A csúf mostohatestvér, rendező-forgatókönyvíró: Emilie Blichfeldt, szereplők: Lea Myren, Thea Sofie Loch Næss, Ane Dahl Torp, Flo Fagerli, Katarzyna Herman, Ralph Carlsson, Isac Calmroth, norvég-dán-román-lengyel horror, 102 perc, 2025, 18 éven aluliaknak nem ajánlott!
A szépségipar nevű bélféreg
“Érzi a korszellemet”, mondhatnánk A csúf mostotestvér koncepcióját hallva. Kétségtelen, norvég filmünk mintha direkt azért készült volna, hogy keresztezze az utóbbi tíz év két legizgalmasabb horrorfilmes hullámát: a Robert Eggers-féle gótikus vonulatot, illetve a Julia Ducournau (Titán) és Coralie Fargeat (A szer) nevével azonosított feminista-szerzői-testhorrort.Minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a testhorror a reneszánszát éli. A sokáig David Cronenberggel fémjelzett szubzsáner manapság rendre ott legyeskedik a legrangosabb fesztiválok legelőkelőbbnek tartott díjai körül, ráadásul most már nem lepődünk meg azon sem, ha egyik-másik meg is nyeri ezeket a díjakat (Titán: Arany Pálma, A szer: Legjobb forgatókönyv Cannes-ban, Szegény párák: legjobb női főszereplő-Oscar Emma Sone-nak, stb.).
Amit ezenkívül felfedezhetünk továbbá, hogy a mostanság nagy hírverést szerzett testhorrorok szinte mindegyike női kreatív elmék szüleménye (kivéve persze Lanthimost), sőt, e női alkotók kifejezetten nőket érintő, fontos társadalmi kérdéseket tematizálnak a testek érzéki széttrancsírozásán keresztül. Ez elsőre furcsának tűnhet, ám ha kicsit jobban megnézzük a műfaj mögöttes filozófiáját, kiderül, hogy nagyon is indokoltan találnak formát (vagy formátlanságot), a testi deformitás történetein keresztül művészi önkifejezésükhöz. Ugyanis a testhorror a félelem mellett(/helyett) undort is ki kíván váltani a nézőből, mégpedig a test horrorát bemutatva, csonkolások, mutációk, elváltozások által. A testhorror a testben szenvedés, a testtől szenvedés műfaja. Lelkünk börtöne ellenséggé válik, a legnagyobb kínok okozójává, börtönné, melyből nincs szabadulás. Jelen társadalmunkban a férfi testnél a női test sokkal jobban tűnik börtönnek. Sokkal jobban ki van téve az egyes ideológiáknak, azt is mondhatjuk, a társadalom rendre “közterületté” kívánja tenni a női testeket, mintha a tulajdonosán kívül másnak is beleszólása lenne, hogy mi történjen vele és benne. Gondoljunk csak az abortuszról szóló vitára, a szexiparra vagy a szépségiparra, a nemi átalakuláson való átesésre, vagy egyszerűen arra, hogy egy nő értékét a társadalom jó része szereti a kinézetében mérni, ezek mind-mind olyan aktuális társadalmi kérdések, melyek rendkívül jól tematizálhatók a testtel történt szörnyűség által. Most pedig bejelentkezett e vonulat legújabb darabja, a norvég A csúf mostohatestvér, hogy tovább bővítse a témáról folyó diskurzust.
Rebekka (Ane Dahl Torp), az elszegényedett, özvegy nemesasszony újdonsült férjéhez költözik két lányával, az “eladósorban” lévő Elvirával (Lea Myren) és annak hugával, Almával (Flo Fagerli). Az esküvő után azonban a férfi egyből elpatkol, annak lánya, Agnes (Thea Sofie Loch Næss) pedig Elviráék nyakán marad. A környezetük Agnest gyönyörűnek, míg Elvirát csúnyának mondja – ami Rebekka ambícióival teljesen ellentétes, mivel Elvirát hozzá kívánja adni Julian herceghez (Isac Calmroth). Rebekkának így mindent meg kell tennie, hogy Elvira és Agnes helyet cseréljenek egymással “érték” (értsd: kinézet) tekintetében: a mostoha koloncot lovak és szolgálók közé száműzi, míg tulajdon lányával kapcsolatban a különféle szépészeti beavatkozások képében a testi, a megfelelési kényszer végletekig sulykolásával pedig a lelki terror legmélyebb bugyraitól sem riad vissza.Ami talán először elmondható A csúf mostohatestvérről, hogy nem tisztán testhorror. A “fő szörnyetegként” működő férfiak általi tárgyiasítás és szexualizálás ugyanis nem egy “rejtélyes szer” (bár a filmben olyan is van, az inkább csak “tünet” mint főkolompos – a hozzá tartozó gyomorkorgás pedig A világítótorony kürtjével hasonszőrű gesztus), nem egy tudományos kísérlet, még csak nem is valami múltból előbukkanó sötét identitás (pl. kannibalizmus), hanem egy olyan erő, melyet a karakterek világképük fő szervezőelemévé, életük céljává tettek. Vagyis belevésték lelkük mélyébe – így pedig filmünk esetében már nem csak test-, de pszichológiai horroról is beszélünk. Ehhez mérten pedig a karakterek rétegzett lélektani motivációt és karakterívet kapnak, amitől A szerhez képest sokkal kevésbé elrajzoltak, kevésbé karikatúraszerűek.
A filmnek ugyan van szarkasztikus-szatirikus éle, ám ez soha nem tolakszik előre, végig a háttérben marad, ettől pedig egy komolyabb, (fekete) humoros feloldásoktól mentes hangvétel lett a végeredmény. Elvira képzelgései, az absztrakt, lovaglós-hercegnős betétek is ugyan ironikusnak tetszenek elsőre, ám később, köszönhetően a lélektanilag közel hozott főhősnek, a végére drámai erejűvé, sőt, katartikussá képesek alakulni. Elvira így egy igazi tragikus hőssé, elbukó karakterré válik, aki, habár nem igazán szimpatikus (elvégre ő is masszívan elnyomja Agnest), drámája megérthető és átérezhető.
Elvira egyszerre áldozata a nőket puszta biológiai organizmusként kezelő társadalomnak, annak, hogy ezt a világnézetet mindenféle kritika nélkül magáévá teszi (egy alkalommal arra sértődik meg, hogy a vadászó fiatal fiúk nem akarják “meghágni” (sic!) az erdő közepén), és annak, hogy ezt a világképet az anyja is a magáévá tette, erre felfűzve pedig a legbrutálisabb testátalakító kezeléseknek veti alá a lányát (mely egyébként, lévén az anyagi ranglétrán is feljebb kíván jutni lánya segítségével, gazdasági érdekből is fakad). A végső tőrdöfést pedig az etikettiskola nyomasztó miliője, és a többi lány miatt érzett kisebbségi komplexusa viszi be.Talán azt is érdemes megemlíteni, hogy jelen sorok írójának már A szer is lassúnak, sőt, túlmagyarázottnak tetszett helyenként (nem a végén), A csúf mostohatestvér esetében pedig fokozottan ez a helyet. A trancsír szekvenciák alapjáraton is a túlhúzottság érzetét képesek ráhúzni egy filmre. Esetünkben talán mégis találhatunk indokot, hiszen a karakterek közötti viszonyt és lélektani megalapozást csak így lehet csinálni, lassan és érzékletesen, a hangulatépítésről nem is beszélve.
A csúf mostohatestvér egyesíti Robert Eggers felnőttmese-világát az utóbbi évek fesztiválkedvenc feminista testhorrorjának tematikájával. Fájdalmas, lassú, undorító, divatos, akár egy orrtöréssel elvégzett ős-plasztikai műtét.