A legsötétebb óra (Darkest Hour), rendező: Joe Wright, szereplők: Gary Oldman, Kristin Scott Thomas, Ben Mendelsohn, Lily James, angol életrajzi dráma, 125 perc, 2017. (12)
Szóljatok a köpcösnek!
A tavaly bemutatott Dunkirk után itt egy másik, egyben teljesen más stílusú és hangulatú film az eseményekről (többek között felülről mutatva a felszaggatott földeket, utakat, lerombolt épületeket, mintha repülőn ülnénk), mely inkább a politikai sakkjátszmáról (háttéralkukról) szól, és Winston Churchillt állítja a középpontba.
Ő talán a XX. század egyik legmeghatározóbb és legismertebb figurája, egy ilyen jellegű közvélemény kutatás alkalmával valószínűleg a legtöbben kapásból őt neveznék meg, járjunk akárhol a világban. A filmtörténetben sokan eljátszották már (Brian Cox, Timothy West, Michael Gambon, Richard Burton, Albert Finney, Brendan Gleeson, Bob Hoskins…micsoda nevek!), nehéz, de egyben hálás szerep. A 60. születésnapját a közeljövőben ünneplő, mindössze egyszeres Oscar-jelölt Gary Oldman vitán felül bárkit és bármit el tud játszani, Sir Winston Churchill azonban még hiányzott a repertoárból, bár tény, hozzá is kellett öregedni ehhez a szerephez.
A cselekmény a háború kezdeti időszakában játszódik, Hitler csapatai gőzhenger módjára gázolnak át Európán, rövid ellenállást követően egyik országot foglalják el a másik után. Eközben a csatorna túloldalán, a brit parlamentben – és azon kívül is – ádáz csata folyik a miniszterelnöki poszt betöltéséért. A Churchill házba új gyors- és gépírónő (Lily James) érkezik, aki nem sokkal később már könnyeivel küszködve menekül, de aztán mégis úgy dönt, marad. Ha az átlagemberről van szó, akkor az alkotók általában az ő szemével láttatják a történéseket, ő lesz a kapocs Churchill (Gary Oldman) és a néző, egyben a kisember és a nagypolitika között. Ehhez persze az kell, hogy közel kerüljön kenyéradó gazdájához, ami meg is történik, ezzel több legyet ütve egy csapásra.
Kvázi első kézből halljuk az információkat, mi is zajlik tulajdonképpen a Parlamentben és a nagyvilágban, megismerhetjük Churchill emberi arcát (a mogorva, zsémbes öreg bácsitól igazából nem is kell félni, mert amúgy tök jó arc), illetve maga a szivarkirály is meghallgatja a nép, a választók véleményét, így segítve ezzel őt nehéz döntéseinek meghozatalában. Aztán itt van nekünk a feleség (Kristin Scott Thomas) is. A mondás úgy tartja, hogy minden sikeres férfi mögött ott áll egy erős nő, de valószínűleg maguk a készítők is rájönnek, hogy ez a film nem róla szól, így némileg visszavesznek ebből a lendületből.
A politikus családba születő, szókimondó, szivarozó, bohókás, motyogó Winstont, aki a nap 24 órájában bármikor képes alkoholt fogyasztani párttársai odavetik az oroszlánok elé, de a látványos bukás helyett valami egészen más lett a végeredmény. A harcokban már bizonyított államférfi akármennyire is alkalmatlannak tűnik a feladatra, képes meghozni a nehéz döntéseket és vállalni értük a felelősséget, de hát egy államférfinél ez a fontos, nem pedig az, hogy ki mit gondol róla. A film többé-kevésbé ügyesen játszik ezzel az ellentmondással, sokszor kifejezetten sebezhetőnek, tanácstalannak, aggodalmaskodónak és döntésképtelennek feltüntetve őt (nála már csak az uralkodó gyámoltalanabb, akivel egészen jó és különleges viszony alakul ki), akinek a család, a barátok, a köznép belé vetett hite segít abban, hogy végigcsinálja és végül a győztesek oldalán fejezze be a második világháborút.
Ha élt valaha ember ezen a bolygón, akinek nincs rá szüksége, hogy személyét és szerepét (túl?)idealizálják, akkor az éppen Sir Winston Leonard Spencer Churchill, aki 1940. és 1945., majd 1951. és 1955. között volt Nagy-Britannia miniszterelnöke. A legsötétebb órában mégis megteszik (egyes jeleneteket még akkor sem tettem volna bele, ha a valóságban is megtörténtek, így meg pláne), talán éppen ezért nem tud túlnőni a saját korlátain és teszi – sokkal – inkább Gary Oldman játéka feledhetetlenné.
