Habár Franciaország még sokáig a Kylian Mbappe és Antoine Griezmann vezetésével aratott világbajnoki sikertől lesz hangos, ám a ,,gallok” nem csak labdarúgásban jeleskednek. Az évek során olyan filmkészítőkkel ajándékozták meg a nagyérdeműt, mint Godard, Truffaut vagy a legendás festőművész fia, Jean Renoir. Az ő munkásságukból is szemezgetve állítottuk össze ezt a listát, ahol a hozzánk legközelebb álló francia alkotások szerepelnek. Fontos hogy ez a lista nem a legjobb francia filmeket rangsorolja, hanem abszolút személyes szempontok alapján mutat be olyan mesterműveket, amik nagy hatást gyakoroltak ránk.
A nagy ábránd – La grande illusion
1934, háborús dráma, 109 perc, rendezte: Jean Renoir
A Nagy ábránd egy film Európa pusztulásáról. Vagyis inkább arról az úriemberek közti kölcsönös tiszteletről, amit az első világháború az örök feledés homályába taszított. A film egy fogolytáborban raboskodó francia közkatonák történetén keresztül mutatja be, hogyan omlanak össze a korábban századokon át képviselt etikai értékrendek. A helyüket a ma ismert hadviselés veszi át, ami nélkülözi az összes nemesnek mondható emberi értéket. Renoir egy német tiszt karakterén keresztül mutatja be azt az ,,ábrándot” hogy az első világháború borzalmai között még van lehetőség továbbvinni a régi idők becsületkódexét. Őt Eric von Storheim alakítja, aki korábban olyan kiemelkedő némafilmeket rendezett, mint a Greed vagy a Foolish Wives.
A játékszabály- La regle du jeu
1939, romantikus dráma, 110 perc, rendezet: Jean Renoir
Habár a Jean Renoirt mindig is az atmoszférateremtés mestereként tartották számon, hangulat szempontjából a Játékszabály még az ő életművében is mérföldkőnek számít. Renoir ugyanis lenyűgöző aprólékossággal vitte vászonra a francia vidék szépségét. A néző szinte a bőrén érzi a csípős őszi szelet, maga előtt látja a barnás rétek végtelenségét, úgy érzi, könnyedén megérintheti a bokorból kirobbanó nyulat. Mikor éj borul a tájra és az ősz hidege elkezd kellemtelenné válni, Renoir beviszi melegedni a nézőt a birtokhoz tartozó vadászkastélyba. Ide érkezik a francia arisztokrácia apraja-nagyja, hogy egy szinte kibogozhatatlan szerelmi játszmába kezdjenek. A párok többszörösen megcsalják egymást, majd megcsalják szeretőjüket is, időközben a cselédek is az események részeseivé válnak. Persze vannak olyanok is, akik nem nézik jó szemmel a félrelépéseket és bosszúhadjáratba kezdenek. Mindez egy jó tíz perces, rendkívül impulzív kergetőzésbe torkollik, aminek forgatókönyvi bravúrjai szintén Renoirt dicsérik.
Négyszáz csapás – Les quatre cents coups
1959, dráma, 91 perc, rendezte: Francois Truffaut
A Négyszáz csapás Truffaut bevallottan önéletrajzi ihletésű munkája, ami a kamaszkor nehézségeit hívatott bemutatni. Truffaut kegyetlen őszinteséggel ábrázolja a gyermekkorából táplálkozó történetet, nincsenek hatásvadász jelenetek, azonban a dráma így is hatásos. A film kiválóan bemutatja, hogy a szülői szeretet, a környezete megbecsülésének hiányában milyen könnyedén sodródhat egy tizenéves fiatal a bűn világába. Truffautnak anno. mentőövként szolgált a mozi, ami lehetőséget adott neki tehetsége csillogtatására. A film főhőse, Antoine azonban nem ilyen szerencsés, egyedül kell megküzdenie problémáival. Egy kivételesen nehéz életút az övé, aminek reménytelenségét a film minden idők egyik legerőteljesebb zárójelenetével érzékelteti. A mozitörténet kevés képsorainak egyike, ahol a cselekmény és a szimbolikus tartalom tökéletesen egybevág.
Kifulladásig – Ŕ bout de souffle
1960, bűnügyi film, 95 perc, rendezte: Jean-Luc Godard
Godard a francia új hullám egyik kiemelkedő alakja, akinek munkásságát hatalmas kultusz övezi. Sokan a hatvanas évek Tarantinójának tartják, aki figyelmen kívül hagyta a stúdiók által meghatározott játékszabályokat, hogy szórakoztató, de ugyanakkor felkavaró remekművek sorozatával ajándékozza meg a közönséget. Pályafutása során, mintegy 126 film munkálataiban működött közre, a Kifulladásig volt az első önálló játékfilmje. Ennek ellenére tapasztalathiányról szó sincs, Godard ösztönös zseniként egy kiforrott stílusú filmet készített. Teljesen elszakad a szokványos filmkészítési konvencióktól, a nézőnek hosszú percekre van szüksége, hogy alkalmazkodni tudjon formabontó filmszemléletéhez. A technikai sokszínűség egészen lenyűgöző, a szereplők kiszólnak a közönséghez, az ugrásszerű vágások a legváratlanabb pillanatokban szabdalják a jeleneteket, olykor pedig kézikamerás felvételek is feltűnnek. Mindez egy rendkívül markáns filmélménnyé áll össze, ami különösen hatásos lehet azok számára, akik beleuntak a napjainkban filmművészet néven futó olcsó szórakoztatásba.
A nap szépe – Belle de jour
1967, dráma, 96 perc, rendezte: Luis Bunuel
Minden idők legnagyobb szürrealista rendezője, Luis Bunuel egy olyan képesség birtokában állt, amit csak nagyon kevesen tudhatnak magukénak. Képes volt az emberi lélektan legmélyére látni, lenyűgözően ábrázolva a természetünk sötét oldalát. Sok másik alkotásához hasonlóan A nap szépe is ezt a témát járja körbe. A film Séverine, a felső középosztálybeli asszony történetét mutatja be, aki délutánonként egy bordélyházban keresi a szexuális kielégülést. A film az ő devianciájának feltárását helyezi középpontba. A többi szereplő csak vágyai tárgyaként jelenik meg, Séverine nem látja az emberi oldalukat, csak az elemi erőt, ami maga alá teperheti, ezzel fájdalmat és örömet okozva neki. Ez persze elszigeteli a többi embertől, jóképű férjével hideg házasságban él, a férfi nem tudja kielégíteni Séverine beteges vágyait. A film brutális erejét jól mutatja, hogy annak ellenére, hogy nincs egyetlen nyílt szexjelenet sem, mégis kiérdemelte a tizennyolc karikás besorolást.
1995, dráma, 95 perc, rendezte: Mathieu Kassovitz
A film helyszíne Párizs egy külvárosi gettója. Mindennaposak az utcai zavargások, a gettólakók és a rendőrök között heves ellentét feszül. A környéken vegyülő etnikumok is sokszor egymás torkának esnek, igaz a film zsidó, arab és afrikai főszereplője többnyire jól kijön egymással. Az ő hármasuk keresi önmagát abban a közegben ahol a vér szerinti franciák sokszor érezhető lekezeléssel viszonyulnak a bevándorlókhoz. A két fél kölcsönösen gyűlöli egymást, sokszor nem is elvi alapon, csak egyszerűen így hozza a helyzet. A társadalmi különbségek miatt olyan szegregáció alakul ki, ami gyűlölethez vezet. Vajon lehetséges az együttélés? Képesek lesznek a bevándorlók integrálódni, a törzsgyökeres franciák pedig túllépni a saját gátlásaikon? Kassovitz filmje ezekre a kérdésekre keresi a választ, mindenféle állásfoglalás nélkül. A Gyűlölet politikai megítélése mindmáig vitatott, feltehetően mást jelent a Fidelitas Filmklub és a Bem Mozi közönségének.
Amelie csodálatos élete – Le fabuleux destin d’Amélie Poulain
2001, romantikus vígjáték, 117 perc, rendezte: Jean-Pierre Jeunet
Amelie Poulain különleges lány. Saját gondolataiba temetkezve él Párizsban, a film pedig az ő belső világába enged bepillantást. Amelie szemén keresztül látjuk a körülötte zajló eseményeket, a narráció pedig még közelebb enged a karakterhez. A film legnagyobb ereje mégis abban rejlik, hogy teljesen hétköznapi szituációkon keresztül mutat rá az élet szépségére. A segédjével perlekedő zöldséges, a reménytelenül flörtölő vendég és pincér, vagy a lebénult művész jelentéktelen történetén ad elévülhetetlen leckét, szerelemről, barátságról vagy boldogságról. Azonban a racionális beállítottságúak messzire kerüljék a filmet, hiszen az Amelie egy álmodozós alkotás. Ám aki képes belehelyezkedni a film kissé meseszerű atmoszférájába az egy felejthetetlen filmélménnyel gazdagodik.
Szkafander és pillangó – Le Scaphandre et le papillon
2007, dráma, 112 perc, rendezte: Julian Schnabel
A Szkafander és pillangó Jean-Dominique Bauby, egy neves francia magazin főszerkesztőjének történetét mutatja be. A férfi egy agyvérzés következtében teljesen lebénul, mindössze a bal szeme mozgatására képes. Saját teste rabjává válik, azonban szelleme tovább él. Kacsintással kommunikálva diktálja le saját memoárját, amiből később hatalmas könyvsiker lesz. Egy lélekmelengető történet az emberi elme ragyogásáról, ráadásul a lehető legigényesebb technikai megvalósítással. A film ugyanis Bauby fejében játszódik, a szó legszorosabb értelmében. A kamera sokszor a férfi perspektívájából figyeli az eseményeket, ilyenkor a színészek frontálisan a néző arcába beszélnek. Ha Bauby pislog, akkor a kamera elsötétül, ezzel hangsúlyozva az ilyenfajta kommunikáció összetettségét. Így az is bátran tehet egy próbát a filmmel, akit alapvetően nem vonz emberbarát megközelítés, hiszen az operatőri megvalósítás már önmagában is kiemelkedővé varázsolja a darabot.
2011, némafilm, 97 perc, rendezte: Michel Hazanavicius
Annak ellenére, hogy A némafilmes nem egy különösebben összetett alkotás, úgy érzem, mégis helye van ezen a listán. A film nem vállal sokat, bemutat egy sokszor látott szerelmi történetet, no meg megspékeli a Hollywood hőskorára emlékeztető megvalósítással. Az öt Oscarral is kitüntetett alkotás egy tisztelgés a némafilmek korszaka előtt, leginkább az Ének az esőben hangulatát idéző boldogságbomba. Hang hiányában a film mozgáskultúrája gazdag, a színészek beszéd nélkül is kifejező alakításokat nyújtanak. A 20-as éveket idéző megvalósítás ellenére a film abszolút közönségbarát, egy őszinte darab, aminek nagy erőssége, hogy sosem akart többnek mutatkozni annál, mint ami.
