Beef, kitaláló: Lee Sung Jin, szereplők: Ali Wong, Steven Yeun, David Choe, Young Mazino, Joseph Lee, David Choe, amerikai dráma minisorozat, 1 évad, 10 epizód (30 perc), 2023. 18 éven aluliaknak nem ajánlott!
Amikor a sok az sok
Van, hogy egy középső ujj felmutatása képes gyökeresen megváltoztatni az életedet. Egy átlagosan pocsék nappal indul két főhősünk története, hogy aztán egy dühödt, igazságérzettől vezérelt autósüldözésbe torkolljon az egész. Ami történetesen kihat életük következő hosszú szakaszának minden egyes szegmensére. Ha netán unnád már azokat az alkotásokat, amit a Netflix a platformjára feldob, és hiányolod azokból az eredetiséget, akkor a Balhé megmutatja, hogy azért van még remény. 
A két főszereplő Danny (Steven Yeun a Minari higgadt hőse után egy másik, sötétebb arcát is megmutatja) és Amy (Ali Wong tekintélyt parancsoló alakításában) karrierjükben és érzelmileg teljesen különböző ponton vannak, viszont abban hasonlítanak, hogy mindketten a maguk módján megfeneklettek. Danny próbálja fenntartani magát abból, hogy másoknak csinál mindenféle maszek szerelési munkát, miközben öccsére is próbál odafigyelni. Amy viszont épp üzletét készül eladni egy nagyobb nyereség fejében, érzelmileg és lelkileg azonban azt érzi, nem teljesen őszinte saját magával és férjével. Az autósüldözést (vagy, szakszerűen mondva: road rage) követően egymás megszállottjai lesznek: mindkettejükre nagy hatást gyakorol az eset és mindketten próbálják kideríteni, hogy ki volt a másik, mit lehet róla tudni. A céljuk kicsinyes bosszútétel, amiért a másik megkeserítette az adott napot.
A kiindulópont tehát egyszerű, szimpla. Egy olyan incidens a katalizátora az elkövetkező eseményeknek, amivel képes azonosulni az ember (főként akkor, ha sokat ül autóban és sokat közlekedik a városban), ezzel pedig máris eléri a sorozat, hogy behelyezze a nézőt egy olyan pozícióba, ahonnan aztán később megpróbálja ki-kilökdösni. Mert a Balhé egyik legjobb tulajdonsága az, hogy igazán sose lehet tudni, hogy merre visz és milyen úton-módon teszi meg azt az utat. Ez pedig nem kéne, hogy meglepetésként hasson, hiszen pont az az A24 hozta tető alá a sorozatot, akik jelenleg a filmek területén hódítanak egyedi hangvételű, pompásan öntörvényű és merész filmjeikkel. Elég csak ha a Safdie-testvérek remekművére, a Csiszolatlan gyémántra, vagy az utált/szeretett Spring Breakers-re gondolni. Hogy ezt az attitűdöt a sorozatok mezejére is képesek átültetni, csak természetes. És örvendetes.
Amy és Danny sorozatban leírt útja, karakteríve szerteágazó és kaotikus, viszont sose szűnik meg hűségesnek lenni kettejükhöz, vélt vagy valós célkitűzéséhez, valamint motivációjához. Kettejükben izgalmas, érdekes karaktereket köszönthetünk és ezt részben azért mondom, mert nem akarta a szkript egyiküket sem kikezdhetetlen, becsületes és abszolút hősként beállítani. Habár alapvetően mindketten jót szeretnének (egyszerűen csak próbálnak boldogulni), céljaik, ezzel kapcsolatos gondolatmenetük bizony sokszor kikezdhető.
Amy például egy felszínes, de szenvedélyesnek tűnő kapcsolatba menekül unalmas házassága elől, amit a bosszúállás eszközeire használna fel. Míg Danny saját kicsinyességét és amatörizmusát szeretné testvére elől leplezni terveivel, munkamoráljával. Mindkettőt meg lehet érteni, mindkettő motivációjának a legmélyén ott van valami mélyen emberi, csak épp útközben valami nagyon elromlott bennük.
A közlekedési incidenst követően mind Amy, mind Danny próbálja saját magát megtalálni, újradefiniálni, a haragtól vezérelve felvértezni magukat valamivel, ami mindkettő lelkét, idegszálait megtépázza. Egymás iránt érzett megvetésükben, gyűlöletükben összpontosul a státusz-irigység, a féltékenység, a már említett kicsinyesség, valamint a saját magukkal szembeni bizonytalanság.
Közöttük pedig egy olyan karakter is ott lapít, aki bár mellékszereplőként kezdi, a cselekmény előremenetelével egyre hangsúlyosabbat kap a jelenléte. Danny testvére, Paul (Young Mazino). Rajta szemléltethető leginkább az, hogy a forgatókönyv milyen nagy elánnal vezeti a befogadót az orránál fogva. Nézőként már az első jeleneteitől fenntartásokkal kezelhetjük őt, viszont ahogyan bontakozik ki a cselekmény, úgy mond ellent minden prekoncepciónknak a kialakult helyzet. Nem lesz főszereplő, viszont ahogyan a forgatókönyv kezeli őt, ahogyan szép lassan kiderül, hogy ő nem az az üresfejű figura, akinek képzeljük és akinek testvére beállítaná, ahogy rajta keresztül szépen a két központi figuráról hámlanak le a rétegek, az szép és becsülendő. Így ő maga is ugyanolyan fontossá válik. Drámája, bár nem olyan látványos, de körülírt és átélhető. Testvérével való kapcsolata pedig a maga módján tragikus, sokoldalú.
A forgatókönyv a kezdeti, akár hétköznapinak is mondható realitást bizonyos szinten elemeli a föld talajától és a történések eszkalációját jóval stilizáltabb, vadabb hangnemben abszolválja, ez azonban egyáltalán nem válik az alkotás kárára. Sőt, ettől lesz csak igazán szórakoztató hullámvasút az élmény. Az alkotók érezhetően nem vették olyan szigorúan a műfaji besorolás szigorú határait, így a sorozat játszi könnyedséggel szabadítja ránk hol a Coen-i fekete humort (lásd a balfék rablók bénázásait), hol pedig a párkapcsolati történetek fullasztóan nyomott hangulatát. Egyik pillanatban még azt nézzük, amint a főhős gúnyos elégtételt vesz abban, hogy ellenfele fürdőszoba szőnyegét lehugyozza, később ugyanőt látjuk pofára esni, hogy aztán néhány epizóddal arrébb egy hitgyülekezetben lássuk lelkileg megtisztulni.
A hangvétel hol keserű és melankolikus, hol abszurdan szórakoztató, néhol pedig furcsán kényelmetlen, a finálé lesimuló, higgadt tripjét. Ez utóbbi főként a főszereplők cselekedeteinek, azok sunyiságainak köszönhető: az alkotók próbára teszik a nézői szimpátiát. Mert hiába értjük meg, mit miért csinálnak, nagyon is tisztában vannak azzal, hogy nem lehet és nem is kell minden döntésüknél melléjük állni, nem hajlandók minden mozdulatokat bevédeni. Mi nézők inkább szurkolunk nekik, hogy képesek legyünk elengedni minden gyerekes és infantilis megnyilvánulásukat.
A Balhé erről szól talán a leginkább, hogy az ember mennyire pitiáner tud lenni, hogy mennyi elfojtott, ki nem mondott bosszúság töredezteti, szaggatja szét a civilizált külsejét. És hogy mindez a sok szar, akár kulminálódhat egy „rosszkor, rossz helyen”-szcenárióban. De, ahogyan a sorozat is utal rá, kiút mindig van. Nem mindig könnyű felülkerekedni, nem mindig egyszerű megérteni a másikat, ahogyan az is nehéz, hogy felismerjük, igazából ugyanolyan veszettül gyarlók vagyunk mindannyian. A Baléh a maga játékos, őrült, kreatív és mégis összeszedett módján erre hívja fel a figyelmet.
