Widow’s Bay (Widow’s Bay), készítette: Katie Dippold, szereplők: Matthew Rhys, Kate O’Flynn, Kevin Carroll, Dale Dickey, Stephen Root, K Callan, Hamish Linklater, amerikai horror, fekete komédia, 10 rész, részenként kb. 40 perc, 2026., korhatár: 16+
A múlt szellemei, a ma valósága
A Widow’s Bay az év egyik meglepetése lett, nem is ok nélkül: zseniális forgatókönyv, klasszikus horror, sötét komédia, kiemelkedő színészi játék és minőségi kivitelezés. A sorozat mégsem veszi túl komolyan magát, és talán ez a legszerethetőbb benne. Nagyon gyorsan kialakult körülötte egy erős rajongói bázis, de abban is biztosak vagyunk, hogy néhányan majd nem értik, mi ez a nagy felhajtás. (Mi mondjuk az előbbi csoportba tartozunk, és várjuk a 2. évadot.)
„A legjobb streaming-sorozat hosszú idő óta… és vitathatatlanul a horror műfajának egyik leglenyűgözőbb narratív bűvészmutatványa.” – ezt nyilatkozta Guillermo del Toro a Widow’s Bayről, és ezzel be is fejezhetnénk a kritikánkat, hiszen ebben a műfajban kevés fontosabb vélemény van a Frankenstein, vagy A Faun labirintusának készítőjénél. Mégis nézzük meg, hogy mi az, ami olyan sokakat levett a lábáról, és mi az, ami miatt mégsem lesz majd mindenki kedvence. Az első évad 10 részből áll, amik szorosan kapcsolódnak egymáshoz, mégis epizodikus felépítésű a nagy egész, így előfordul, hogy néhány nyom vagy poén részeken átívelően van felépítve.
Habár Katie Dippold nagyon okosan szerkesztette meg a felépítését, de azért mégsem egy Twin Peaks, még ha a hangulata hasonlít is, hiszen itt azért jól követhető a cselekmény. A készítő keveseknek lehet ismerős, a Városfejlesztési osztályból írt 31 részt, de ő jegyzi a nem túl acélos 2016-os Szellemirtókat, viszont ez az első saját sorozata.
A történet szerint Widow’s Bayben járunk, ami éppen olyan, mint Marthas Vineyard, ahol annyi filmben nyaraltak már a jómódú főszereplőink. Kivéve, hogy erről senki sem tud, mert ősi átok sújtja, ha igaz, és egyébként is szegény, mint a templom egere. Matthew Rhys a város polgármestereként éppen azon ügyködik, amikor megismerjük, hogy jó kritikát írjanak róla, mint potenciális nyaralóhelyről, miközben egyre sötétebb fellegek gyülekeznek a város felett. Némelyek az első pillanattól óva intik attól, hogy ártatlan turisták érkezzenek a szigetre, viszont csak lassan bontakozik majd ki, hogy kinek van igaza.
A sorozat stílusa is inkább a klasszikus horrorokra emlékeztet. Néha összerázkódik az ember, esetleg sürgősen szöszölni kezd valamit a párnával az arca előtt, de összességében inkább az atmoszféra az, ami az első pillanattól a kanapéhoz szögez. Még úgy is, hogy sokszor látszólag nem történik semmi. Mert a Widow’s Bay olyan magabiztos kézzel vezeti a nézőt, hogy megenged magának például egy 5 perces monológot a családfákról, vagy egy őrült életközepi válságot hosszan-hosszan felépítve, hogy aztán ezeket összefonva valami nagyobbat adjon. Anélkül, hogy tudnánk róla.
Jól bánik az alaptörténetével is, de talán még ennél jobban a karaktereivel, nem csoda, hogy kiváló színészeket tudott felsorakoztatni (a már említett Matthew Rhys mellett olyan mesterembereket is, mint pl. Dale Dickey, Stephen Root, K Callan). Nagy erőssége még a sötét humora, ami nem feltétlenül térdcsapkodós, hanem néha kellemetlen, talán kicsit abszurd is, viszont nagyon-nagyon ismerősen hétköznapi. (Itt pedig Kate O’Flynnt kell kiemelnünk, őt is érdemes követni.)
A legjobb mégis az a Widow’s Bayben, hogy amennyiben a néző elengedi magát, és kicsit előveszi a gyerekkori énjét, aki őszintén tudott lelkesedni és borzongani, majd ahhoz hozzácsapja a felnőtt énjét, aki látott már ezt-azt a való életben, ami nem hasonlított arra, amit a filmvásznon korábban, akkor ezek ketten igazán jól fognak egyszerre szórakozni. A lassan beérő poénokon, az életközepi válságon, a felnőtt kilátástalanságon, de a csoszogó késelős gyilkoson is, vagy egy kísértetjárta hotelszobán. Mindenképpen ajánljuk, fenntartva azt, hogy van, akinél nagyon be fog találni, és olyan is lesz, aki továbbléptet. Középútból van talán a legkevesebb.
