Mission: Impossible – Utóhatás (Mission: Impossible – Fallout), rendező: Christopher McQuarrie, szereplők: Tom Cruise, Rebecca Fergusson, Henry Cavill, Alec Baldwin, Vanessa Kirby, Simon Pegg, Ving Rhames, Sean Harris, amerikai akciófilm, kalandfilm, thriller, 147 perc, 2018. (16)
„Én vagyok a vihar”
A Mission Impossible – Utóhatás, minden tekintetben méltó folytatása a sorozatnak. A hatodik rész nem fél érzelmi mélységekbe bocsátkozni, miközben színtiszta amerikai akciófilm létének megfelelően egyetlen épület, autó vagy helikopter sem marad sértetlen Ethan Hunt rendíthetetlen kitartásának és munkamoráljának köszönhetően.
A történet szerint, az előző filmből megismert bosszúvágyó ex-ügynök Solomon Lane (Sean Harris), ördögi terveként három plutónium magot illesztene össze egy nagyobb és pusztítóbb atombombává, mely több halált hozhat mint „az összes második világháborús bomba együttvéve”. Gonosz és mesteri tervének véghez vitelében az előző részben megismert Szindikátus bűnszervezetből lett Apostolok segítik, melynek valljuk be, jót tett a névváltoztatás. Ezen szervezkedések célja nem más, mint a világ lakosságának nagyobb és nagyobb mértékű megritkítása, és a rendszerek felborítása, hogy eljöhessen a „béke”. Így hát a Mission Impossible – Utóhatásban a világ sorsa ismét Ethan Hunt és bajtársai kezében van.
Tom Cruise és Ethan Hunt neve már részekkel ezelőtt egybeforrt, többek között annak is köszönhetően, hogy a színész a vásznon látott hajmeresztő és idegtépő akciójelenetek mindegyikét bevállalja és végigcsinálja. Ezen a ponton jó marketingfogásnak tűnik megemlíteni, hogy a színész 56 éves, ráadásul a bokáját is eltörte a forgatás során, szóval tényleg az ég adta világon semmi dolga a dublőrjeinek és kaszkadőrjeinek mellette. Valóban kemény meló lehetett végig csinálni a filmet, de éppen emiatt a szériának nincs szüksége különleges és izzadságszagú marketinghúzásokra, maga a film önmagáért beszél, illetve Tom Cruise láthatóan minden izmával azon van, hogy megmentse az akciófilm eszméjét és ez tagadhatatlanul sikerül is neki. A kamera nem hazudik, amikor a közeli felvételeken azt látjuk, hogy Ethan Hunt egy repülő helikopterre mászik fel, vagy amikor macskaköves párizsi utcákon száguldva motorozik végig bukósisak nélkül, túlélve minden hajtűkanyart, akkor bizony őt látjuk.
Így hívják azt, amikor a filmnézés élménnyé válik. Érződik az Utóhatáson a videojátékok térnyerése, a szubjektív kamerahasználat alkalmazásával az akciójelenetek során. A filmkép finoman vált totálból közelire, ha azt kívánja láttatni, hogy karaktereink – bár megsebesülnek a harcjelenetek során- tekintete a kitartásról és a kiolthatatlan tűzről árulkodik, és a végsőkig elmennek céljaik elérésének érdekében.
A kemény és idegtépő akciójelenetek nem kímélnek semmilyen teret, legyen szó francia mosdókról, vagy londoni csatornákról. Azonban ha épp nincs akció a vásznon, akkor sem lankad a figyelmünk, ugyanis a cselekmény igyekszik árnyalni magán, felhozva ezzel régebbi cselekményszálakat és karaktereket, ám mindezt úgy teszi, hogy az első alkalmas Mission: Impossible nézők is értsék: ez a film tényleg arról szól, hogy milliós nagyságrendű küldetéseket, csak tiszta és becsületes bajtársiassággal és partnerséggel lehet véghez vinni. És bár a film dramaturgiája és logikája hagyhat némi kívánnivalót maga után, de ezt garantáltan feledteti az eddigiekben taglalt filmes dinamika és akció.
Na meg a színészi munka. Tom Cruise neve maga a garancia egy karakter koronázatlan sikerére. Henry Cavill (August Walker) pedig tényleg olyan magabiztosan és profin küzd, mint aki az új James Bond karakterére pályázik. Pókerarca, hidegvérű humora, és bajsza feledteti velünk Superman fürtjeit, és joggal rettenünk meg a vásznon álló kétarcú istentől.
A Mission Impossible – Utóhatás kérdés nélkül a legdrámaibb, és talán az egyik legizgalmasabb darabja lett a sorozatnak, ami nem is csoda, hiszen az a Christopher McQuarrie rendezte, aki a Valkűrrel vagy a Holnap határával már bizonyította a Cruise és közte munkálkodó tökéletes kémiát.
Ahogy Auguste Walker és főnöke a filmben, biztos a nézők között is akad majd olyan, aki a film szavaival élve unja a tényt, miszerint valaki ma még mindig bedől a gumimaszkos átverésnek. Biztos van olyan, aki azt gondolja majd, hogy napjainkban a Mission: Impossible nem más, mint a „halloween” ünnepére hajazó alkotás: gyerekes férfiak maszkban kicsalják a szomszédtól a cukrot és a csokit. Bebizonyosodik azonban, hogy igenis tud még ravasz lenni a film, és meg tud lepni, még az utolsó pillanatban is tud csavarni egyet a sztorin, a néző pedig azon kapja magát, hogy végig minden hitét Ethan Huntba és csapatába vetette, mert rendíthetetlenül hisszük, hogy ez a figura maga a vihar, amely bármilyen hullámtörőt elpusztít, és mindig azon lesz, hogy az akció műfaját a csúcson tartsa… persze a moziban ülők biztonságát szem előtt tartva.
