Dűne: Második rész (Dune – Part Two), rendezte: Denis Villeneuve, szereplők: Timothée Chalamet, Zendaya, Rebecca Ferguson, Léa Seydoux, Austin Butler, Stellan Skarsgård, Florence Pugh, Christopher Walken, Josh Brolin, amerikai sci-fi, akciófilm, 166 perc, 2024., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Homokba vésett képek
A Dűne című regény megfilmesítése egy olyan kihívás, amivel több, mint 50 éve több filmrendező kísérletezett, és rendre elbukott. Amikor kijött 2021-ben az adaptáció első fele, még nem volt biztos, hogy most sikerül, de biztatóak voltak a jelek. Denis Villeneuve olyan filmes, aki nagyon letisztult koncepcióval áll hozzá az alkotásnak, és a regényhez hűen egy háborús filmet tár elénk ebben az etapban. Olyat, ami nem tűr kompromisszumot, ha a lenyűgöző látványvilágról van szó, és elemi erővel tud atmoszférát teremteni. Olyat, ami óriási homokviharként tornyosul elénk a nagyvásznon, és mi csak tátott szájjal, földbe gyökerezett lábbal figyeljük. Mozirajongóként nem is örülhetnénk ennek jobban.
Miért is olyan nehéz a Dűnéből filmet készíteni? Vannak megfilmesíthetetlennek tartott könyvek, de valahogy mindig oda jutunk, hogy egy tehetséges rendező kezében még az írásos mű rajongói körében is vállalható alkotások tudnak születni. De hogyan? Faramuci helyzet ez produceri részről, mert egyrészt lehet egy stabil rajongótáborra számítani, illetve új közönséget is mindig talál magának a mű, ami hozzáad az eredeti alkotás kultuszához. Persze ez akkor van, ha a rajongóknak tetszik a mű, és ők ingyen és bérmentve kürtölik az összes létező fórumon, hogy itt valami fenomenális született.
A Gyűrűk Ura illetve az egész Marvel képregényes univerzum kiaknázásából született MCU filmek sikere is ezen a jelenségen alapszik, de ellenpéldaként rengeteg elbaltázott adaptációt lehet felhozni. Sokáig a Dűne is ezek közé tartozott, mert egy tisztességes mozgóképes alkotás sem készült belőle. Pedig nagyon nagy lendülettel indultak neki a filmesek már a legelején is, de eddig mindenkinek beletört a bicskája. Leginkább a produceri döntések hatására, akik az alapanyag ismerete nélkül, pusztán filmes bevétel gyártó panelek ráerőszakolásával akartak minél több pénzt látni a kultuszregény nagyvászonra adaptálásával.
Először Alejandro Jodorowsky, az elvont filmjeiről híres chilei filmrendező fenegyerek állt bele a ’70-es évek közepén a projektbe, és egy lenyűgöző stábot hozott össze a megvalósításhoz, amit a stúdió a forgatás előtti pillanatban állított le. Salvador Dalí a császár szerepében, Pink Floyd készíti a filmzenét, Moebius egy képregény színvonalúra kidolgozott storyboardot rajzol hozzá, Giger pedig az antagonista Harkonnenek látványtervéért felelt, és 2013-ban egy egész dokumentumfilm örökítette meg Jodorowsky’s Dune címmel, hogy hogyan nem lett az egészből semmi. Pontosabban rengeteg másik sci-fi született később a fel nem használt látványtervekből (Star Wars, Alien, Flash Gordon, Az ötödik elem, stb.), illetve egy forradalmi színvonalú társasjáték 1979-ben, de ez egy másik történet.
A ’80-as években egy fiatal, szerzői filmjeivel nagy sikert arató rendező, bizonyos David Lynch vállalkozott a feladatra. Gyanútlanul lemondott a végső vágás jogáról, és a tervezett 4 órás játékidő helyett, a filmjét 2 óra körülire nyírbálták produceri utasításra. Ezzel egy nagyon összecsapott alkotás született, amit Lynch azóta is pályája óriási fiaskójaként tart számon. Van egy rajongótábora és több érdeme is a filmnek, de a könyv történetét elég zavarosan meséli el a zanzásítás miatt. Lynch pedig megfogadta, hogy soha többet nem csinál stúdiófilmet.
A 2000-es Dűne minisorozat egy szóról-szóra felmondott képeskönyv lett William Hurt főszereplésével, ami otthon ebéd mellett elmegy, de nem az a mozifilmes csoda, amit a regény 1965-ös megjelenése óta várnak a rajongók. Ezért volt nagy szó, amikor a Szárnyas fejvadász folytatásával bizonyított Denis Villeneuve jelentette be, hogy filmvászonra adaptálja a Dűnét, ráadásul két részben. A dolog pikantériája, hogy csak egy filmre kapott pénzt, ezért az első sikerén múlott, hogy a második elkészülhet-e. És pont akkor jött a pandémia, a stúdió félelmében azonnal streamingre is kilökte a filmet, de még így is elég sikeres volt ahhoz, hogy négy napon belül bejelenték a folytatást, és két és fél év után végre megtekinthessük.
Ez az alapos kultúrtörténeti bevezető azért volt szükséges, hogy érzékeljük, miért filmtörténelmi pillanat a Dűne: Második rész mozikba kerülésével egyben látni a könyv feldolgozását. Több, mint 5 óra játékidőben, tisztességes hollywoodi költségvetéssel (165+190 millió dollár), egy összehangolódott, botrányoktól mentes alkotógárda jóvoltából nézhetjük végig Paul Arteides kalandját a hercegből messiássá vezető úton.
A Dűne története egy feudális sci-fi társadalomban játszódik, ahol a robotok és energiafegyverek helyett klasszikus középkori berendezkedésre hajazó módon népesítette be az emberiség a galaxist. A bolygókat uralkodóházak irányítják, felettük áll a mindent kézben tartó császár saját legyőzhetetlen hadsereggel, és a csatákat kardokkal és energiapajzsokkal vívják, amin csak a lassú penge hatol át. Ebben a világban az Arrakis bolygó – más néven Dűne, a sivatagbolygó – kulcsfontosságú az egész emberiség számára, mert itt terem a fűszer, a hallucinogén anyag, amivel a csillaghajókat irányítani lehet.
Az első részben az Artreides család váltja le a császár parancsára a Harkonneneket az Arrakis fűszer kitermelési munkálataiban, de kiderül, hogy ez egy kelepce, a császár meg akar szabadulni tőlük a Harkonnenekkel szövetkezve. Sikerül is a terve, csak Paul és anyja, Jessica élik túl a támadást, akik az őslakos törzsek, a fremenek közé menekülnek.
A Második rész közvetlen itt veszi fel a fonalat, és a történet Paul és Jessica fremenek közé beilleszkedése, és a Harkonnen uralom bemutatása körül forog. Hűen követi a regényt, de jó adaptációhoz híven tart történetmesélési meglepetéseket, filmes nyelven ügyesen előadott fordulatokat. Ahogy az eredeti mű is egy epikus, az egész galaxis sorsát megváltoztató esemény felé vonul egy fremenek között megjelenő messiás képében, úgy a film is most már teljes pompájában kész arra, hogy visszahozza a hitünket az álomgyári filmkészítésben az utóbbi évek sok elbaltázott képregényadaptációja után.
A Dűne: Második rész teljes mértékben hozza az első rész színvonalát, gyakorlatilag olyan, mintha egy 2,5 éves mosdószünet után ülnénk vissza ugyanarra a filmre. Denis Villeneuve ugyanott folytatja, ahol anno abbahagyta, minden fontos szereplő, stábtag, helyszín maradt, csak a történet fókusza változott meg, ahogy a regényben is. Az első film az Arrakis bolygó megismeréséről szólt az Arteides házat ért tőrbe csalással megspékelve, a második azonban a rendező által is bevallottan egy háborús filmmé alakul. A fremenek, vagy ahogy Paul apja hívta őket, a „sivatagi erő” egy nagyon harcos népség, aki egyre kevésbé tűri, hogy nagyhatalmak játszadoznak a szent bolygójukkal. Izgalmas elmerülni kultúrájukban, megfigyelni belső viszályaikat, és tanulmányozni kapcsolatukat az istenként tisztelt homokférgekkel. Közben hasonló alapossággal belelátunk a Harkonnen dinasztia működésébe is, akik most nagyon nyeregben érzik magukat. Egy harcos törzsi népség, és egy gonosz csalárdságban mesteri uralkodóház garantálja, hogy kemény, kegyetlen, erőszakos jelenetekben nem lesz hiány. 
A legemlékezetesebb jelenetek az új Harkonnen antagonistához, Feyd-Rauthához kapcsolódnak, aki a kopaszra borotvált Austin Butler alakításában fagyasztja meg bennünk többször is a vért. Stellan Skarsgard is sokkal többet van a színen Harkonnen Báróként, ami a forgatási naponként 7 órás smink és beöltözési idővel óriási színészi teljesítmény. Timothe Chalamet jól viszi tovább Paul karakterét, aki a fremenekkel megismerkedve új kihívásoknak kell megfeleljen, illetve Zendaya is erős Chaniként, a fremen felkelő lányként, akivel a film már előző részben kibontakozó szerelmi szála alakul. Fontos szereplőként jelenik meg Florence Pugh finom alakításában a lenyűgöző ruhakölteményeket viselő, és nagyon okos Irulan hercegnő is, a császár lánya, aki úgy fest mindennel igyekszik képben lenni, és ezt el is hisszük neki. Van pár gyengébb szereplő is, pont Christopher Walken nem tűnik elég meggyőzőnek a mindent irányító Császárként, és Javier Bardem is feleslegesen elkapatja magát párszor a fanatikusan hívő fremen vezér Stilgarként, de ezek csak azért tűnnek fel, mert annyira erős a többi karakter.
Denis Villeneuve nem hisz a párbeszédek erejében, azt meghagyja a sorozatoknak, és a könyveknek a nagy szócsatákat és monológokat. Ő nagybetűs Filmrendező, számára a képi történetmesélés a valódi nyelv, és a munkásságát látva nincs kétség, hogy nagymestere ennek a művészetnek, amit a Dűne: Második rész csak még határozottabban bizonyít. Az első rész látványvilága sem hagyott kívánnivalót maga után, de a folytatás gond nélkül rálicitál, és olyan részletességgel, monumentalitással kidolgozott világokat mutat meg különböző tájakkal, belterekkel, építészeti nyelvekkel, kosztümökkel, ami tényleg a filmkészítés csúcsa.
Minden nagyon valóságosnak hat, mert a rendező alapelve, hogy amit lehet, azt megépítenek, vagy valós helyszínen forgatnak. Jordániában külön stáb végezte a több héten át tartó homokdűne castingot, hogy a legszebb formájú tájakon bontakozzon ki a történet. Ez az alaposság látszik az olaszországi helyszíneken is, és fontos megemlítenünk, hogy a stúdiómunka ismét Magyarországon hajlott, ezért igen nagy büszkeség a sok hazai nevet látni a stáblistán, mert óriási referencia lesz ez a film a karrierjükben. 
Olvashatunk olyan kritikát Villeneuve-ről, hogy ő a szegény ember Christopher Nolan-je, de ez csak rosszmájú élcelődés. Valójában tényleg sok a közös a két rendezőben, mindketten nagyon igényli a praktikus effektek használatát, a CGI-t a lehető legprofibban, valós elemekre ráhúzva használják, ami sokkal több produkciós tervezést, előkészítést, mérnöki munkát igényel. De ettől nem esik le a filmjük a vászonról évtizedek múlva sem, akárcsak a Gyűrűk Ura-trilógia közel negyed évszázaddal ezelőttről, és nem avul úgy, mint sok 100% számítógép animációs szörny, amiből Dunát lehet rekeszteni az elmúlt 30 évben (pont a Hobbit az egyik gyalázatos példája a praktikus trükköket elhagyó gyakorlatnak).
Nolanhez hasonlóan Villeneuve is a kimért drámát szereti, a történetmesélésére jellemző egy hidegebb, kimért stílus, ami egyébként a világ legjobb rendezőjeként emlegetett Stanley Kubrick stílusjegye is volt. Villeneuve ezzel az alkotással bebizonyította, hogy ott a helye az ipar legnagyobbjai között, azon filmrendezők táborába lépett, akik kétséget kizáróan meg tudják őrizni az egyéni látásmódjukat, művészi stílusukat egy óriási költségvetéssel készülő stúdiófilm esetében is, sőt, most már elmondható, hogy Nolanhez hasonlóan már a saját filmjéhez is képes volt méltó folytatást készíteni, ami óriási fegyvertény a jelenlegi filmpiacon alkotóként.
A film épphogy csak kijött és azonnal az IMDb legjobbnak értékelt helyén trónol, megelőzve az évtizedek óta az első helyről kirobbanthatatlan A remény rabjait. Az igaz, hogy nem először történik ilyen, pár nagy rajongással várt film az első napokban csinált hasonlót, de általában a premierhétvége végére a méltó helyükre estek vissza. Pont a Nolan által rendezett A sötét lovag csinálta meg azt a bravúrt 2008-ban, hogy az élre törés után csak a 3. helyre esett vissza, és azóta is ott van a dobogón. A Dűne: Második résznek van esélye hasonlóra, mert az a filmélmény, amit nagyvásznon nyújt, teljesen letaglózó.
Méltóságteljesen közelít feléd, mint egy gigászi homokvihar, ami aztán kegyetlenül beszippant, és nem ereszt közel 3 órán át. Ez az a hatás, amiért nem tudta a streaming a pandémia alatt sem átvenni a mozi helyét, bármennyire is megnyirbálta az ipart. Aki emlékszik még, hogy milyen volt az első részt moziban látni, majd megnézte otthon kisebb képernyőn, ahol már nem tudta teljesen azt a hatást nyújtani, az pontosan ért. Mert vannak azok a rendezői döntések, amik egy mozgóképet nagyvászonra álmodnak meg, és Villeneuve egyértelműen ezt az iskolát követi. És mi pedig messiásváró fremenként imádkozunk az ilyen filmekért, amik bizonyítják, hogy a mozi él, és megváltást hoz az életünkbe. Akinek ez meg nem pálya, az úgy is elmerülhet a sorozatdömping sivatagában, nem fogunk összeveszni. 
