Jeanne du Barry – A szerető (Jeanne du Barry), rendező: Maiwenn, Fsz.: Johnny Depp, Maiwenn, Melvil Poupaud, Pierre Richard, francia filmdráma, 113 perc, 2023 (16)
A pedánsokat hódító
A miheztartás végett a hazai forgalmazó okosan odabiggyesztette az eredetileg csak szimplán Jeanne du Barry című film végére, hogy „A szerető”. Nem mi vagyunk az egyetlen ilyen ország, aki ezzel a trükkel élt a cím terén, mivel Franciaországon és a Versailles-i palota történelmének rajongóin kívül kevesen tudják, kit is takar a név. Az érdekes, hogy csehektől, a görögökön át a portugálokig a „Király kedvence” alcímet adták neki tisztázás képpen, csak itthon egyszerűsítettük le pusztán szeretőnek. Ennél azért egy komplexebb karakter du Barry grófné, és Maiwenn mindent megtett, hogy a közemberből kurtizánná váló, majd nemesi rangot kicsalva királyi kegyeltként az egész udvar életét felkavaró hősnőnk kalandjait a szemünk elé tárja a klasszikus kosztümös filmek hagyományait betartva.
Ha az ember nem tud sokat A francia forradalom előtti uralkodói viszonyokról, fogalma sincs Maiwenn munkásságáról, és nem izgatja, hogy valami nyitófilm volt Cannes-ban, a Jeanne du Barry még akkor is tartogat jó pillanatokat számára. Ez egy kellő műgonddal, francia léptékkel nagyon komoly költségvetéssel (Netflix támogatás igen jól jött) és eredeti Versailles-i helyszíneket felhasználva készült romantikus dráma, ami az idősödő XV. Lajos és utolsó ágyasa együtt töltött éveit meséli el egész részletesen.
Az udvar a teljes pompájában ragyog, a király azt csinál, amit akar, ahogy egy királyhoz illik (persze ez a viselkedés aztán igen ellentmondásos figurává tette Lajosunkat a történészek megítélésében, de a film drámájában ennek nincs helye), és nem győznek neki elég érdekes nőszemélyeket bemutatni, akikkel hajlandó lenne szóba állni. A történelemből tudjuk, hogy Madame Pompadour töltötte be ezt a szerepet éveken át, de ő már eltávozott, és a király ki van éhezve egy intellektuálisan is lenyűgöző szeretőre. 
Itt jön főszereplőnk a képbe, aki vidéki parasztlányból gyakorlatilag az udvarig küzdi magát olvasottsága, szellemessége, és egyéb kurtizán készségei tökélyre fejlesztésével. Természetesen egy ilyen frivol és egyszerre fineszes látogató jelenléte a még létező állóvizeket is felkavarja a Versailles-i palotában, ami katonás rendben, és érzelmek nélküli szertartásokban élné a napi rutinját. A történet alapja igaz, a király tényleg szerelmes lett utolsó éveire egy kétes hírű asszonyba, a film pedig maga is egy igazi szerelem projekt az alkotójának, Maiwenn rendezőként, társíróként, producerként, és nem mellesleg a főszerepet eljátszva akart biztosra menni, hogy az emlékezetünkbe vésődjön Jeanne du Barry neve.
Maiwenn rendesen túlvállalta magát ezzel a projekttel, ezt maga is beismerte azóta interjúkban, hogy többet ilyet nem csinálna olyan filmet, ahol mindent ő irányít, és a főszerepet is neki kell lejátszani. Habár gyerekszínészként, majd Luc Besson első feleségeként nagyon otthonosan mozog a filmek világában, sztárrendező férjétől hamar elválva még stand-upos karriert is befutott, majd direktorként is nevet szerzett magának a sok szerepe mellett, ez még nem elég mindenre. Hazájában igazi jelenség, nem véletlen, hogy nincs szüksége utónévre, őt már elég a művésznevén emlegetni. Ha van a személyével kapcsolatban bármi ellenérzésed, akkor messziről kerüld ezt a filmet, mert ez nagyon is az ő története az elejétől a végéig. 
Az ihletet du Barry sztorijához Sofia Coppola 2006-os Maire Antoinette filmjéből vette, ahol mellékszereplőként megjelenik a karakter, mint ellenlábasa a hercegnének. Maiwenn beleásta magát Jeanne du Barry történetébe, lenyűgözte a mesébe illő felemelkedés története, és fejébe vette, hogy filmre viszi amit módja lesz rá. A csillagok úgy álltak, hogy 2023-ra eljött az idő, hogy az ’50-es évek óta először film készüljön a híres kurtizánról. Pedig 1954-ig 7 film is szólt du Barry-ről, de azóta kiment a divatból, ahogy a klasszikus kosztümös filmek is.
Ezért is meglepő, hogy a rendezőnő színtiszta, hagyománytisztelő, 35mm-re forgatott mozifilmet csinált, ahol a rizsporos parókák és a fűzőktől pipiskedő színészek olyan nagy mozgóképes elődöket idéznek meg, mint Kubrick Barry Lyndonja. Nincs CGI, nincsenek modern zenék, kortárs gegekkel kulturálisan közelebb hozott karakterek, csak nagyon odafigyelve megalkotott látványvilág, aminek pompájában lehet gyönyörködni, még ha nagyon életidegen is. Az egyik szereplő szájából ki is bukik az udvar kapcsán: „Ez groteszk”. Mire kapja is a riposztot azonnal: „Nem, ez Versailles.” Szóval ha valaki szereti a francia udvarban játszódó filmeket, akkor egy nagyon jó két órának néz elébe. Nem kell tőle Amadeust, vagy a Király táncolt várni, de Maiwenn beletette azt, amit tudott, még ha nem is a legjobb arányban, de legalább érzékkel és igényességgel. 
A színészi játék kapcsán nem lehet elmenni amellett, hogy Johnny Depp visszatért. Látszik, hogy a botrányoktól sújtott 3 év kihagyás miatt minden porcikája ki van éhezve a kamerára, teljes tehetségét beleteszi a koros, de mégis pajkos XV. Lajos megformálásába. A rezzenéstelen arca mélyén kacéran játszó szemét most is kitűnően használja, de ha kell virgonc, gyermeki lendületével szédít, miközben gesztusai az öreg király korából fakadó gyötrelmeit is be tudják mutatni. Csatlakozik hozzá egy másik sztár is, Pierre Richardot öröm látni a vásznon, közel 90 éve abszolút fel sem tűnik, úgy hozza az elegánsan minden lében belekanalazó Richelieur alakját, aki az udvarba segíti du Barry-t. 
És igen, a főszereplőnket megformáló Maiwenn is nagyon elemében van, látszik, hogy nagyon ismeri a karaktert, rengeteg arcát képes megmutatni. A gond az, hogy nem csak túlvállalás, hanem egyfajta hübrisz csapdájába is esett azzal, hogy az írás, rendezés terhe mellett nem tudta átengedni másnak a főszerepet a francia sztár. Egyrészt korban, másrészt küllemben sem hasonlít Jeanne du Barry grófnőre. Ez önmagában nem lenne baj, de a film erre még rá is játszik azzal, hogy a két gyerekszínész, aki fiatalkori jeleneteiben játssza a kiugrásért küzdő vidéki lányt, ők is elütnek a jellegzetes arcú Maiwenntől. Így folyamatosan az az érzésünk, hogy a színésznő nem tökéletesen illik a filmbe, amit magának megálmodott rendezőként. Pedig látszik, hogy hihetetlenül élvezte, hogy Johnny Depp a játszópartnere, a közös jeleneteik nagyon felpezsdítik a hangulatot, de tényleg bölcsebb lett volna a munkát kiszervezni, hogy más tehetségeknek is jusson hely.
A Jeanne du Barry egy olyan film, amit nagy lelkesedéssel, kellő mennyiségű pénzből, jó színészekkel készítettek, és a műfaj rajongóit teljesen kiszolgálja. Lesz, aki könnyezni fog rajta, mert van romantikája. Közben az udvari intrikákon, odaszólogatásokon jókat lehet derülni, nevetni a túlzásba vitt konvenciókon és azok kifigurázásán – ezeket a pillanatokat nagyrészt du Barry felszabadult személyiségének köszönhetünk, de végighallgathatjuk a narrációt, ami történelmi kontextusba helyezi a látottakat. Depp játéka, a CGI nélkül is gyönyörű udvar, és a bravúrosan felvett gyertyafényes jelenetek maradnak meg az emlékezetnek.
Minőségien eltöltött 113 perc, ez lenne a minimum, amit várhatnánk egy mozijegyet kifizetve. Ezt meg is kapjuk, és hálásak lehetünk érte. A kosztümös film feltámadása nem itt keresendő, ezt jelenleg tiszteletadás a nagy elődöknek, és ha úgy tartja kedvünk, akkor pajkos összekacsintás egy rendezővel, aki megmerte valósítani az álmát. 
