Yellowstone 1. évad – kritika


Yellowstone, készítők: Taylor Sheridan,  John Linson, szereplők: Kevin Costner, Luke Grimes, Kelly Reilly, Wes Bentley, amerikai drámasorozat, 60 perc, 1 évad, 2018-

Taylor Sheridan a Sicario és A préri urai forgatókönyveivel, valamint a Wind River megrendezésével egy megbízható készítőnek számít, aki most sorozatban hozza ugyanazt a stílust, amit az említett filmekben. A Kevin Costner főszereplésével készült Yellowstone egy nagy családi dráma, ami olyan, mint a Dallas és A farm, ahol élünk remixe, egy csomó mély érzésű, büszke férfival, meseszépen fényképezett tájakon.

Taylor Sheridan leginkább színészként próbálkozott, de névjegyét akkor tette le igazán az asztalra, amikor megírta a Sicariót. Teljesen ugyanezt a stílust kell ebben a Paramount Network sorozatban is elképzelni, ugyanúgy visszaköszönnek majd a felülről fényképezett autós konvojok és a hibátlanul surranó kamera a tájban, ami pont annyira megbabonáz, mint A préri uraiban felejthetetlen nagytotáljai. A Wind Riverhez hasonlóan itt is alapvető konfliktusba lesznek állítva az indiánok és azok a gazdag emberek, akik a földért folyamatos csatát vívnak nem csak anyagi, de büszkeségi alapon is. A peremvidéken játszódó történet első, másfél órás része, már önmagában felér egy egész estés filmmel, ahol egyből fel is vázolják ezeket a kibékíthetetlen konfliktusokat és felállítják az embereiket mind a két oldalon, hogy a további részekben (amelyekből az összeset Sheridan rendezte), lássuk a politikai és a nyers erővel bíró csatározásokat. Közben meg persze családon belül is folynak a harcok, hiszen nagyon éles, kicsit egyoldalú, de változatos karakterek sétálgatnak bele a naplementébe elnagyzolt érzelemvilággal.

Az egyértelmű főszereplő a dúsgazdag Dutton-család, amelynek fejét Kevin Costner alakítja és minden erejével azon van, hogy összetartsa a családját, de úgy, hogy a birtoka mégis előbbre való. Az anyuka már rég meghalt, az egyik fiú kevésbé tökös, de legalább ügyvéd, akivel minden nem hivatalos ügyet el lehet intéztetni hivatalosan. A lánya (Kelly Reilly) totális alkoholista, a saját szórakoztatására tesz tönkre embereket, unalomból idegesít másokat és azzal a cowboyjal fekszik le, amelyikkel csak akar, viszont ha apjának szüksége van rá, képes kegyetlenül, de okosan megoldani szituációkat, hogy apucitól egy falatnyi szeretetet kapjon. A harmadik fiú, akinek egy indiánlány a felesége, már kikerült apja kegyeiből és otthagyta a birtokot. Őt próbálják meg beállítani a tisztalelkű szépfiúnak, aki inkább választja a szegénységet, csak ne kelljen apja mocskos üzleteivel bepiszkítania a kezét, azonban benne is folyamatosan dúl az örök jó és rossz harca. A Dutton birtok több oldalról veszélyben van, az őslakosok is követelik maguknak és a gazdag tőkések is aranybányát látnak benne, az apuka azonban egyelőre helyi kiskirályként üzemel, akinek a zsebében van a rendőrség, és régi fegyencekkel veszi körbe magát, akiknek vagy az a dolguk, hogy marhákat tereljenek vagy az, hogy eltegyék láb alól, aki útban van.

A Yellowstone-ról messziről kiabál, hogy minőségi sorozat, ehhez elég két vágást és a stáblistát megnézni, valamint az okosan és kimérten izgalmas forgatókönyvet, ami nem csak a fő szálra helyezi a hangsúlyt, hanem arra is, hogy apró közjátékokkal őszintén szórakoztasson vagy hagyjon egy leheletnyi utat, amivel közelebb érezhetjük magunkat a szereplőkhöz. A gond azonban a realitásával van. A téma túlságosan sokszor látott már és sokat segítene rajta, ha legalább a karakterek között lennének húsvér, esendő emberek. Természetesen mindenki iszonyat bedrámázik és nagyon kemény szövegeket tol, de pont ez a baj, hogy ezektől nem lesz valóságos, csak nagyon színpadias. Ha egy férfi szenved a képernyőn, akkor túlságosan szenved, ha valaki kétségbeesik, akkor két jelenet erejéig jegyet vált a pokolba, ha valaki beszól egy másik szereplőnek, akkor az annyira pontosan szerkesztett, hogy nem tudjuk elhinni, hogy ez valóban kicsúszott a száján, miközben ezek halmozódnak egymásra. Ráadásul néha a feszültség is túl direkt van adagolva. Ha mutatnak egy droglabort az útszélén, akkor az felrobban, ha sétálunk egyet az erdőben, tuti ránk támad egy medve, ha a semmi közepén állunk fényes nappal, mindenféle veszély nélkül, akkor abban a pillanatban megjelenik egy halált hozó csörgőkígyó. Ezekben a szituációkban persze nagyon férfiasan helyt lehet állni, de ez már sok.

Talán ezen csúszik csak el a Yellowstone, hogy a keménységében nincs meg az az életszerű puhaság, ami ahhoz kéne, hogy kiemelkedjen a sorozat a sablonjai közül. Lehet Kevin Costner alakítása bármilyen jó látvány és hozhatja Sheridan a sokak által kedvelt stílusát, de nem ez lesz az év nagy bulija, viszont a második évadra már most van izgulnivaló.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Remake-et kap a 90-es évek klasszikus tinifilmje is, a Spinédzserek
Következő cikk X – A rendszerből törölve - kritika