Azt túlzás lenne állítani, hogy az elmúlt bő négy évtizedben kiesett volna Hollywood (és az olvasók) kegyeiből Stephen King, ráadásul az utóbbi időben felkapottabbak a történetei, mint valaha. A mozik a közelmúltban mutatták be A setét torony adaptációját, jelenleg fut a filmszínházakban az AZ, melynek már készítik elő a folytatását, a Netflix a jövő héten mutatja be a Bilincsben című regény alapján készült horror-thrillert, a Spike adja A köd című sorozatot, a Hulu a Castle Rock című szériát fogja hamarosan vetíteni, és még az 1922 című novellája alapján is forog egy film. A horror nagymestere ma ünnepli hetvenedik születésnapját – ennek apropóján évtizedenként végigtekintünk az életén, elsősorban a könyvekre, illetve az abból készült adaptációkra koncentrálva. Az első részben 1989-ig jutunk el.
A ’40-es/’50-es/’60-as évek
Ha van író, akinek a születési-, illetve lakóhelye elképesztő módon meghatározza az életművét, akkor az Stephen King. A ma már több mint 350 millió eladott könyvvel büszkélkedő sztáríró szegény családba született 1947. szeptember 21-én Portlandben, Maine államban. Két évvel később édesapja, aki tengerészként dolgozott, az ajtón kilépve azt mondta, hogy elmegy cigarettát venni, és a család soha többet nem látta viszont. Stephent és bátyját, Davidet innentől egyedül nevelte édesanyja, nehéz körülmények között, amit még tovább bonyolított a sok költözés, nem egyszer távoli államokba. Végül aztán az ötvenes években visszatértek a jó öreg Maine-be, ahol Stephen szép lassan a könyvek rabja lett. Hogy később milyen történeteket írt, ahhoz két meghatározó esemény is vezetett. Az egyik az volt, hogy a padláson kutatva talált egy H.P. Lovecraft kötetet, a másik pedig, amikor gyerekként szemtanúja volt annak, hogy egy barátját elüti a vonat.
Lovecraften keresztül Stephen sok egyéb horror- és sci-fi-írót megismert, falta a könyveiket, de nagyon szerette a képregényeket is. Gimnazistaként már rövid történeteket írt egy iskolai újságba, majd a Comics Review nevű fanzine-ben leközölt egy I Was A Teenage Grave Robber (Tinédzser sírrabló voltam) című novellát. 1966-ban beiratkozott a University of Maine-re, természetesen angol szakra, és itt is ellátta írásaival az egyetemi újságot (The Maine Campus). Hogy fizetni tudja a tanulmányait, minden létező alja munkát elvállalt, ami már csak azért is fontos volt, mert még diákként megszületett első gyermeke, Naomi.
A ’70-es évek
Ez az évtized nem indult könnyen King számára. Nehezen talált angoltanári állást, az írásait pedig csak tróger férfimagazinoknak tudta eladni. ’71-ben feleségül vette egyetemi csoporttársát és kislánya édesanyját, Tabithát – egy évre rá megszületett első fiúk, Joe. Talán az anyagi problémák (a család egy lakókocsiban élt ekkoriban), talán az örökletesség vezetett oda, hogy King egyre többet ivott, és ekkoriban az írásaival kapcsolatban sem volt túl sok önbizalma. A Carrie címre hallgató kéziratát konkrétan kidobta a kukába, és talán soha nem ismertük volna meg a Stephen King márkanevet, ha Tabby ki nem szedi az összegyűrt papírkupacot a vödörből. Elolvasta az addigi szöveget, biztatónak találta, és rávette férjét, hogy befejezze a sztorit. Helyesen tette, a Doubleday kiadó ugyanis ’73-ban megvette a jogokat, mindössze 2500 dollárért. A mai napig kisebb fajta rejtély, hogy King hogyan futhatott be ennyire a végül ’74-ben megjelentetett könyvvel, mely egy telekinetikus képességekkel, illetve egy túl szigorú anyával megáldott tinédzserlány tragikus történetét meséli el. Az tény, hogy a horrorpiac meglehetősen stagnáló állapotban leledzett akkoriban, bár azt is fontos megjegyezni, hogy ez volt az a könyv, ami beemelte a műfajt az irodalmi mainstreambe. A Carrie-ből (amit Magyarországon érthetetlen módon A boszkorkánylány címmel is kiadtak) egy év alatt egymillió példány fogyott, és hogy mennyire beindult a verkli, azt jól jelzi, hogy a filmjogokat is sikerült jó hamar eladni. A feltörekvő új-hollywoodi rendezőnemzedék egyik legtehetségesebb tagja, Brian De Palma csinált jó kis filmet a regényből, Sissy Spacek, Piper Laurie és az akkor még ismeretlen John Travolta főszereplésével. A kilencvenes évek végén kaptunk egy nem hivatalos folytatást Carrie 2 címmel, 2002-ben készült egy tévés adaptáció, majd 2013-ben jött egy felejthető remake Chloe Moretz főszereplésével.
Sokan voltak kíváncsiak, hogy King mit gurít másodszorra, és ő ezúttal a vámpírtematikában merült el – bevallása szerint Bram Stoker Drakulájának szeretett volna tisztelegni a Borzalmak városával (Salem’s Lot), melynek eredetileg a Second Coming (Második eljövetel) címet szánta. Négy fontos motívum mellett nem mehetünk el: a szerző egyrészt ekkor írt először olyan történetet, amiben valaki visszatér a gyerekkora színhelyére (több későbbi könyvének is ez a mozgatórugója), másrészt a főszereplő egy író, harmadrészt Jerusalem’s Lot lett nála az első híres fiktív maine-i helyszín (később olyanok követték, mint Derry, Castle Rock vagy Ludlow), negyedrészt pedig bizonyos karakterek későbbi könyveiben is visszaköszönnek. A saját könyvei közül King a Borzalmak városát tartja a legtöbbre, és ezt is viszonylag hamar megfilmesítették: az aránylag nézhető tévéadaptációban David „Hutch” Soul hadakozik a vérszívókkal, egy későbbi, 2004-es verzióban pedig Rob Lowe teszi ugyanezt (itt Rutger Hauer a fővámpír).
A hetvenes évek közepén a King család viszonylag rövid időre Coloradóba költözött, és egy alkalommal egy olyan hotelben szállt meg, amely már majdnem bezárt a téli szezonra. King agya természetesen azonnal beindult, és 1977-re el is készült a Ragyogás – az egyik legjobb és legismertebb könyve. Az alkoholista és gyerekverő író szerepét King részben magáról mintázta, ugyanis hiába jött össze a nagy befutás és szűntek meg az anyagi gondok, a züllés megmaradt. Akárcsak a felhajtás: a külvilágtól elzárt szállodában dekkoló család sztorijára maga Stanley Kubrick csapott le. A Jack Nicholson főszereplésével készült filmet King a mai napig gyűlöli, ugyanis szerinte a rendező teljesen rossz irányba vitte el a sztorit és a karaktereket, ugyanakkor rengeteg rajongó odavan Kubrick rendezéséért. Érdemes valóban különálló entitásként értelmezni a filmet, mely természetesen nagyságrendekkel jobb, mint az a tv-verzió, amit King bosszúból forgattatott, és ami legfeljebb csak a nagyon fura szájtartású kisfiúról maradt emlékezetes.
’77 fontos év volt King életében, ugyanis a Ragyogás mellett ekkor született meg harmadik gyereke, Owen, valamint írói álneve, Richard Bachman. Hihetetlen, de egészen a nyolcvanas évekig nem tudta szinte senki, hogy a Bachman név Kinget takarja. Nem is csoda, hiszen ezek nem igazán horrortörténetek: az elsőként kiadott, Rage címre hallgató mű egy iskolai lövöldözésről szól. Később, miután fény derült a művésznévre, sokan megismerték és elolvasták a könyvet – köztük olyanok is, akiknek talán nem kellett volna. A ’80-as/’90-es években több bekattant gimnazista is lekopírozta a könyvben vázolt iskolai lövöldözést, aminek az lett az eredménye, hogy King később nem engedte újranyomatni a regényt.
’78-at King egy novellaválogatással nyitotta: az Éjszakai műszak című kötetből megtudhattuk, hogy a rövid történetek is ugyanolyan jól mennek neki, mint a hosszúak. Az itt szereplő művek nagy része megjelent már korábban, természetesen többnyire magazinokban, ráadásul némelyik elég régen – a legidősebb darab ’69-ben látott napvilágot. Több is megihlette a filmkészítőket, de egyik filmváltozat sem lett emlékezetes. Kettőt azért ki kell emelnünk: A fűnyíró ember a szerző tudta nélkül készült el, és ő le is vetette a nevét a stáblistáról, a Maximális túlhajtás (a kötetben Kamionok címen szerepel) pedig King egyetlen filmrendezése lett. Nem csoda, hogy nem követte több.
Ezt követően King nagy fába vágta a fejszéjét: megírta a saját apokalipszis-történetét. A Végítéletben kiszabadul egy vírus egy földalatti laboratóriumból, és elpusztítja a népesség 99%-át. A megmaradt jók, illetve rosszak csatájáról szóló történetben bukkan fel először King talán legemblematikusabb visszatérő figurája, az über-
gonosz Randall Flagg. Noha a könyv nagy sikert aratott, King 12 évvel később készített belőle egy 1200 oldalas „special editiont”, aktualizálva és kibővítve a sztorit. 1994-ben egy gyengécske minisorozat készült a monumentális műből, az ambiciózus projekthez mérten méltatlanul alacsony költségvetéssel. Hollywoodban azóta is próbálják megfilmesíteni a sztorit, de a development hell státuszon egyelőre nem sikerült továbblépni.
’79-ben egy újabb Bachman regény látott napvilágot, mely The Long Walk címre hallgatott. Ez se keltette fel az emberek figyelmét, hiszen senki nem ismerte a szerző valódi kilétét, bár az is tény, hogy akárcsak a Rage esetében, úgy itt sem beszélhetünk remekműről. A történet egy negatív utópiában játszódik, ahol kamaszok vesznek részt egy kegyetlen gyaloglóversenyen. Szerencsére King ugyanebben az évben azért leszállított egy mesterművet: A holtsáv egy olyan ember története, aki miután felébred egy kómából, érintés alapján meg tud jósolni jövőbeli történéseket. Az erős politikai felhangokkal is operáló regényt David Cronenberg filmesítette meg pár évvel később Christopher Walken főszereplésével, és létezik egy tévéadaptáció is.
A 80-as évek
A következő évben King megcsinálta a Carrie fiatalított verzióját Tűzgyújtó címmel: a történet egy olyan kislányról szól, akinek a szülei egyetemista korukban mindenféle kísérleteknek vetették alá magukat pénzszerzési céllal, aminek az lett a vége, hogy a gyermekük fura képességekkel született. Charlie (igen, ez a kiscsaj neve) tüzet tud gyújtani a gondolataival, ha nagyon felidegesítik. Ebben a könyvben is van politikai szál bőven, akárcsak a belőle készült filmben, amiben Drew Barrymore alakítja a főszerepet. Ez volt King egyetlen kiadványa 1980-ban, egy évre rá viszont hármat is kaptunk tőle. A Roadworköt az álnevén adta ki (ez se egy emlékezetes darab, igazi bosszútörténet, kretén főszereplővel), a Danse Macabre lett az első nem fikciós könyve (az írásról, illetve főleg a horrorműfajról szól), míg a Cujo lett a szokásos az évi horrorregény. Kingen ekkoriban már annyira elhatalmasodott az alkoholizmus, hogy egyáltalán nem emlékszik a könyv megírására. Talán jobb is, mert így az embert legalább egy kicsit megnyugtatja az a tény, hogy ilyen kegyetlen sztorit csak tökrészeg szerző írhatott.
Függőség ide vagy oda, a termékenység folytatódott, és ’82-ben szintén három könyv látott napvilágot Kingtől, mindössze négy hónap leforgása alatt. A menekülő ember Bachman álnevén került a polcokra – ez is egy negatív utópiában játszódik, ahol mindent a tévé ural, és a legnépszerűbb kvízműsorban a jelöltek az életükért futnak. Az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült amúgy egészen korrekt filmverzió az eredeti történet maximum 10%-át tartotta meg, és nem került bele az a mozzanat a regény végéről (SPOILER!), amikor a főhős a repülőgépet a felhőkarcoló felé irányítja (vajon az Al-Kaida kiképzőtáborban kötelező olvasmány volt?).
King mindig is óriási Tolkien-rajongó volt, és régóta szerette volna megalkotni a saját fantasy-univerzumát. Ekkor jött el az idő, hogy ezt meg is tegye: lényegében egy párhuzamos univerzumot hozott létre, amiből akár a mi világunkba is vezetnek átjárók. A setét torony címmel ellátott mitológia főszereplője a Roland nevű harcos lett, egy westernhős-szerű karakter, akinek az a küldetése, hogy eljusson a címben forgó építményhez, mielőtt összedől a világ. A hasonló című Robert Browning vers inspirálta sztori első felvonása szimplán A harcos címre hallgatott, és amikor megjelent, még nem sejthettük, hogy mekkora regényfolyam kerekedik később belőle.
A Different Stories (nálunk A remény rabjai) címmel ellátott kisregényválogatásban King bebizonyította, hogy nem csak Cujo-féle kegyetlenségeket, hanem sokkal emberségesebb történeteket is tud írni. Ráadásul a kötet négy darabjából háromhoz elég komoly filmadaptáció készült. Ezekből a sztorikból hiányzik a természetfeletti (leszámítva a negyedik, meg nem filmesített kisregényt, a Légzőgyakorlatot), de ezt nem is bánjuk. Az Eminensben egy gimnazista srác felismer az utcán egy náci háborús bűnöst és elkezdi zsarolni – a Bryan Singer rendezte és Ian McKellen főszereplésével készült film ismételten kevésbé lehangoló, mint a könyv. Az Állj mellém! a kötetben még The Body (A holttest) címre hallgatott, a stúdió viszont úgy volt vele, hogy egy kamaszokról szóló sztorihoz valami pozitívabb illik. A filmet a nyolcvanas évek egyik legjobb rendezője, Rob Reiner jegyezte, és ezúttal sem okozott csalódást. Akárcsak Frank Darabont A remény rabjaival. Érdekes módon a film a bemutatásakor, 1994-ben nem kavart nagy vihart, annak ellenére, hogy 8 Oscarra is jelölték, de egy szobrocskát sem kapott. Sokan a nem túl izgalmas címet vádolták (ami még így is lerövidült a könyvben szereplő Rita Hayworth And The Shawshank Redemptionhöz képest), meg a semmitmondó posztert. Aztán a VHS-, majd a DVD-megjelenés igazságot szolgáltatott, és A remény rabjai már régóta stabilan az IMDb örökranglistájának első helyezettje. A legenda szerint egy nő egyszer odament Kinghez az utcán, és azt kérdezte tőle, hogy „maga miért csak horrorokat ír, miért nem ír egy olyan szép történetet, mint A remény rabjai?”
‘83-ban is folytatódott a grafomán őrület három újabb könyvvel. A Christine mozgatórugója gyakori elem King művészetében: a hétköznapi tárgyak önálló életre kelése és mindenféle gonosz cselekedetek elkövetése jó pár egyéb sztorijában visszaköszön. Itt a szóban forgó (és női névre hallgató) tárgy egy autó, és az író pályafutása során ez lett a leggyorsabban megfilmesített könyve: még ugyanebben az évben forgatott belőle középszerű filmet A dolog után épp leszálló ágba került John Carpenter (de ebből is látszik, hogy azért továbbra is a legfelkapottabb rendezők kapkodtak a sztorijaiért). Szintén 83-as keltezésű King egyik legsötétebb, leggonoszabb könyve, a Kedvencek temetője, amit még maga a szerző is annyira félelmetesnek talált, hogy csak nehezen tudta befejezni. Ezzel tulajdonképpen a zombi tematikába kóstolt bele, ami ritkaság nála, és azért mindenképp érdekes lenne, hogy egy klasszikus zombiapokalipszist hogyan írna meg. A filmváltozatot Mary Lambert jegyezte, és ugyan eléggé gyengék benne a színészi alakítások (még maga King is felbukkan benne, papként!), azért eléggé félelmetesre sikeredett ahhoz, hogy ezen sorok írója soha többet ne nézze meg. A napokban amúgy pont Andy Muschietti, az AZ rendezője nyilatkozta, hogy ezt is szívesen remake-elné. 1983 harmadik King könyve egy kisregény lett, Cycle Of The Werewolf címmel – ezt a szerző két évvel később egy kicsit kibővítette, és akkor már Ezüst pisztolygolyó címre hallgatott. Ezzel a farkasember műfajt is letudta a szerző, amúgy nem túl emlékezetes módon (állítólag a sztori nagy részét egy szalvétára jegyezte fel egy étteremben), ahogy a filmváltozat sem rengette meg a világot.
’84-ben King visszatért a fantasy műfajához, és megjelentette első duettkönyvét, a Peter Straubbal közösen írt Talizmánt. A mű vegyes fogadtatásban részesült, és azon kevés King sztorik közé tartozik, amikből nem készült semmilyen filmadaptáció. Két héttel (!) a Talizmánt követően pedig újabb regény került a polcra, de erről kevesen tudtak, a Sorvadj el! ugyanis az írói álnév, vagyis Richard Bachman műveként jelent meg (nem sokkal ezt követően derült fény az alias mibenlétére). A történet szerint egy idős cigányember bosszúból elátkoz egy rendkívül kövér ügyvédet, aki napról napra soványabb lesz (a moziváltozatban Robert John Burke mutatta be a szédületes fogyást).
’85-re King visszavett a tempóból, amit részben az is okozott, hogy az alkoholfüggősége mellett ekkor már masszívan drogozott is (ahogy ő maga fogalmazott, hatalmas befogadóképessége van bármire). Ebben az évben csak egy könyvet adott ki, az is egy novellaválogatás volt, Csontkollekció címmel. Akárcsak az Éjszakai műszak esetében, úgy itt is már korábban máshol megjelent írások szerepeltek, és többségük rendkívül izgalmasra sikeredett. A leghíresebb itt szereplő novella A köd, amiből bő húsz évvel később Frank Darabont készített nagyszerű filmet (szigorúan a fekete-fehér változat ajánlott!), mostanában pedig egy tévésorozat keretében találkozhatunk ismét a történettel.
’86-ban is csak egy könyvet adott ki a művész – ez lett a monumentális AZ. Valójában ebben is egy komplett mitológiai világot alkotott meg, amit végül modern környezetbe helyezett, és sok emberrel utáltatta meg a bohócokat (persze kérdés, hogy ki nem utálta őket korábban is). A gyerekeket terrorizáló Pennywise figurája az egyik legemblematikusabb karakter, akit King valaha megalkotott, az AZ pedig egész biztos a három legismertebb regényének egyike. A négy évvel később legyártott tévésorozat nem sikerült rosszul – Tim Curry igazán gyűlölni való bohócot alakított benne, viszont a végén látható óriás pókszörny simán elvihette volna a legrosszabb speciális effektusoknak járó, amúgy nem létező Pirx-díjat. A friss AZ-verzióban viszont már nem volt ilyen gond, és ahogy Curry, úgy Bill Skarsgard alakítása is döbbenetesen ijesztőre sikeredett. A két részre bontott történet második felét várhatóan 2019-ben mutatják majd be a mozik.
’87-ben King ismét nagyüzemi termelésre váltott: négy (!) könyve jelent meg 9 hónap leforgása alatt. A Sárkány szeméért (ami valójában már 84-ben kijött limitált kiadásban) nem kevés kritikát kapott a szerző, ugyanis a hardcore rajongók zokon vették a középkori gyerekfantasy szolid hangvételét. Ezt követően jelent meg A setét torony széria második része, a Hármak elhívatása, ami a Harcoshoz képest sokkal színvonalasabbra és izgalmasabbra sikeredett –a sorozat egyik, ha nem legjobb darabja. Szintén jól sikerült a Tortúra, amiben egy balesetet szenvedő írót pont egy pszichopata rajongója kezdi el gondozni (már persze amit ő ért gondozás alatt). Akárcsak az Állj mellém! című filmet, úgy ezt is Rob Reiner rendezte, Kathy Bates pedig Oscart érően terrorizálta James Caant. Később a regényből színdarab készült, ami a magyarországi színházakban is sikerrel futott.
King egy alkalommal azt nyilatkozta, hogy a Tortúra női főszereplője nem más, mint a saját drogfüggésének szimbóluma, de ugyanez a motívum érvényes az utolsó ’87-es regény, a Rémkoppantók földönkívüli űrhajójára, amit egy erdei kutyasétáltatás közben véletlenül fedez fel a történet hősnője. A cselekményre az egy évvel korábbi 
csernobili atomkatasztrófa is hatott, és talán azért is, mert egy keserves időszakban íródott, King ezt a művét tartja az egyik leggyengébb munkájának (valószínűleg a belőle készült új-zélandi minisorozatról sem lehet túl jó véleménnyel).
Az 1988-as év volt az első ’73 óta, hogy nem jelent meg King-regény. A művész ekkora jutott el oda, hogy végleg meg kell szabadulnia a piától és drogoktól, és ez nem ment könnyen neki. Ebben az időszakban írta meg a Halálos árnyék című könyvét, amit a Bachman álnév felfedése is ihletett. Ebben a történetben egy Thad Beaumont nevű író úgy dönt, hogy megszünteti a George Stark névre hallgató írói alteregóját (hogy a magyar változatban miért George Komor a neve, arra nehezen találunk magyarázatot). Aztán Stark váratlanul életre kel, Beaumont pedig lassacskán elkezdi megbánni tettét. A moziváltozatot a zombifilmek nagymestere, a nemrég elhunyt George A. Romero jegyezte. Amikorra a regény megjelent, King végre megszabadult a drogoktól és az összes függőségétől – megtisztulva és pozitívan tekintett az elkövetkező évtized(ek)re.
