The Runner: Versenyfutás az életért R.: Kevin Macdonald Fsz.: Gal Gadot, Damian Lewis Brit thriller, 85 perc, Prime
Gal Gadot nem csak fia életéért, hanem a nézők elől is futni kényszerül.
A kor filmkészítési trendjei a Covid óta erősen megváltoztak, mivel a stúdiók – hagyományokhoz hűen – nem igazán akarnak kockáztatni, mert a közönség nem biztos, hogy az otthon kényelméből el akarnak menni egy moziig, a drága jegyről nem is beszélve. Ezt a rést a streamingszolgáltatók próbálják begyömöszölni, csúnya szóval élve „tartalommal”. Ehhez sok mindent megígérnek rendezőknek, elsősorban munkalehetőséget és temérdek pénzt. Így neves direktorok is beállnak a sorba, hogy igényüket lejjebb adva leforgassanak valamit, ami hamar eltávozik a köztudatból, csak hogy be ne rozsdásodjanak. A Prime most az Oscar-díjas Kevin Macdonaldnak adott egy lehetőséget, ám a temérdek jó filmmel (Egy nap szeptemberben, Az utolsó skót király, Zuhanás a csendbe, A dolgok állása) és nagyon híres magyar filmes nagypapával bíró alkotó sajnos karrierje mélypontját éli meg.
Maia Marten (Gal Gadot) egy jó hírben álló ügyész Londonban, aki egy kettős gyilkosságért gyanúsított embert próbál egy koronatanúval rács mögé juttatni. Ugyanakkor ő egy egyedülálló anyuka is, aki szokásos reggeli futása előtt kisfiát viszi az iskolába. Pár száz méter lefutását követően azonban hívás érkezik egy idegentől (a nagyon titokzatosan beállított, de könnyen kitalálható ismert színész), miszerint elrabolta a fiát, és az életéért cserébe meg kell ölnie a koronatanút. A szabály pedig az, hogy a célhoz futva kell érkezzen, senkivel sem szabad kommunikálnia, ehhez összesen egy órája van. Maia ebből a csapdahelyzetből kell kimásszon, össze kell szednie minden erejét és intelligenciáját, hogy a látszólag fölényben lévő ismeretlen személyt legyőzze és visszakaphassa gyermekét.
A szűk másfél órás thriller, ami „A lé, meg a Lola” és „A fülke” mozik összeboronálásából készült, leginkább azoknak fog kedveskedni, akik főzés közben néznek filmet. Így van esély arra, hogy egy komplett családi ebéd készítése közben nem fognak odafigyelni az ostoba írói és rendezői döntésekre, a streaming tákolmányokhoz képest is rossz operatőri munkára, illetve a színészi játékra. De kezdem a legutóbbival: Gal Gadot – teljesen jogosan – kapott mindenféle negatív jelzőt a színészi tehetségével kapcsolatban az utóbbi években. Itt sem túl meggyőző, és már az eleve érthetetlen, hogy egy angol ügyész szerepére, miért egy izraeli színészt választanak, mert hát Gadot kiejtése, fellépése nem éppen brit a filmben. Azt meg már régóta tudja a fél világ, hogy nincs kisugárzása egy ilyen egyszemélyes film leuralásához. Viszont fizikailag, legalábbis mikor futnia kell, beleteszi magát, és ilyenkor általában leplezni tudja hiányos színészi eszköztárát. A gond ott van, amikor a cselekmény szerint megáll, beszél, konfliktusba kerül. 
De sok mindent elmond a The Runner minőségéről, hogy egy nála ezerszer jobb színésszel is katasztrófa lenne a végeredmény. Ugyanis nincs az az ember, aki ezt a teljesen értelmetlen, lyukacsos és bárgyú forgatókönyvet, vagy ezt a streaming platformhoz képest is rossz operatőri munkát ki tudná küszöbölni. Azt érezni, hogy Macdonald tempóérzéke megvan, próbál lendületet adni neki, de félő a gyanú, hogy inkább megpróbált minél előbb túlesni a forgatáson. Utólagosan persze belerakott Danny Boyle-hoz hasonló vizuális trükköket, de ezek még jobban elidegenítik a nézőket. A 4:3-as képarány használata teljesen indokolatlan, ahogy a kép minősége is, mivel sok snittben olyan, mintha egy tíz évvel ezelőtti mobillal vették volna fel.
A zenéje meg a Temple Run nevű mobiljátékot idézi, ami percekig tartó hosszú, monoton dobolást jelent, úgyhogy audiovizuálisan meglehetősen soványka, pláne, ha azt vesszük, hogy kb. 100 millió dollárt tapsoltak el rá. A forgatókönyv ostobaságai (Gadot lefut benne egy metrót, csak hogy egyet mondjak), a nagyon csavarosnak szánt befejezés (itt megidéződik Ron Howard Váltságdíj című mozija is egy pillanatra) még csak fejcsóválásra sem méltóak, mert az egész produkcióról az alapoktól kezdve bűzlik az igénytelenség.
Őszintén szólva, nagyon nem is szeretnék többet erről írni, mert fáj ez a trend, hogy jó nevű rendezők minőségileg ennyire eladják magukat. Mivel úgysem kerül moziforgalmazásba a produktum, így beérik a műanyag látvánnyal is, nem kell vesződni a párbeszédek vagy értelmes cselekmény megírásával, az alkotói folyamat hiányát meg száz milliókkal próbálják leplezni (erre jó példa Guy Ritchie méregdrága Indiana Jones koppintása, Az ifjúság forrása is), a néző pedig bármikor kimehet közben vécére vagy sörért a hűtőhöz.
Persze lehet, hogy nem a The Runner lesz eme trend mélypontja, hamarosan ennél is rosszabb készülhet egy még nevesebb direktor által valamelyik platformra. Mindenesetre ez a film most itt van, és ha Kevin Macdonald híres rendező nagyapja, a magyar Pressburger Imre látná, hova jutott el a filmkészítés 2026-ra, egészen biztosan kapna tőle egy nagyon alapos fejmosást. Inkább javaslom (újra)megtekintésre a Tom Tykwer és Joel Schumacher által készült eredetieket, amiket a bejegyzés első mondatában említettem.
