A bálna (The Whale), rendezte: Darren Aronofsky, szereplők: Brendan Fraser, Sadie Sink, Hong Chau, amerikai filmdráma, 117 perc, 2022., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Partra vetve
A túlsúlyos Brendan Fraser egy kórosan elhízott irodalomtanárt játszik, aki a saját nyomorult életének a foglya. Magyarul egy süllyesztőbe került Hollywood-i sztár váratlanul visszatér a nagyvászonra, amiben saját élethelyzetének karikatúráját játssza, és a kritikusok ódákat zengenek róla. Ez gyanúsan ismerős helyzet. Ó, igen, Mickey Rourke is így tért vissza 15 éve A pankrátorral. Oscar-jelölés, Golden Globe-díj, teljes siker. Ki is rendezte? Darren Aronofsky. Na, ne, megint megcsinálta? Meg. És most még mélyebbre visz, hogy még magasabbra emeljen. 
A bálna egy olyan film, ami bűzlik. Nem átvitt értelemben, hanem tényleg, szinte érzed a szagokat, amik a 270 kg-os főszereplő, Charlie körül terjengenek a lakásában, amit állapota miatt évek óta képtelen elhagyni. Már az első jelenetben ahogy meglátjuk őt, megjelenik bennünk az undor, a szánalom és az elhatárolódás vegyes érzése, mert nincs kétségünk afelől, hogy az állapotát csak magának köszönheti. Hiszen mindenki ismeri az egyenletet a bevitt és le nem dolgozott kalóriák, valamint a lerakódott zsír viszonyáról.
Innen szép nyerni, és Brendan Fraser épp az Oscar-díjért versenyez a szerepben úgy, hogy ezelőtt több, mint tíz évig hírét se hallottuk az egykori filmcsillagnak. Pedig a ’90-es évek végén a csúcson volt kisportolt testével és kisfiús arcával, sorral halmozta a sikereket szórakoztató és drámai szerepekben is, mint a Múmia és A csendes amerikai. Aztán személyes és egészségügyi okok miatt kihátrált a rivaldafényből, felszedett jó pár kilót, eltűnt a pajkos fény a szeméből, és csak pár mellékszerepet vállalt be az elmúlt 15 évben. Mígnem a film tavalyi Velencei Filmfesztiválos premierje óta újra tele van vele a sajtó, visszatérését ünneplik. Joggal, mert Fraser olyan merész húzással rúgja be Hollywoodi sztárok elit klubjának ajtaját, mint ahogy anno szétplasztikázott arcú Mickey Rourke tette kivénhedt Pankrátorként, ami szintén Oscar jelölést ért 2008-ban. Úgy fest Darren Aronofskynak külön érzéke van az ilyen húzásokhoz, és a történelem újra ismétli önmagát.
Aronofsky filmjei a kezdetektől komoly kihívást jelentenek a nézőnek, kezdve a Pí c. filmjében Isten kabbalista számát kétségbeesetten kutató matematikusával, vagy a Rekviem egy álomért heroinfüggő főszereplőjének kálváriával, amit sokaknak az életben egyszer végignézni is bőven elég, egészen a legutóbbi filmje – következetesen kisbetűvel írandó – „anyám!” szülés jelenetéig, aminek apokaliptikus hangulata nagyon megosztotta a közönséget. A bálna nemkülönben egy érzelmi hullámvasút, ami után könnyen előfordul, hogy a moziteremben még a stáblista után is percekig így ülnek a nézők szótlanul. A korábbi szerzőnk, Kovács Gellért Filmszerész premier előtti filmklubján ez volt a helyzet, és még sok hasonló beszámolót olvasni a szerte a neten, Velencében pedig hat perces álló ováció fogadta a filmet. Hogy lehet ez egy olyan történetnél, amiben két órán át bámuljuk a lakásában egy kezdettől fogva visszataszító emberi lényt? Úgy, hogy Aronofsky nagyon erős színházi alapanyaghoz nyúlt, és az azonos című darab alkotója, Samuel D. Hunter mesterien adaptálta saját művét nagyvászonra. Rendezőnk pedig megszerezte hozzá a tökéletes színészt Fraser képében, és a kreatív szabadságot az A24 stúdió finanszírozásában, hogy semmi se álljon a valódi művészi szabadság elé, amiben megismerjük Charlie történetét.
A bálna története Charlie egzisztenciális válsága körül forog. A kóros elhízása addig fajult, hogy szervei bármikor felmondhatják a szolgálatot, a halál szó szerint az ajtón kopogtat minden látogató okozta stressz és pizzafutár által hozott kalóriabomba formájában. Közben pedig Charlie nagy odafigyeléssel tanít angol irodalmat egy egyetemi kurzuson, szigorúan kikapcsolt kamerával, aminek bekamuzott meghibásodását állandóan piti kifogásokkal indokolja a hallgatóknak. Közben érezzük a nagyrészt tehetetlen testének fentebb részletezett kipárolgásait, amit a rendszeresen érkező ápolónőjének – Liz szerepéért Hong Chau is Oscar-jelölést kapott – gondoskodása sem enyhít igazán.
Szégyenletes alaphelyzet ez, amivel a felettébb intelligens főszereplőnk nagyon is tisztában van, de ösztöneinek nem képes parancsolni. Házassága tönkrement, a volt feleségétől született lányát, Ellie-t nem látta nyolc éve, és Charlie utolsó óhaja felvenni vele kapcsolatot. Ebből a helyzetből indulunk ki, hogy egy színházi darabhoz méltóan nagyon erős párbeszédek, és kamaradrámai jelenetek sodrásában ismerjük meg egyre jobban Charlie-t, és próbáljunk megfeledkezni attól az elhatárolódástól, amit a film eleje óta érzünk iránta. Aronofsky ebben mesteri módon kormányozza a filmet.
Rendezői stílusa egyrészt nagyon szerzői, másrészt már túlontúl direkt, és szinte giccsbe, és klisékbe fulladna, de mindig pont időben fordít egyet a vitorlán ahhoz, hogy ne legyünk tengeribetegek a hullámok között. A tempó végletes, egyszerre viharos és kimért. Komolyzenei hasonlattal élve Bach finom szimfóniái helyett, képeit Bartók Allegro Barbarójaként égeti bele a retinánkba, amiben megjelenik egy brutális alkotói szándék: nézőként nem menekülsz a rendező határozott fogásai elől, a nagyszabású érzelmi élményt át kell élned ahhoz, hogy megértsd és helyére tedd a történetet. Végig ott van már az alaphelyzettől fogva – az elhízott Brendan Fraser játszik egy extrém túlsúlyos embert –, hogy önmaga karikatúrájává válik, viszont gyönyörű érzékkel kísér végig minket azon, hogy végül tényleg meglássuk és megismerjük az érzelmek tombolása közepette az értékes emberi lényt, aki Charlie gigászi testtömege mélyén lakozik.
Ez egy olyan film, amiről nem lehet semlegesen távozni. Ha szereted Aronofsky munkásságát, akkor ebben újra átélheted a végletekkel zsonglőrködő rendezői zsenijét, majdnem olyan érzékenységgel, mint utoljára A forrás végén tehetted. Ha nem vagy oda a rendezőért, de szereted a filmdrámákat, akkor is tisztelettel fogsz adózni a film ereje előtt, és hálás leszel magadnak, hogy ezt moziban láthattad. Ha pedig nem bírod az ilyen tömény, arcodba tolt történeteket, akkor már úgy is az első 10 perc után hagyod az egészet a fenébe, mert ez a film nem árul zsákbamacskát. Ellentétben a nagyon hasonló mélységű Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) Innáritu mozival, aminek plakátja és előzetese jól félrevezette az embereket, sokan csalódottan jöttek ki a végén róla, mert egy újabb szuperhősös akciófilmet vártak a marketing alapján. A bálna tálalása nem ilyen, és nagyon bízom benne, hogy megtalálja Magyarországon is a közönségét. Aronofskyt látni ünnep, és ezt nagyvászon átélni a legméltóbb.
