Álom Stúdió (Dream Productions), showrunner: Mike Jones, további rendezők: Valerie LaPointe és Austin Madison; főszereplők: az Álommanók; animációs forgatási szatíra, áldokumentarista sitcomparódia, Pixar minisorozat, 4 rész, 88 (tiszta) perc, 2024 (6)
Álmodnak-e a kistinik elektronikus sellő egyszarvúkkal?
Újabb lépcsőfokot lépett a Pixar a sorozatok világában, az utolsót a teljes értékű betörés előtt. 28 évnyi ilyen-olyan próbálkozás után az Álom Stúdió messze a lámpások eddigi legjelentősebb tévés munkája, amely tökéletes megidézése az áldokumentarista sitcomoknak, csak épp irodai környezet helyett a filmforgatások szatíráját látjuk benne, miközben nem felejti el azt sem, amiért olyannyira szeretjük a két Agymanókat.
Még a Verdák az utakon kapcsán foglaltam össze a Pixar teljes TV-s/sorozatos múltját addig, azóta pedig olyan sok minden nem történt, de a teljesség igényével folytatva a sztorit, azért említés szinten átrobogunk, mi vezetett el az Álom Stúdióig, ugyanis kritikánk tárgya sem úgy indult, mint ahogy megvalósult. Egyrészt lement a 2., s ha minden igaz, már készül a 3. évad a Szörnyszakikból, amihez a Pixar továbbra is csak a karaktereket és a környezetet biztosítja, plusz némileg beleszól az írásba, de amúgy tisztán Disney produkcióról beszélünk.
A Pixar útkeresése a sorozatok világában, avagy mit tud a Verdák az utakon?
Másrészt a magyar Disney+-ra is felkerültek a Pixar a való életben és a Pixar belülről c. realityk, de nyilván a kandikamerás móka és a kulisszák mögötti stúdiótúra nem releváns ide. A NatGeóval közösen készülő, idén januártól futó Egy igazi bogár élete már egy fokkal közelebbi a Pixar múltjához, hisz pont az Egy bogár életéhez és a Némó nyomábanhoz adtak ki korábban is természetfilmeket, ahol Fürge és Szenilla rendesen animálva jelentek meg, ilyenről viszont itt szó sincs. Ezzel le is fedtem két évet, mivel a régóta várt nagy áttörést – amivel a Verdák az utakon kritikát is zártam – 2025-re tolták.
A Dug kalandjaiból ugyan bemutattak egy plusz részt az Elemi előtt tavaly nyáron mozikban, na meg idén szeptemberben jött a LEGO Pixar: Kockanimáció is (egy Verdák, egy Merida, egy Hihetetlen család, egy Némó és egy Coco epizóddal), de az inkább a dán cég flottájához kapcsolható, hisz a Pixar érdemben csak a licenszet adta, majd utána csekkolta a szkripteket. A maguk Lego módján amúgy nem rosszak, ha ismerjük a kockanizált animációk immár 20+ éves történelmét. Az Agymanók spin-off sorozatát még jó rég dobták be, korábban, mint a 2. mozifilm tényét, szóval nem csoda, hogy nagyobb átalakuláson ment keresztül.
Eredetileg egy 6, később 7 részes szkeccs antológia lett volna a 2015-ös stáblista közbeni montázson alapulva, mindig más ember vagy faj fejébe belelátva, ahogy tettük azt a macskákkal/kutyákkal. Ez az epizódonként kb. 10 perces megvalósítás teljesen illett volna a Villi és a Dug minisorozatok mellé, ahogy Disney oldalról a Baymax! vagy a Zootropolis+ is ez a vonal, sőt a Verdák az utakon se lóg ki túlzottan, de a Vaiana 2. is hasonlóképp indult.
Az Álom Stúdió házon belüli rebootja ’22 szeptemberében történt, amikor bejelentették a ’20 januárja óta készülő Agymanók 2. premiernapját. A nagyérdemű viszont csak idén májusban szembesült a teljes átalakítás mivoltával, s bár azt már az Agymanók 2. teaserének idején is tudtuk, hogy párhuzamosan annak utómunkáival, pár hónapra rá jönni fog a spin-off, de még akkor is abban a tudatban voltunk, hogy az eredeti terv valósul meg. De mégsem.
Rosszul viszont így se jártunk. Bár a költségeket megvágták, a játékidőt nem, sőt! Az eredeti 7 részletes formula kb. 70 perc lett volna, a mostani 4 epizódos pedig papíron ugyan 110, de a stáblistákat leszámolva is 88 (ezzel tervezzetek nézési időt), ha pedig az intrókat és a végefőcímek alatti techdemós csendélet snitteket is kivesszük, akkor kb. 82 minutonnyi az érdemi cselekmény… de azokat a záróképeket azért érdemes kivárni, minden részben mások és találni rajtuk pár easter egg-get. A cégen belül érezték a kisebb büdzsét, a gyártást pedig úgy írták le, mintha ez lenne a Pixar első függetlenfilmje és való igaz: hiába a részenkénti elválasztások, ez teljes értékű TV/streaming filmként is tökéletesen működött volna, ha pedig egyben nézi az ember, akkor olyan is a hatása. Szóval ez még mindig nem az a klasszikus értelemben vett sorozat, de messze a legkidolgozottabb, legegybefüggőbb, legkevésbé epizodikusnak érződő bármi, ami nem rövidfilmként jött a Pixartól a mozikon kívülre.
Az író-showrunner (és az 1. negyed rendezője) Mike Jones, aki korábban a Lelki ismereteket és a Lucát is írta, azokat csak társként, most viszont egyedül ő dolgozott ezen, hagyományos írószoba pedig nem volt, noha a Pixar munkamoráljához tradicionálisan hozzátartozó „összeülés” biztosan nem maradt el, már csak Pete Docter és a párhuzamosan készülő 2. rész miatt sem. Szerencsére abszolút nem érezni, hogy bármennyire is fekete bárány lett volna a projekt, hogy csak a Disney erőltette ki (a Szörnyszakikat lehet ezért adták oda nekik), így aki bármennyire is félt, hogy jelentős szintromlás lesz, vagy csak megijedt a valóban nem túl acélos és mélyreható trailertől, nos… nem kell mitől tartania!
Az Álom Stúdió tökéletesen tisztában van azzal, mi az, hogy spin-off. A két film között, a Riley első randija? után játszódó sztoriban ugyan mellékszereplőként felbukkan az 5 aktív főérzelem, az Agymanók helyett ezúttal ténylegesen az Álommanóké a stúdió kameráinak fókusza. Teljes mellékszálként ugyanúgy látjuk Derűék ténykedését, ha Riley épp ébren van, de egy apró interakción kívül a klasszikus ötös nem érintkezik a sorozat fősztorijával direktben, az az apróság viszont remekül illik be mind a felépített elmevilágba, mind a hollywoodi stúdiók kifigurázásába. Zseniális, ahogy az egész ilyen szépen összehangolt.
Riley ugyanakkor főszereplő marad és itt jön be az, hogy a szatirikus karikatúra mellett az Álom Stúdió megmarad teljes értékű Agymanók franchise tagnak is lenni. A költözés nehéz megélése és az edzőtábori beilleszkedés nyomása után ismét egy átlagos alapszitu pár napja adja annak keretét, mi zajlik a lány fejében. Most épp az első iskolai báljára készül rengeteg kétség közt a 2. moziból megismert barátnőivel, akiknek így kronológiailag ez a bevezetésük.
Az Álom Stúdió jelenet az első film egyik csúcspontja. Ott csak egy szelete volt csupán a felépített mély tartalomnak, amiről aztán órákat lehet beszélgetni, miközben Hollywood és az „álomgyár” becenév is tökéletes fricskát kapott, hisz amiket álmodunk éppúgy fikciók, mint a filmek, amiket nézünk. Tényleg nagyon gondolatébresztő és fantasztikus ábrázolása lett ez egy igen komplex és máig teljességgel meg nem értett tudományágnak, amely üvöltött a jobb kifejtésért. Nos, ezt kaptuk meg most és nem kell csalódnunk, mennyire is jól!
Az, hogy van egy Rileykamera és az álomszűrőn keresztül születik az illúzió (amúgy nem messze a Tudatalattitól) kvázi CGI-ként, egy szépen lefektetett, a sorozathoz nélkülözhetetlen alap. Na de itt szinte minden részre jut 1-1 fogalom/jelenség bemutatása, amikről szintén hosszú órákat lehetne elmélkedni, de nem ám csak a gyerekkel, hanem arra vevő felnőttekkel is. Megcsípjük az ébrenlét közben történő álmodozások tematikáját, ami akár egy rajzként is kivetülhet (mi több, teaselheti a 3. mozit); belemegyünk az alvajárás működésébe, ami szintén egy mélytéma (és tök jól ábrázolják, hogy ott lényegében bár alszunk, de agyunk egy fontos része meg tudatosan ébren van mindeközben); valamint elmélázunk az éberálmon is, amikor észrevesszük, hogy csak álmodunk, s így átvehetjük az irányítást. Mindezeket olyan erősen és kreatívan megfilmesítve, amik a filmek legjobb pillanatait idézik. A trailerben ezekből nuku.
Persze felmerül a kérdés, mégis mi a feladata pontosan egy Álom Stúdiónak? Nos, naná, hogy olyan emlékezetes álmokat készíteni, amiket az ébredés után, mi több még délután is vissza tud idézni Riley, hisz azok inspirálhatják az életben, ha az ad célt majd neki, hogy megélje legszebb álmait. De az álmok fránya egy jószágok, hamar köddé válnak az emlékgömbök, kevés igazán átütő blockbuster… oh pardon, vekkerhekker készül, amikre évek múltán is pozitívan emlékezhetünk. Bezzeg a rossz rémálmok a maguk traumalizáló élményeivel, azok velünk maradnak, nem csoda, hogy a horror ennyire él és virul. Hát még a meghökkentő, újító szándékúan művészies, de amúgy közönségfilmek közege szintén!
Mint a hagymák és az ogrék, nagyon sok rétegű az, amit az Álom Stúdió kínál nekünk másfél órájában, ugyanis ilyen jó filmipari kritikát ritkán láthatunk (maga a rendszer nem engedi), más kérdés, hogy most épp pont kettőt egyszerre – hello, Franchise a Max-on! – és pár elemében a nyári blockbuster szezont nyitó A kaszkadőr se állt ettől oly távol. Riley elméje és memóriája a „közönség”, amit úgy kell lenyűgözni, ahogy csak lehet. Ha ehhez egy régi nagynevű rendező bukdácsolása mellett már kellenek az alóluk kinövő, a nagyoktól mindent megtanuló arcok, vagy a művésziesebb megközelítést preferáló, a trailerekben csak „visionary director”-ként aposztrofált új generáció tagjai, akkor bizony őket fogják tolni, pláne ha még rokoni szálak is fűznek valakit a vezetőséghez. Annyira pompásan látjuk megjelenítve ezeket az archetípusokat, miközben cinefilekként csak úgy szórnánk ki magunkból, hogy kikre ismerünk rá ebben, vagy abban a karakterben, hogy ez csak emeli az amúgy is bitang erős univerzálisan érthető álomfilozofikus szálak, párhuzamok és metaforák melletti színvonalat.
Konkrét paródiákba nem megyünk át, nincs egy random heist csapat, akik Riley álmába pattanva akarnának kinyerni infót a Sellőegyszarvúak eredetéről, vagy hasonló. Az Álom Stúdió végig megmarad hamisítatlanul originálnak (hiába egy franchise 3. egészestés darabja), igazán pixarinak és bár tőlük nem esnek távol a konkrét snitt megidézések és társaik, ezúttal a kimondatlan utat választották, ahol nem úgy kacsintanak ki, hogy azonnal leessen, mire utal ez vagy az, hanem a sztereotípiákat fogták meg és tették elénk csodásan. Jó, az Office-szal fémjelzett kézikamerás áldokustílus nyilván paródia, de az is inkább a műfajé. Aztán, hogy te most a nagynevű rendező mögül kinövő, egyedi látásmódú újoncba Matthew Vaughnt vagy Neill Blomkampot, a „függetlenfilmes” közegből jövő művésziesebb arcba Jordan Peele-t vagy Yorgos Lanthimoszt, a veterán bukdácsolóba meg Coppolát vagy Ridley Scott-tot látod bele, esetleg akárki mást, legyen az Villeneuve-től kezdve a fiatal Tarantinón át Nolanig bárki, rajtad múlik. De valamennyire mindenki ott van. Ugyanez a stúdióvezetésre és az írószobára is passzol, bár a főnökök közül inkább csak a Zaslav-féle „sátáni” vonalat kapjuk.
A sorozat főhőse Paula, őt láttuk dirigálni az első filmben, és visszatér az unikornis sztár is. Van egy átemelt történeti eszköz 2015-ből, az pedig csak mélyíti az idei Mount Crushmore poént, plusz most is érintjük halványan azt, hogy Riley nagy rajongója a Pirula Pandában látott fiúbandának, ezzel csak még inkább erősítve a Pixar teóriát, melybe néhány egymástól független cím már erőltetés nélkül is simán összefűzhető. Szóval a lámpások saját utalgatásai most is dögivel jelen, a labdakereséshez és a Pizza Planéta szpottinghoz meg sok sikert!
Az Álom Stúdió tehát egyáltalán nem okoz csalódást. Rétegeiről egyenként lehetne ennél a kritikánál többször hosszabb elmélkedéseket folytatni. Olyan tartalomgazdag másfél órát kapunk, hogy a technikai dolgokról, vagy az érdemi karakter/sztori ismertetésektől most el is tekintettem. Ahol nincs ennyi minden extra, ott elfér, ide viszont fölösleges volt, ez pedig mindig az igazán fantasztikus alkotások ismérve. Nem kell tehát félni, a színvonal nem csökkent érdemben a két Agymanókhoz képest, ebben a világban kimeríthetetlen a kreativitás, ez pedig csak ékes példája ennek. Mindenkinek kötelező, aki szerette a filmeket, ha pedig hagyunk utána időt, remek utóbeszélgetéseket indukál majd. Akár az álmokról, akár a filmiparról. Akár a gyerkőcökkel, akár a felnőttekkel. Köszi, Pixar!
(Ezek után pedig egy fokkal még inkább várós az első igazán teljes értékű és eredeti sorozatuk, a februárban érkező Nyerni vagy veszíteni, amely gyaníthatóan ennyi év késéssel szintén átesett némi átalakításon bejelentése óta.)
