Áradás (Flow); írta, rendezte, animálta, vágta, zenéjét szerezte és YouTube-ról megtanulta az ingyenes programok használatát az elkészítéséhez: Gints Zilbalodis; szereplők: „festett” állatok; lett, szövegmentes, poszt-apokaliptikus családi animációs kalandfilm, 85 perc, 2024 (6)
Csodálatos ál(lett)világ
Az idei Oscar animációs ötöséből utolsóként megérkezett hozzánk is az Áradás, ami hazájában épp olyan utat jár be, mint itthoni kasszarobbantóink. Bár az interneten mindent el lehet adni macskákkal és mostanság kapibarákkal, közel se ezért fut akkorát ez az alkotás. A rendező gimis éveibe visszanyúló projekt egyáltalán nem érdemtelenül lehet az első dialógmentes akadémiai nyertes egészestés rajzfilm, a lettek első tiszta Oscar-jelölése ugyanis az a fajta varázslatos csoda, amiért nem csak filmrajongónak jó lenni.
Az Áradás az elmúlt 10 évből már a 6., értelmes emberi beszédtől mentes nagy animáció, ami kiérdemelte mind a nézők, mind az Akadémia figyelmét. A sort 2015-ben az első Shaun, a bárány mozi és a portugált visszafelé lejátszva motyogó pár mondatával az oldalnézetes A fiú és a világ kezdték. ’16-ban aztán jött a francia-japán-magyar koprukcióban készült Ghibli, A vörös teknős. Ez évről még később, de most ugorjunk ’19-re, ahol Shaunék megismerkedtek a Farmonkívülivel (igaz, az Oscaron a ’20-as osztályba keveredtek), mígnem tavaly (’23) a spanyolok adaptáltak egy képregényt, amiből a végtelenül cuki Robotálmok sült ki.
Meglehetősen erős felhozatallal találjuk tehát szembe magunkat, s ha már robotok, említsük meg, hogy a WALL-E első félórája ugyanezzel a stílussal játszik, sőt az Oscar másik nagy esélyese, A vad robot is kacérkodik a nyitányában a dologgal, bár másképp, a címszereplő ott beszél. Visszább nem megyek, de Sylvan Chomet nevét még kötelezőnek érzem bedobni, akiről nem a Joker: Kétszemélyes téboly intrója fog beugrani, hanem a Belleville randevú. Jó dolog tehát manapság animáció rajongónak lenni, s most a párbeszédekig el se kellett jutni…
12 éve követem részletesen a díjszezonokat és ezen idő alatt lett egy állításom, miszerint a 2016-os Oscar tabló animációs sarka volt minden kategória közül a legerősebb. A 2024-est látva azonban jelentősen elbizonytalanodtam, sőt, húzok afelé, hogy új királyt koronázhatunk. Ráadásul mekkora párhuzamok vannak a két évfolyam közt! Mindkét esztendőben volt 2-2 amcsi stúdióóriás (Zootropolis / Vaiana – Agymanók 2 / A vad robot) és egy erős gyerekszállal megáldott, kemény témákat feszegető korhatáros stop motion dramedy másik kontinensről (Életem cukkiniként – Egy csiga emlékiratai). Aztán képviselte magát a két európai stop motion stúdióóriás legalább egyike (Kubo és a varázshúrok – Wallace és Gromit: A szárnyas bosszúja), s befért még egy nemzetközi koprodukcióként befejezett, a CGI-t és a hagyományos rajzolást/festést kombináló dialógmentes darab is (A vörös teknős – Áradás).
2016-ban még a 6.-ként lemaradt Szenilla nyomában jelölését is el lehetett volna fogadni – sőt, a hogyan éljünk együtt egy fogyatékossal tematika miatt az Oscar se landolt volna rossz helyen – azonban most nem volt igazi kimaradó. A Vaiana 2 vagy a Transformes One kilógott volna (utóbbi hiába pozitív meglepi), az Azon a karácsonyon pedig nem járt be a Netflixen a Klaus-hoz hasonló diadalmenetet. A független nemzetközi felhozatalból meg így is bekerült kettő. Ám az őszminőséget véve talán erősebb a ’24-es 5-ös, mint a ’16-os 5+1-es.
Na, de a múlton való lamentálás után irány vissza… 2010-be! Gints Zilbalodis a gimnázium alatt kezdett el hobbiból animálgatni. YouTube videók alapján tanulta meg használni az ehhez szükséges ingyenes programokat, amihez aztán jöttek a vágószoftverek nem vlogolásra vagy játszásra való elsajátítása, végül pedig a zenélésbe is belefogott – s teszi azóta is mindenki számára elérhető, adott esetben nyílt forráskódú cuccokkal.
Lényegében megvalósította a kis lettországi gépsarkából az Amerikai Álmot, hisz onnan indulva, filmes tanulmányok nélkül érte el nemzete első két önerős jelölését az Oscarok történetében – korábban csak egy lett származású amerikai zenész ért el idáig. 
Hogy sztorija miként hat majd a műfajra, mennyire lesz inspiráló, jó kérdés, de ő az élő példája annak, hogy bárkiből lehet sikeres filmes, ha elég kitartó. Első alkotása óta eltelt 15 év (életének fele), azóta a YT egy sokkal bővebb közeg és még több segédprogram állhat bárki rendelkezésre. Második kisfilmje egy árvízben vergődő cicáról szólt 2012-ben, amit ’17-ig további 4 rövid követett. A ’19-es, első egészestésével az animációs szakma Oscarjának tekinthető Annie-n már jelölték a legjobb zenék között. Régi rövidjeiből az első 5 simán a csatornáján premierezett (a 6. futott már moziban), amik eredeti feltöltésük óta ott csücsülnek, így az Áradás alapját adó Aqua is 12+ éve megtekinthető.
Bár sok motívum adott, annyira direkt adaptációnak nem tekinthetjük, mint ahogy Damien Chazelle a Whiplash után megcsinálta a Whiplash-t. Nála konkrét párbeszéd, sőt színész is ugyanaz volt és az egészestés forgatókönyvet hamarabb írta, mint a rövidét (az Akadémia mégis adaptációnak kezelte). Utóbbit csak azért forgatta le, hogy azt mutogatva találjon pénzt. Zilbalodis esete teljesen más, az Aqua macskája ugyanis még csak nem is nyávog, s noha megismerkedik egy „vízimentő” madárral, az másfajta, így egyedül a hajós-árvízes alapszitu és a halászattól való félelem legyőzése teljesen azonos. Még a macsek színe se, a mozihős bármennyire is tűnik az árnyak miatt feketének, igazából sötétszürke. Lego Batman kedvelné!
Az Áradás elkészülte nem volt zökkenőmentes. A zsé útközben kifogyott, így belga és francia tőkeinjekcióval sikerült befejezni az 5,5 éves munkafolyamatot, melynek elején még az előző mozi bemutatása, majd a Maya progiról a Blenderre való átállás is nehezítette a ministáb életét. Most először Zilbalodis nem egy tenyerével egyenlő csapattal dolgozott és nem szívességeket kért, mint pl. korai rövidjeihez a zenét, mielőtt kitanulta volna. Mára annyira kitanulta viszont, hogy az Áradáshoz kb. 7 órányit írt és azok alapján, amennyi ebből bekerült (54 perc), egész biztos, hogy komoly gyöngyszemek maradhattak a vinyón. Valami egészen parádésan működik az aláfestés, s bár nem dallamtapadós, mint a kevés hangi forrás egyike, biztosan mindenki sokkal jobban fel fog figyelni az átlagosnál kiemeltebb helyet kapó score-ra. Simán őt jelöltem volna inkább, mint Kris Bowers-t, igaz, se ebből, se A vad robotból nem tudok felidézni egyből témákat, de utóbbinál nézés közben se éreztem plusztöltést.
De mi is az igazi ereje az Áradásnak? Ugyan a produkciós története is érdekfeszítőbb, mint legtöbb társának, de amit kapunk ettől a 85 perctől, az egy valódi csoda, amit a trailer se ad át. Sokkal mélyebb filmélményről beszélhetünk, mint hinnénk, nem egy cukicicás videó ez, amiből 85 percnyi könnyedén elszáll a netet böngészve, ha elnyeli az algoritmus az embert. Nem, az Áradás egy olyan varázslat, amit szavakba önteni egyszerűen nem lehet hatásosan, hisz ezt tényleg látni és megélni kell. Milyen ironikus, hogy ott nem találom a szavakat, ahol egy sem hangzik el.
Számomra a flow-élmény kifejezés már nem feltétlen azt jelenti, ahogy használja a trendi anglicizmus. Az állatok/karakterek, a kérdésekkel teli világ, a festett figuradizájn kombinálása a realistább környezettel, a pár költőien szép ábrázolás (amit párak lehet nem értnek majd egyből, erős animés ihletődés, de nyugi, ha valaki, én aztán nem vagyok animefan, a Szürke gémmel se tudtam mit kezdeni, úgy emelem ki), s az a néhány irrealisztikus részlet mind annyira egyben van, hogy az valami fantasztikus. És te jó ég, mennyit lehet izgulni hőseinkért, akik a realizmus miatt egy percig sincsenek biztonságban és szó szerint csak sodródnak az árral! Jajj, te cica, ne mássz fel, még leesel és megfulladsz… ajj te hülye vízidisznó, pont most alszol be? Rég izgultam őszintén ennyit, bármilyen film alatt!
Egy picit kibontok mindent a fentiekből. Az állatok összetétele előrevetíti a bemutatott világ megfoghatatlanságát. A cica és a labrador (meg a többi mellékkutya) bárhol felbukkanhatnak. Az egyikük szoros rókarokonsággal bír, de hát erdős a setting. Lett film lévén gondolhatnánk, hogy az áradás maga az északi jégsapkák elolvadásából fakad, Hollandia tippre a múlté, az embereknek már hűlt helyük a feltehető evakuáció miatt – pedig a gazdit régi ágyában várják vissza dorombolva, hogy befejezze rajzát –, ám a balti partok lehetséges környezete a többi állattal és az erdő hirtelen dzsungellé válásával már megbukik. A Dél-Amerikában őshonos kapibara (akinek hangját egy bébiteve adta, mert jobban hangzott és kapott némi hódokra jellemző viselkedést), a Madagaszkárról jól ismert gyűrűsfarkú maki és a kontinentális Afrika fölött repkedő kígyászkeselyű érdekes földrajzi egyveleget alkotnak, nem is beszélve a néha felbukkanó és egyedi kinézetű bálnáról, avagy a nagyon színes korallzátonyi halakról.
A poszt-apokaliptikus táj színességét tovább erősítik az olyan helyek, mint a banánfás tisztás, az azték romokra hajazó, de ókori amfiteátrumokra emlékeztető madagaszkári és amazóniai növényzetben lévő makilakhely, míg azok a kissé túlzó óriás skandináv kőoszlopok a vikinges sztorik elmaradhatatlan részei (Hablaty és Fogatlan is szállt olyanoknál), a város pedig mintha egy The Elder Scrolls játék fantáziavilágából elevenedett volna meg. Gints-re biztos hatott a Morrowind. Korban is beazonosíthatatlan tehát, hol járunk pontosan, de ez így van jól, ettől mesés és varázslatos. 
A mese, mint kifejezés sokaknak leminősítő, sajnos még manapság is pejoratívan használják a legtöbben, holott olyan fénykoruk van, amiért messze nem érdemlik. Ez ugyanis nem csak gyerekműsor, egyáltalán nem, a szereplők nem poénkodnak, nem válnak emberivé, egyedül max a hajó ennyire pontos navigálása teszi őket azzá, de bőven elkerülve a klasszikus, ókori Egyiptom óta létező antropomorfizálást. Nyilván a Zootropolis-t is szeretjük (igazi kreatívbomba, várjuk a 2-t), de az Áradás nagy erőssége az ilyesféle földhözragadtsága.
Itt mindenki saját magát és a társadalmi sztereotípiáit hozza, amiből ugyan a főhősé a legtöbb pillanat, de a többieket se kell félteni. A cirmostól látjuk a beszariságot, a kíváncsiságot, a nehéz befogadó készséget, a magasságszeretetet, a mosakodás mániát, a fakarmolászást, a dolgok leverését, no meg a lógó bigyókkal és a fénylő pontokkal való játszást. Egyik sincs túltolva, a legtöbb csak egyszer van elsütve. Ha pedig valaki kiérdemli a szeretetét, ott a legkomolyabb csatabárdok is elásódnak, pláne az egymásrautaltságban.
A kutyus pajkosan vadászik, mindenkivel jóban akar lenni (csak ne legyél mókus!), vágyik a társaságra és a szeretetre, hamar barátkozik és igyekszik korábbi összetűzéseit is mindig jóvátenni nyitottságával és bocsánatkéréseivel. De azért igényli, hogy valaki foglalkozzon vele, egy jó kis lasztizás bármikor jöhet! Egyértelmű miért ők a legkidolgozottabbak: a direktor maga is velük él és őket ismeri a legjobban.
A mániákusan gyűjtögető (lopó) makinak az emberek által hátrahagyott cuccgyűjteményénél csak irigysége nagyobb és némileg felsőbbrendűnek gondolja magát, de rá kell jönnie, hogy csak azért, mert ő áll legközelebb a társaságból a(z egykor?) domináns főemlősökhöz, még a többiek se olyan buták, mint gondolja, s a kacatjait se úgy akarják felfedezni, hogy azzal neki ártsanak. A kapibara a nagy zabálások után még nagyobb horkoló partikkal ajándékozza meg a bagázst, de amolyan bölcs, előrelátó öreg kapitányként szolgál (innen és a fához való viszonyában érzek némi hódságot benne, bár ha ez közös jellemző, akkor csak erre ment a fókusz), aki hamar felismeri, ha valahol baj van és valakinek segíteni kell. Hol épp a makinak az életmentésben, hol a víziszonyos cicának az úszással. Ez az empátia nincs meg a madárban, akiről spoilerek miatt egyáltalán nem akarok írni, az ő szála talán a legkomplexebb és leglíraibb. Nála is jelen a fentiekhez hasonló jellemzők, a navigálás átvétele pl. magától értetődő, hisz repkedései által ő ismeri legjobban a környéket. De a kényszer nála is nagy úr.
A szereplői által elképesztően összetett témákról tud úgy mesélni az Áradás, hogy azt mindenki értse, vagy legalább a gyerkőcökben kérdéseket szüljön olyan alapvető részeiről életünknek, amit aztán a szülővel hosszan megbeszélhet. Tragédiák sora és a szociális viselkedésfajták legjava valamiképp – és továbbra is szöveg nélkül! – megjelenik. A dráma-humor aránya és időérzéke tökéletes, a történet folyása szintén, semmi se túlhúzott, s mind a leültebb, mind az izgibb részek remekül kitöltik lehetőségeiket. Nincs klasszikus plot armor senkin, itt mindenki bármelyik pillanatban ott maradhat, ha nem figyel. Ebben is a cicát látjuk legtöbbször, mint főhős, de ezt se érezni hibának, hisz virgonc. A kiközösítés, a hatalmi harcok, a megbánások, a rossz egyénre való hallgatások, a többség (meggondolatlan) ereje, a makacsság negatív hatásai, a kiszolgáltatottság, az összeszokás másokkal, az elfogadás, mindenünk elvesztése, a kóros éhezés… s még sorolhatnám, mi minden van besűrítve eme intenzív utazásba. Azon is érdemes elmélázni, mennyire sietősen iszkolhattak el az emberek, elhagyva mindent, köztük a valószínűleg az akkor épp az erdőben császkáló macsekot, aki kiüresedett otthonába – bár ez nincs kimondva (mert mi van?) – már csak betöréssel juthatott vissza. S ha már nincsenek is emberek és így maradt a természet? És mindez NEM túlzsúfolt!
Az animáció szintén ott van a szeren, teljességgel igényli a nagyvásznat, s nem feltétlen jellege miatt, hanem mert úgy kizáródnak az elterelő behatások és itt maximálisan át kell adni az alkotásnak magunkat. A pixelesebb állatok elmosottsága néha olyan, mintha mozgó vízfestékek lennének (lásd „szőrüket”), ami igazán többrétű koncepció, hisz pont egy vízalapú művészeti látásmódot kever be az árvízbe és az amúgy realisztikusan ábrázolt környezetbe (azok a víz és tüköreffektek szemkápráztatóak!), de még csavar egyet, pl. a növényzet 3D modelljei sokszor egy 2D-s kontúrral vannak kiemelve, akár a hagyományos kézi rajzoknál. Az összhatás lélegzetelállító, de valakinek kellhet némi idő a megszokására és az érzékenyeknek a szemük is elfáradhat néhol. Egyáltalán nem egy sablonkinézettel van tehát dolgunk és nem is egy túl művészies valamivel, a DreamWorks utóbbi években bevett stílusa (Rosszfiúk, Csizmás kandúr 2, A vad robot, Szimat naplója) pedig bár hasonló, nem ugyanez.
A bálna furcsaságait nem mutatnám meg egy biológusnak, s a halászok se ilyen vibrálóan sokszínű rajokat szoktak kifogni, de ennyi fantasy elfér. Bejön még sarkifény(szerűség) egy ponton, továbbá azzal is játszik néha a rendező, hogy a valóságot, vagy a cicus álmát látjuk-e. Ezt idővel mindig eloszlatja, így igazán hardcore animés lélektani szekvencia egy maradt több értelmezéssel, amiből az egyik, hogy fogalmunk sincs, mi történt, a másik 2 meg két teljesen eltérő sarokpont ugyanazon skálán a legjobb és a legrosszabb kimenettel. Szóval nem csak a felépített világ tartogat nyitott kérdéseket, de ez is csupán icipicit zökkenthet ki a flow-ból.
Elvileg most kéne összegeznem a fentieket, de meg se próbálom. Nem hiába áradoztam ennyit az Áradásról, az élményt így se feltétlen sikerült átadjam. Kritikáimban mindig az a célom, hogy az adott hatást adaptáljam szavakká. Ha valami ennyire íratja magát, mint ez, az bizony nagy (és sok) szó. Gyakran nyúlik el a felvezetés, a történelmi áttekintés és a lexikális kontextus felvázolása (a műfaj egyetlen objektív része), de itt még az se húzta a hosszt, nem volt nagyon mire építeni. Ez pedig beszédes és talán többet mond minden szónál. Bár a Robot több elismerést zsebelt be eddig, az Oscart tavaly is az „underdog” vitte, nem a Pókok.
Bele lehet kötni itt-ott, az áradás mértéke és gyorsasága fura, plusz a vége felé is kapunk egy drasztikus természeti jelenséget (ami szintén nem a Balti-tengeré), de most először aláhúzom: ezek csak szőrszálhasogatások. A film gyakorlatilag hibátlanul tökéletes. Mondanám, hogy ne álljunk fel a stáblistáról, van extra jelenet, de amilyen rövidke a kreditblokk, kizárt, hogy a látottak után oly gyorsan felpattannánk, hogy ne várnánk ki. Az is egy érdekesen értelmezhető rész, amihez átkötést nem láttunk, s csak a képzelőerőnkre van bízva, mi lett azzal a szállal.
Az Áradás az a fajta élmény, amiért nem csak filmőrültnek és animáció rajongónak jó lenni. Hanem olyan, amiért érdemes élni, hogy a saját szemeinkkel átélhessük…
