Szeánsz Velencében (A Haunting in Venice), rendezte: Kenneth Branagh, szereplők: Kenneth Branagh, Tina Fey, Michelle Yeoh, Jamie Dornan, amerikai-angol krimi, 104 perc, 2023., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Palazzoba zárt szellem
A világhírű detektív, Hercule Poirot visszavonultan él Velencében, de amikor meghívják egy szeánszra, nem tud nemet mondani. A halott lány megidézése újabb holtakat eredményez, hősünknek pedig magába kell néznie, ezek után is tagadja-e a természetfeletti létezését vagy sem. Branagh folytatja a kísérletezést a karakterrel és ezúttal szó szerint más vizekre evez. A sztoriban minden megvan, ami egy igazán jó kísértethistóriához kell, de a rendező nem él maradéktalanul a lehetőséggel. Kelly Reilly ugyanakkor zseniális, számtalan sorozat után jó út újra látni a filmvásznon. 
A II. világháborút követően Poirot visszavonultan él Velencében, ahol hűséges testőre távol tartja tőle a kéretlen rajongókat és megbízókat. Pedig jelentkező akadna szép számmal, de hősünk a továbbiakban egyetlen új ügyet sem vállal és ehhez következetesen tartja, vagyis inkább csak tartaná magát, egy nyugalmasnak ígérkező napon ugyanis egy régi ismerős jelentkezik be hozzá. Az egykoron szebb napokat látott írónő, Ariadne Oliver (Tina Fey), -akinek utolsó három regényéért már nem voltak annyira oda a kritikusok – egy titkos szeánszra invitálja őt.
A cselekmény az amerikai jelenlét alatt meghonosodott Halloween idején játszódik egy mára kissé lepusztult palotában, ahol az árvagyerekek megvendégelését követően kerül sor a szellemidézésre, melynek sztárja a híres-hírhedt médium, Mrs. Reynolds (Michelle Yeoh). A titkos összejövetel apropóját az adja, hogy a tulajdonos Rowena Drake (Kelly Reilly) lánya levetette magát az erkélyről, számos megválaszolatlan kérdést hagyva maga után. Vele próbálnak meg a jelenlévők kapcsolatot létesíteni, akik között ott van – a már említetteken túl – a palotában élő, PTSD-ben szenvedő orvos és annak fia, a házvezetőnő, a médium két segédje, Poirot testőre, valamint a halott lány szerelme és egy papagáj. Hogy a szeánsz minden szempontból eseménydús legyen, a palotán átok ül, ugyanis egykoron árvaháznak adott otthont, de annak lakóit magukra hagyták, akik haláluk után visszajárnak kísérteni.
Ahogy az ilyenkor lenni szokott, valaki idő előtt elhalálozik, ezért Poirot úgy dönt, senki nem hagyhatja el a palotát, különben is éjszaka van és kint szakad az eső. Az első (pontosabban sokadik, ha beleszámoljuk a halott árvákat és a tulajdonos lányát) újabbak követik, miközben mindenki szabadulna innen, ráadásul a szellemek is nagyobb aktivitást mutatnak az átlagosnál. Kitűnő választás a sztori, a helyszín, a szellemvilág, a velencei palota a sötét titkaival, Poirot találkozása a természetfelettivel, a furcsa társasággal és a hasonlóan szerény (értsd: öntelt) írónővel. Csakhogy…
… a film több dologgal sem tud igazán mit kezdeni. Egyrészt itt van Poirot visszavonulása, ami meglehetősen kérészéletűnek bizonyult, hiszen gyakorlatilag az első, számára izgalmasnak tűnő ügyre igent mond. Jogos az észrevétel, ha tényleg komolyan gondolná a visszavonulást, vajon mivel telne a 104 perces játékidő? Pedig milyen jól lehetne boncolgatni a sokat látott detektív önkéntes száműzetésben töltött utolsó éveit. Egy másik ilyen dolog a kísértethistória, amivel nem is lenne gond, hiszen 2023-ban is el lehet adni azt, csak sokkal több fantáziával, különben még a Scooby Doo kalandjain edződött tizenévesek is kinevetik. A horrorisztikus elemekről ne is beszéljünk, mert azok tényleg olyanok, mintha a Filmmúzeum csatornát néznénk. 
A harmadik az utolsó, de talán legfontosabb, hogy Poirot életében nincs helye a természetfelettinek, egyszerűen nem hisz benne. A bűnügyeket mindig a tényekre hagyatkozva, a rendelkezésre álló információk elemzésével, logikus gondolkodással oldja meg, melyhez hozzájönnek még páratlan megfigyelőképessége, sok évtizedes szakmai tapasztalata és hatalmas tárgyi tudása. Számára nincs olyan, hogy spirituális és hogy megérzés. Egy ilyen eset kapcsán ezt sokkal jobban ki lehetett volna dolgozni, mert most csak annyi történik, hogy egy kiadós méltatlankodást követően a film vége előtt nem sokkal benyögi a megoldást és ennyi.
Branagh talán nem is Agatha Christie Poirot-jába szeretett bele, hanem abba a tudatba, hogy egy ilyen páratlan szakmai múlttal a háta mögött, mint az övé, lehetősége van a saját verzióját elkészíteni. Bizony, újra és újra. Kísérletezik a karakterrel és folyamatosan fejleszti azt, miközben meghallgatja a szakma és a közönség visszajelzéseit is. Ezalatt egyre jobban eltávolodik az alapműtől, ami igazából nem baj, hiszen egy kedvenc regény vagy karakter újra értelmezése mindig valami újat, valami mást, valami egészen személyest hoz létre.
A Szeánsz Velencében egy izgalmas vállalkozás, mely teljesen más megvilágításba helyezi a főhőst, de valahogy mégsem aknázza ki maradéktalanul a témában rejlő lehetőségeket és a rendező tehetségét ismerve ez a leginkább bosszantó. 
