Megjött Apuci (Daddy’s Home), rendező: Sean Anders, szereplők: Mark Wahlberg, Will Ferrell, Linda Cardellini, Thomas Haden Church, amerikai vígjáték, 96 perc, 2015. (12)
Apa és apu
Mark Wahlberg és Will Ferrell a 2010-es Pancser Police után ismét együtt dolgozik, és milyen jól teszik. A filmből megtudhatjuk, milyen nehéz a nevelőapák sorsa, különösen, ha igazi apu egy bőrdzsekis, motoros izompacsirta, aki helikopterrel száll le egy börtönlázadás kellős közepén. Na de hol van akkor, amikor a gyereket balettre kell vinni?
A legtöbb nő életében eljön az a pillanat, mikor semmi másra nem vágyik, csak egy normális férfira. Úgy néz ki, ebből a szempontból Sara (Linda Cardellini) megfogta az Isten lábát, mert Brad Whitakernél (Will Ferrell) normálisabb férfi nincs a világon. Brad keményen dolgozik a Panda (milyen hülyeség már) nevű jazz rádiónál, hogy Sarának és két – előző kapcsolatából született – gyermekének nyugodt, kényelmes otthont és életet biztosítson. Tudja nagyon jól, hogy nevelőapaként nagyon nehéz lesz elfogadtatnia magát a gyerekekkel, de mindent elkövet ennek érdekében. Már-már úgy tűnik, hogy fáradozását siker koronázza, amikor egy szép napon beállít a srácok biológiai apja, a kalandor Dusty Mayron (Mark Wahlberg). Dusty nem zavartatja magát, becuccol a Whitaker házba és azonnal az ujja köré csavarja a gyerekeket, tönkretéve ezzel Brad sokévnyi munkáját. A kezdetben ártatlannak tűnő csipkelődés ádáz küzdelembe megy át a két férfi között, melynek során a gyerekekért és a nőért vívott harc tulajdonképpen másodlagos, amit látunk, az egy tipikus ki pisil messzebbre verseny.
Will Ferrell, mint mindig, most is szeretnivaló (ugyanezt Ben Stillerről és Adam Sandlerről már csak akkor írnám le, ha fegyvert szegeznének rám). Wahlberg – szinte – saját magát parodizálja, ahogy félmeztelenül mutogatja magát (lásd még Párterápia), de még ez is jól áll neki. Üde színfolt a két mellékszereplő is. Brad főnökét, Leo Holtot Thomas Haden Church alakítja, aki állandóan sztorizgat, hogy bizonyítsa, mekkora arc, de ezekből a sztorikból éppen ennek az ellenkezője jön le. Dusty hozza be a házba az ezermester Griffet, akit Hannibal Buress alakít és aki – a család akarata ellenére – szinte családtaggá válik, miközben kieszi a hűtőt és mindenbe beleszól.
A forgatókönyvíró-rendező Sean Anders és a forgatókönyvíró John Morris nem először dolgoztak együtt, olyan filmeket köszönhetünk nekik, mint a Dumb és Dumber kettyó, a Családi üzelmek, a Mr. Popper pingvinjei vagy a Túl jó nő a csajom (már készül a következő közös filmjük, a Mean Moms Jennifer Annistonnal). Félelmeinket, vágyainkat, frusztrációnkat a humor nyelvére lefordítva számtalan vicces helyzet teremtődik, miközben a film erősen épít a – néha már hihetetlen – szélsőségekre, a sztereotípiákra.
Mitől jó egy apa, mitől jó egy férj? – teszik fel a kérdést és a válasz már csak azért is érdekes, mert van egy biológiai- és egy nevelőapánk, akik szöges ellentétei egymásnak és ekként is állnak a világhoz, a munkához, a nőkhöz, a gyerekekhez stb. Mert hát nagyon nem mindegy, hogy attól vagyunk jófejek, mert a gyerekek sokáig fent maradhatnak, pénzzel és cukorkával tömjük őket, vagy mert hosszú órákat töltünk miattuk a játszótéren és a gyerekorvosnál. Lényegében saját magunkon nevetünk, de van úgy, hogy ez jól esik és azért nem zavar, mert belátjuk – beláttatják velünk -, hogy erre igenis szükségünk van.
Most, amikor a csapból is az folyik, hogy mi a férfiak és a nők szerepe a társadalomban és családban, talán a vígjáték műfaja a legjobb arra, hogy indulatok nélkül tegye rendbe ezt a dolgot. A befejezés nem csak meglepő, de ügyes is, mert megágyaz egy folytatásnak és a kinti fogadtatás alapján erre jó esélye van. A szinkronért külön dicséret.