóságot kíván és nehezen forgatható le fizikailag egy sivatag közepén. James Wan maga dönthetett, hogy a Flash-t, vagy ezt akarja-e rendezni és azért döntött így, mert nulláról kellett megalkotni egy sablonos, ám mégis eredetinek ható társadalmat. A körítésből pedig fakad egy olyan plusz, amit egyik másik túlpörgetett fenti példa sem tudott megadni.

Nem elég, hogy idén talán a legeredetibb látványvilágú (de legegyedibb, az tuti) film lett a víz alatti világ, ehhez Wan zseniálisan kreatív húzásai társulnak. Sokszor szoktuk negatívan kiemelni, ha a film túlpörgeti a humort. Jelentem, itt ilyen nincs, cserébe minden más pörgött túl. Hol a kamera, hol a vágás (az 5 perces trailer vágatlan snittje sajnos vágott lett), hol egy sima párbeszédet megszakító robbanás/faltörés szinte már horrorisztikus jump scare-ként, de egy pillanatig sem válik követhetetlenné semmi, legfeljebb miközben dolgozzuk föl még az előző ötletes megoldást, kiheverése alatt pedig már jön a következő és félő, hogy valami apróságról lemaradunk érzékeink utópufferelése miatt…

Nehéz kiemelni konkrét példát a sokaságból, nincs egy Kingsman-féle templomjelenet, ami zárójelez mindent, nem, itt próbálták a „mindent” egységesen szórakoztatóvá tenni, ez pedig maradéktalanul sikerült. Hiába harcolnak az óceán fenekén óriás ráklépegetők lézerágyúkkal felszerelt, szinte repülő cápák ellen, miközben harci, ténylegesen paci méretű csikókon lovagolva menekül kézifegyverekkel egy másik sereg mosasauruszok elöl, ez csak egy epikus fantasy/sci-fi csata sablonja, de nem(!) feltétlenül a film legőrültebb, leg „aztakuuuu” pillanata. Amekkora Asylum-féle baromságnak érződik ez így leírva, legalább akkora pozitív élmény ezt átélni nagyvásznon. Működik, bakker!

Momoa és Heard párosa színészileg is tökéletesen passzolnak az események sodrásába. A kémia megvan, Merának még karakterfejlődést is adtak, más igazán központi szereplő pedig nincs, akinél a látottaknál többet el kéne várni. A háborúra készülő radikális király színtiszta klisé a rossz értelemben, de ebbe az agyabeteg pörgésbe pont illik. A történet se egy túl nagy cucc, bár társadalmi mondanivalója így is meglepően ütős (valódi felvételekkel vegyítve azt), miközben Lundgren és Dafoe hajszálainak víz alatti animálása érdekesebb, mint karakterük.

Mera és Arthur kalandjainak ugyan egy küldetése van – megtalálni, majd megszerzése során kihúzni örökhelyéről az Excaliburt Poszeidón szigonyát, hisz méltónak kell lenni a pörölyre birtoklására – de ez ad a filmnek egy epizodikusságot, így kicsit a Valerian köszön vissza (az ottani piacjelenet ötletességét mondjuk az Aquaman egyik akciója sem hozza), ám ebből egyszerre sajnos és hála istennek az kerekedik ki, hogy Atlantiszt nem viszik túlzásba. Nincs az az érzésünk, hogy ez már sok és elég legyen, cserébe amikor ott vagyunk, annak minden perce kincs, szemkápráztatóan gyönyörű és kidolgozott élménnyé válik.

Sajnos pár hónappal a Jurassic Park magyar premiere után születtem, de biztosan hasonló lehetett ez anno az őslényekre való első rácsodálkozással. Hisz akár a dinós filmben alig negyedórát látjuk a főtémát, addig itt sem sokkal többet magát Atlantiszt (és nem egy jól tervezett belteret vagy kietlen vízszakaszt). A köztes időben pedig meglessük, milyen lenne Indiana Jones nyomozása a Tatuinon, elmegyünk a földkéreg alá (mint a Jégkorszak 3-ban) ragadozó emberhal mutánsok elől menekülve és halálos fegyvert varázsolunk egy borászat nedűkészletéből miután kinyertük a folyadékot üvegeiből, csak mert miért ne?

Aztán ott van még a zene, ami a Tron: Örökség elektronikusságától kezdve a modern Zimmeren át a Ragnarök szintipopján keresztül Az Igazság Ligájában hallott keményrockig mindent lefed, néha némi fantasy-s, egzotikusabb, Gyűrűk urás hangszerelést is hozzáfújva. Szóval bravó Rupert Gregson-Williams, ez épp olyan színes és változatos, mint maga a film! És ha azt hinnénk, ebben nincs már így is elég kreativitás, nos, pluszban még méltó utódot is kapott a Mad Max lángszórógitáros csókája és a Birdman dobosa – egy polip személyében.

Ezek után gondolom már nem meglepő, hogy a Némó nyomábanból is ránk köszön a cetül tudás menedéke. James Cameron három évvel a DCEU kezdete előtt bejelentette a víz alatti Avatarját, ám 2018-ra beelőzték a koncepciót, ami ha egyszer elkészül, már semmiképp nem lesz annyira egyedi, vagy legalábbis biztosan nem az első nagy élmény.

A DC mozifolyama eljutott a sokaknak nem tetsző sötétségből a menet közben „marvelizált” katyvaszokig, és még a Wonder Womant is övezte némi megosztottság. Így aztán feltettek mindent egy lapra, kockáztattak (hisz az eddigieknél többet már nem veszthettek) és egy szerethetően bugyuta baromsággal álltak elő, amelynek legfőbb erénye egyedisége, ráadásul jócskán lekörözi az MCU összes eddigi eszement ötletét. Igen Őrzők, rátok nézek…

De akár a Gravitáció, úgy ez is CSAK moziban tud igazán ütni. Otthon kisképen átélni tényleg nem lesz több egy igényes kinézettel készült B/trash over the top kalandnál. Ám mivel Az Igazság Ligájára csak egy kimondott utalás és Aquaman közösségi médiás ismertsége reflektál, így a műfajtól ódzkodók, de alapjaiban nem elutasítók is nyugodtan tegyenek egy próbát vele, mert ha meg is utálják, legalább egy nem sokat látott atlantiszi tematikát láthatnak.

A filmnek nem az univerzumépítés a célja, nem is a komplikáltan eredeti történetmesélés, hanem hogy elvarázsoljon és mutasson olyat, ami még nem volt. Erre tökéletes, magasan az év legjobb piszkos élvezete, amire nem tudunk haragudni hibái és hiányosságai miatt, mert cserébe olyat nyújt, amit semmi más.

Avagy Deadpool után szabadon: „De nagy fun vagy! Biztos nem a Marvel univerzumból jöttél?”
(Mondjuk a stáblista közbeni jelenet alapján egyértelműen…)

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Kevin Costner és Woody Harrelson Bonnie és Clyde nyomába erednek
Következő cikk Színészek, akik NEM hasonlítanak egymásra