A fegyvertelen katona (Hacksaw Ridge), rendező: Mel Gibson, szereplők: Andrew Garfield, Teresa Palmer, Sam Worthington, Vince Vaughn, amerikai-ausztrál dráma, 131 perc, 2016. (18)
Történetünk hőse annyira tiltakozott a hős megnevezés ellen, hogy sokáig a megfilmesítés sem jöhetett szóba. Stratégiát kellett váltani, hogy kötélnek álljon. Gibson megrendezte, Garfield eljátszotta.
Desmond Doss (Andrew Garfield) az első volt az amerikai hadsereg történetében, aki lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadta a fegyveres szolgálatot, ugyanakkor a második világháború egyik legvéresebb csatájában szanitécként 75 bajtársa életét megmentve kiérdemelte a Kongresszusi Becsület Érdemrendet. Dosst hetednapi adventistaként ugyanúgy kötötte az Istennel kötött szövetség, mint az állampolgári hűség és a törvénykövető magatartás. Egyformán elfogadta az állampolgárság előnyeit és kötelezettségeit is, Mesterét követve azonban nem életeket kioltva akart szolgálni, hanem életeket akart menteni fegyvertelen szerepkörben. A csendes-óceáni hadszíntéren a harcokat szigetről szigetre vívták. Először a levegőből bombázták és a vízről lőtték a célpontot, amíg egy fűszál is volt rajta, aztán jöhetett a gyalogság. Az ellenséges japán erők közben jó mélyen beásták magukat a föld alá, gyakran száz meg száz kilométeres hosszúságú alagút- és barlangrendszereket kiépítve és ott vártak türelemmel. A partraszállást követően aztán nem volt mi mögé elbújni, így maradt a felszaggatott föld, vagy a kiásott gödör. A kezdeti sikerek után megindult a váratlan japán ellentámadás, ami egészen addig tartott, amíg csak egy élő szövetséges katona is volt a hadszíntéren. Történetünk címadó helyszínén már hat rohamot vertek vissza, mikor Doss és társai megérkeztek. Egy függőleges sziklafalat kellett megmászniuk, ami azzal járt, hogy a katonák elfáradtak, mire felértek, nem tudták, mi vár rájuk fent és nem volt hova visszavonulni. Ez a támadás ugyanolyan gyászos véget ért, mint az összes többi előző, ráadásul Doss valahogy fent felejtődött. Az éjszaka folyamán elkezdte begyűjteni sebesült társait (néhány japánt is, nem nagyon válogatott) és ellátásukat követően leeresztette őket egy kötélen a mit sem sejtő, sebeit nyalogató vert sereg közé. A többiek ettől persze vérszemet kaptak, mikor kivilágosodott felmentek érte, lehozták, és ha már ott voltak, bezúztak néhány japán koponyát is. Az első fegyvertelen katona után így ő lett az első kitüntetett fegyvertelen katona is egyben.
Manapság divat azonnal lehurrogni az igaz történet alapján készült filmeket, de az vesse rám az első követ, akinek volt olyan az életében, hogy a saját sztoriját száz százalékos hitelességgel adta vissza, akár a történés után közvetlenül. Nem csak az idő szépíti meg az emlékeket, hanem az egónk is, ami egészen addig nem baj, amíg a hihetőség határain belül maradunk. Aztán persze vannak a hihetetlen, jobban mondva ép ésszel felfoghatatlan igaz történetek. A legtöbb, amit ilyenkor tehetünk, hogy elhisszük (meggyőzzük magunkat), legalább részben úgy történtek a dolgok, ahogyan azt elmesélik nekünk. Az ember ilyenkor kapni szokott még egy pofont, ami általában úgy néz ki, hogy a történet hőse kijelenti, ő csak tette a dolgát, bárki más is ezt tette volna hasonló helyzetben.
És mivel már szó volt az egóról, ha nem (ál)szerénységről bennem ilyenkor mindig felmerül a kérdés, vajon honnan jött ez a valaki, milyen élete volt, milyen nevelést kapott, miben hitt stb., hogy azt merte állítani, hasonló helyzetben mindenki más is így tett volna? Nem is olyan régen még kötelező volt katonáskodni, de volt egy olyan opció, hogy lelkiismereti okokra hivatkozva (aztán vagy volt alapja, vagy nem) meg lehetett tagadni a fegyveres szolgálatot. Ilyenkor általában kerestek az illetőnek valami karitatív elfoglaltságot (őket hívták, hívtuk tökös nővéreknek). Doss mindezt a második világháború idején tette, ráadásul elsőként. Harcolni akart, de volt egy kikötése, fegyver nélkül. Nem csoda, hogy a civilekre egyébként is ferde szemel néző katonáékat (Sam Worthington, Vince Vaughn) ez alaposan összezavarta és a jól van fiam helyett általános megvetés, baszogatás, elmeorvosi vizsgálat, majd hadbíróság várt rá. Semmi sem hiányzott jobban a seregnek, mint egy másként gondolkodó (a renitenseket megtörték, de ez valami egészen más). És bár az egész vallási okokra vezethető vissza, ezt ne úgy képzeljük el, hogy egy keresztet a magasba emelve vezette harcra a csapatokat, Doss ennél sokkal szerényebb fickó volt (a bolondokat amúgy is hamar kiszűrték, a tábori lelkész meg egy teljesen más szakma). Úgy gondolta, ahhoz, hogy sebesült bajtársait ellássa, nem kell fegyvert fognia, ő ezzel is megteszi azt, amit megkövetel a haza, a többiek meg majd megvédik. Mai szemmel nézve tök igaza volt, de akkoriban azért kellett egy kis idő, amíg a nagykutyáknak ez átment és igazából az sem jelentett hátrányt a végső elbírálásnál, hogy az időközben az alkoholizmus kacskaringós útjára lépő apja (Hugo Weaving) első világháborús veterán volt (plecsnivel meg minden).
Garfield végig annyira szerény, hogy még a film végén felbukkanó Doss is ellenszenvesnek tűnik hozzá képest. Egyszerű, sallangmentes, őszinte játéka ideálissá teszi őt a szerepre, nem lehet nem szeretni. A szerelmét alakító Teresa Palmerről első látásra azt hihetnénk, hogy Kristen Stewart, de viszonylag hamar kiderül, hogy benne van élet. Weaving az első világháború borzalmai által meggyötört, gyerekkori barátait elvesztő alkoholista apaként ugyanolyan jó, mint bármikor máskor.
Gibson becsületére váljék, hogy nem megy bele értelmetlen vitákba. A fiú vallásosságából, az apa alkoholizmusából, a lány szerelméből és tulajdonképpen mindenből és mindenkiből csak annyit mutat meg, ami a történet megértéséhez feltétlenül szükséges. Ez alól természetesen a harci jelenetek megint kivételek, na de ahol nincs sebesült, ott nincs szükség szanitécre.
Természetesen körül lehet írni ezt az egészet, amit úgy hívunk, hogy háború, mint ahogyan a szexet is lehet egy filmben ábrázolni anélkül, hogy akárcsak egy kivillanó mellet is látnánk, de ez nem Gibson. Akinek nem tetszik, az ne nézze. Ő a halál megfilmesítéséhez ért, ehhez van érzéke, amit én – gondoljon bárki bármit – rendre gyönyörűnek látok. Az egésznek van előzménye és utóélete, vannak karakterek, sorsok, történetek, motivációk stb., ezeket is megkapjuk, de közel sem ilyen műgonddal. Aki patriotizmust, pátoszt, vagy netán ömlengést és öncélúságot akar belelátni, ám tegye, talán valahol még igaza is van, a háborús filmek már csak ilyenek.
Hogy Gibson visszatért-e ezzel a filmmel? Pontosan hova is? Szerintem soha nem is ment el. Nyers és faragatlan fickó, olykor hülyeségeket csinál az életben és a filmvásznon is, de ettől ő az, aki.