Mennyit ér egy ember?

Mennyit ér egy ember? (La loi du marché/The Measure of Man), rendező: Stéphane Brizé, szereplők: Vincent Lindon, Karine de Mirbeck, Matthieu Schaller, Yves Ory, francia filmdráma, 93 perc, 2015. (12)

Emberarcú kapitalizmus

Az álláskeresés még egy fiatalnak sem könnyű, nemhogy egy középkorú férfinak. Feleslegesen elvégzett darukezelői tanfolyam, állásinterjú Skype-on, lerobbant autó, hősünk mégsem adja fel. Szerethető, emberközeli mozi Vincent Lindon nagyszerű alakításával.

A „válságmozik” reneszánszát éljük, ami nem meglepő, hiszen világunk mind a mérhető, mind a nem mérhető paraméterek tekintetében válságban van, gondoljunk csak a globális felmelegedésre, a menekülthullámra, a pedofil papokra vagy éppen a gazdasági válságra. A társadalom egészét vagy egyes rétegeit érintő problémák filmes feldolgozásai általában nagyobb publicitást élveznek, de nem szabad megfeledkeznünk a család, a párkapcsolatok, vagy az egyén – mint a társdalom alap építőköve – problémáit bemutató alkotásokról sem. A nálunk tavaly bemutatott Esélylesők (Il capitale umano 2013) eredeti címe arra utal, ahogyan a biztosítók „beárazzák” az embert a halála esetén, vagyis különböző szempontok alapján megállapítják és pénzben fejezik ki a „hasznosságát” az örökösök, kedvezményezettek felé. A Mennyit ér egy ember? éppen azt igyekszik bizonyítani, hogy bár az ember kikerülhet a munka világából, apaként, férjként, barátként, szomszédként ugyanúgy lehet hasznos, még ha nem is végez termelő vagy szolgáltató tevékenységet.
Thierry Taugourdeau (Vincent Lindon) eszerint éli életét és próbál mindent megadni fogyatékkal élő fiának, akit tanulmányi eredményei érdemessé tesznek arra, hogy komolyabb iskolába mehessen. Érződik a szkepticizmus, a fáradtság, de nem adja fel és még a humorát is sikerül megőriznie, mely természetesen némileg átalakul a várakozással töltött hónapok alatt. A személyzetist ma már HR-esnek hívjuk, az álláskeresésre pedig komoly iparág épült, képzésekkel, tréningekkel, börzékkel, letölthető tananyagokkal. Az önéletrajzírás, az állásinterjúra való felkészülés, a megjelenés, a viselkedés, az öltözködés fontos kellékei ennek a procedúrának, nagyon kevés időnk van arra, hogy eladjuk magunkat és nagyon sok a jelentkező.
Annak ellenére, hogy az egyes országokban nagyon eltérően állnak hozzá a munkanélküliséghez (pl. figyelembe veszik a lelki szükségleteket is), minden segítő szándék ellenére könnyen kicsúszhat az ember alól a talaj, ilyenkor a közvetlen környezet támogatása segíthet átvészelni a nehéz időszakot. A feleslegesség érzete némileg enyhíthető, ha valamivel elfoglaljuk magunkat, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a boltban pénzzel fizetünk, a számlákat pénzzel egyenlítjük ki. Ezeket a dolgokat hihetetlenül jól adja vissza a film, az alkotók láthatóan odafigyeltek minden részletre és kellő jártasságot szereztek a témában.
Láthatjuk, hogyan dolgozik az önbecsülés, a büszkeség hősünkben. Hogyan próbálják formálni, alakítani a munkaügyi központban, hogy a munkáltatók számára minél tökéletesebb, alázatosabb munkavállaló legyen. Egy-egy sikertelen állásinterjú után próbálnak minden felelősséget rá hárítani, elhitetni vele, hogy ő nem volt elég jó, miközben arra bíztatják, hogy ne adja fel. A bankban ugyanaz az ügyintéző teljesen máshogy kezeli, amikor éppen van munkája, mint amikor nincsen. A számtalan emléket őrző lakókocsi-nyaraló eladása közbeni beszélgetés is tanulmányba illő. Ezek az apró nüanszok teszik igazán élvezetessé.

Vincent Lindon olyan szinten adja át magát a szerepnek, mintha legalábbis dokumentumfilmet néznénk. A film őszintén bevallja, hogy a kapitalizmus nem tökéletes, ugyanakkor rávilágít arra a szomorú tényre is, hogy nem igazán van más alternatíva. Befogadásához kell némi beleélő készség. Hajlamosak vagyunk nem értékelni a munkánkat, panaszkodni, lázadni, de igazán csak akkor tudjuk értékelni, amikor éppen nincsen. Az egzisztenciális válság megélésének okosan megírt példáját láthatjuk akkor is, amikor Thierry egy számára új és szokatlan munkakörben helyezkedik el, és ahogyan ezt kezeli.