Dom Hemingway, rendező: Richard Shepard, szereplők: Jude Law, Richard E. Grant, Demián Bichir, Emilia Clarke, amerikai krimi-dráma, 93 perc, 2013, (16)
My Way or Dom Hemingway
A Dom Hemingway simán tekinthető az idei Irwine Welsh adaptáció, a Mocsok testvérfilmjének. Mocskos, brutális, és humoros látképe a brit alvilágnak, főszerepben pedig mindkét esetben egy olyan színész játszik lecsúszott gennyládát, aki mindig is jobb sorsra volt érdemes, minthogy egy tipikus Jane Austen-i szépfiú legyen. Jude Law már régóta nem volt annyira jó, mint itt, a lecsúszott bűnöző Dom szerepében.
A sztori szerint Dom Hemingway az egyik legjobb széftörő volt a szakmában, aki 12 évet ült a sitten, miután tartotta a száját, és nem volt hajlandó vádalkut kötni alvilági főnöke ellen. A 12 év alatt viszont felesége újraházasodott, rákos lett, majd meghalt, gyerekét pedig egy másik férfi nevelte fel. A sittről szabadulva megpróbálná bepótolni a kihagyott éveket és elnyerni méltó jutalmát, ám egyik sem igazán sikerül. Lánya látni sem akarja iszákos és erőszakos apját, egy baleset következtében pedig a jutalma is eltűnik, így Dom egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed. A film fő kérdése: van-e kiút, meg tud-e változni egy ilyen figura?
A legelső jelenetben Domot éppen az egyik börtöntársa juttatja orális örömökhöz, közben pedig egy már-már lírai, közel 3-4 perces monológot mond a saját farkáról, ami szerinte keményebb, mint az acél, egy művészeti alkotás, amit ki kellene állítani, és kurzusokat kéne róla tartani. Az a szép ebben a filmben, hogy bár ez a kezdés elsőre borzasztóan öncélúnak tűnik, később lesz még értelme, ahogy minden másnak is. A trágár poénok, az erőszakos jelenetek, a harsány humor mind okkal vannak a filmben, valamit elárulnak a karakterekről, vagy éppen a cselekmény egy későbbi szakaszában nyerik majd el az értelmüket. Éppen ezért álltam értetlenül azelőtt, hogy több kritika is egy gyengébb Guy Ritchie-ripoffnak tartották a Dom Hemingway-t, pusztán azért, mert a karakterek alvilági figurák, csúnyán beszélnek és a film humoros. Sokkal közelebb áll a McDonagh tesók stílusához, ugyanis a harsány felszín alatt egy jól felépített és kitalált drámát láthatunk. Persze nem olyan erős és mély, mint mondjuk az Erőszakik esetében, de Dom is egy tragikus karakter, ellenben Guy Ritchie világának figuráival.
Hiába egy dühkezelési problémákkal küzdő, prosztó macsókarikatúra, akinek a sittről szabadulva a legelső dolga, hogy félholtra verje azt a férfit, akivel a felesége összeházasodott, miután őt lecsukták, mégis valahol pozitív figura. Van egy igen erős morális kódexe, a fafejűsége mögött lojalitás bújik meg, és szörnyű dolgokon ment keresztül, csak azért, mert tartotta magát a szilárd elveihez. Viszont kénytelen rádöbbenni, hogy akinek nem elég hajlékony a gerince, annak idővel eltörik, és így járt Dom is. Hiába volt végtelenül tisztességes, mindenki átcseszte a háta mögött, és a rengeteg szívesség ellenére majdhogynem magára maradt. Egyedüli barátja, Dickie sem sokkal különb, hasonlóan régi vágású figura, aki egyik kezét elvesztette lojalitása következtében. A gödör mélyén végül Dom is rájön, hogy teljesen feleslegesen tartotta a hátát annyi ideig, mert mindenki nagy ívben szarik rá, és hiábavaló volt a teljes addigi életvitele. Egy egyszerű és szokványos fejlődéstörténetről van szó, ami nem is igazán akar több lenni annál, mint ami, és jól van elmesélve.
Ahogy sejteni lehetett, Jude Law -akárcsak James McAvoy a Mocsokban – brillírozik, igazi jutalomjáték ez tőle. Főként attól kiváló az alakítása, hogy mind a komikus, mind a drámai jeleneteket jól oldja meg, így formálva háromdimenzióssá a karaktert, ezért működnek a klisésebb megoldások is, elsősorban miatta. Továbbá Richard E. Grant is nagyon erős mellékszerepben, minimalista játékával a film egyik legerősebb comic reliefje. Shepard stílusos rendezésének, meg a kiváló történetvezetésének hála pedig ez pont az a film, ami a Mocsok lehetett volna, ha egy picit bátrabb. Meglepő fordulat nélkül képes erősebb drámai hatást elérni, és bár kevesebb a kimagasló ötlet, összességében a Dom Hemingway egy jobban sikerült film (a kritikai fogadtatását látva pedig kifejezetten alulértékelt). De bízom benne, hogy mint Matthew Vaughn Tortája, úgy idővel ez is megtalálja a közönségét, és szűk körben kultfilm lesz, mert igazán megérdemelné. Vagy legalább az első jelenet zseniális péniszmonológját fogják majd idézgetni.
