A cím kicsit pontatlan. Noha korunk legnépszerűbb filmes (és videojátékos) zsánere a fantasy, szakmailag már önmagában is alábecsült műfajnak számít. A 2000-es évek utáni jelentős térnyerését főként A Gyűrűk Ura trilógiának és a Harry Potter könyveknek/filmeknek köszönhetjük, valamint a World of Warcraft internetes szerepjátéknak, napjainkban pedig a Trónok harca szériának. A műfaj bája abban rejlik, hogy darabjaiban alternatív univerzumokkal találkozunk (néha még saját jelenünk is felbukkan ezek mellett – pl. HP), amelyek alternatív történelemmel és mítoszvilággal rendelkeznek; ábrázolt társadalmi berendezkedésük pedig ismerősen tud hatni saját történelmi ismereteinkből nézve. Ezekben a világokban viszont nem csak megvan ugyanúgy minden szabályszerűség, ami a nézői valóságunkban, de még annál jóval több is, révén, hogy valóság és elképzelt szintézisét látjuk. Nem, nem feltétlenül a korlátlannal szembesülünk, hanem korlátolt és a korlátlan sajátos keverékével. Ennek eleganciája abban rejlik/mutatkozik meg, hogy a képzelet nem csak díszítőelemként van jelen, ami a látványvilágot teszi vonzóbbá: a halhatatlanság, a mágia, az ismeretlen/csodás fajok és különleges képességeik olyan lehetőségekkel szolgálnak a cselekményépítés terén, amik egy realista filmhez képest plusz opciókkal is szolgálhatnak, ha az írok és rendezők jól bánnak velük. No, persze csak akkor, ha nem folyton a halhatatlansággal akarjuk „mozgásban tartani” a dramaturgiát. Az ármány és a cselszövés mindig szexibb. A fantasy az a műfaj, ami bármelyik más műfajjal termékenyen tud együttműködni, anélkül, hogy stílushibákban botladozna (A Gyűrűk Urában pl. csaknem a létező összes műfaj és alműfaj megjelent).
Borsszemnyi listánk olyan fantasyket tartalmaz, amik korrekt forgatókönyvvel rendelkeznek, igényes megvalósítással, és mindemellett izgalmas értelmezési kulcsokkal is csábítanak, mégsem váltak eddig egyértelműen klasszikussá a műfaj berkein belül.
1. Harry Potter és az azkabani fogoly
A közbeszédben a Potter-rajongók és a nem-Potter-rajongók körében is úgy él, mint messze a legjobb HP-film (ez a könyvre is maradéktalanul igaz). Ám ennyi, fantasy felsorolásokban nem kap külön kiemelést, pedig, amit Cuarón művelt ezzel a világgal, az tényleg varázslat. Ez az alkotás az egyetlen HP, ami önállóan is helyt áll. Persze, maradjunk józanok, az adaptáció érdeme nem műfaji vagy formanyelvi újításokban rejlik, pusztán abban, hogy az ódon brit látványvilág Cuarón tónusaival érte el legmarkánsabb hangulati fokát. Noha a látványvilág tényleg csak szigorúan dísz marad (elemeivel és filtereivel is együtt), a hangulat összértékét az tudja megemelni, hogy mindez helyenként felnagyítja a történetből adódó feszültségeket is, tehát akad többletfunkciója, nem hatásvadász. Amit még kiemelnék ebben a tömör és hiányos elemzésben, hogy a gyerekkarakterek is határozott jellemrajzot kaptak; mi több Cuarón keze nyomán keresztül jutottunk el a tökéletes Dumbledore-hoz. (Oké, kényszerű színészcsere is történt, de ez most nem mérvadó, mert) Cuarón látszólag olyan utasításokkal látta el Michael Gambont, amiknek segítségével a Potter-világ legtekintélyesebb mágusa a bájos-bölcs öregember kliséből át tudott ugrani (még pont időben) a sokkal cinikusabb, ám annál intelligensebb zseni szerepébe – ami már önmagában is felnőttesebbé tette ezt a világot. Beszédes, hogy ezt a jellemet az összes további film igyekezett megtartani, vagyis a mexikói direktornak még öröksége is volt a franchise-ra nézve.
2. A Karib-tenger kalózai: A világ végén
Jack Sparrow harmadik kalandja eredeti kalózmese. Verbinski és stábja klasszikus elemekhez nyúlt, szerelem és cselszövés, ami a maga módján kötelezően közhelyes (itt ez nem hiba), ahogy illik ezt egy kalandfilmben vagy mesében vázolni, az mégis izgalmassá teszi mindezt, hogy a legtöbb karakter „erre a részre érkezett meg”. Azaz, eddig csak Jack Sparrow-ról és az ő viselkedéséről volt igazán mély képünk, ezúttal viszont a többi főszereplőt is jobban megismerhettük szorult helyzetben felszínre törő motivációik mentén. Ez azért is volt remek húzás, mert ha a teljes fókusz Jack-ken kötött volna ki, könnyen lehet, hogy semmi újat nem látunk. Illetve, ha már szerelem, akkor azért is mert: Elisabeth és Will is azok a szereplők, akikre utóbbiak („megérkeztek”) leginkább érvényesek, és ez a mélység azért is bizonyult helyes húzásnak az alkotók részéről, mert a film kettőjükhöz köthető drámai kicsúcsosodása így éri el méltó súlyát. A cselszövés, a lapok keverése már önmagában is elég élvezetes marad sokadik nézésre is, de látványban is kivételes ötletek megvalósításával szembesülünk: pl. az örvény, vagy a kalóztanács helyszíne. A Karibok első három részét nézve azt mondhatjuk, az első résztől a harmadikig egyenletesen bonyolódott a cselekmény és vált a látvány is egyre ötletdúsabbá, a kettő építése finoman egymás mellett haladt. Trilógiában elgondolva ezt megsüvegelendő, hogy mindez nem fulladt ki a harmadik részre. Amikor a cselekményháló bonyodalmai kezdenék túltelíteni a filmet, jó érzékkel behozzák a Jack Sparrow-ra oly jellemző esetlen, rajzfilmfigurás humort, ami képes arra, hogy feloldja a hektikusságot. Mindennek ellenére a Karib harmadik részéről zajló közbeszéd rajongói berkekben is gyakorta az utálat hangnemét választja.
3. Polar Expressz
Leginkább azért alulértékelt, mert alulértelmezett. Hogy egy film megosztó, az manapság szinte közhely, alapdolog az internet nyújtotta nyílt, nyilvános térben. Az viszont közel sem szokott egyértelmű lenni, egy-egy alkotás kapcsán hová vezet a széttartó megítéltség. A közvélekedésben Zemeckis filmje úgy tűnik negatív hatásait szenvedte el ennek, bár talán még jogos is az a közhelykritika vele kapcsolatban, hogy nehezen talál nézőt magának – noha ez a nézői szokások kritikája is lehet, nem biztos, hogy a filmmel van gond, ha nem tudjuk felülértelmezni előzetes várakozásainkat (nem tipikus gyerekmesével szembesülünk). Egy másik, korábbi írásomban már igyekeztem rámutatni arra, mennyi értelmezési többletet tartalmaz a film, így itt csak egy lényegi összefoglalóba mennék bele az önismétlés helyett. A fiú vonatos kalandja és az a megoldás, hogy Tom Hanks egy személyben „hangosított” majdnem minden karaktert, nagyon sok teret nyújt az értelmezés szintjén. Kapunk öt klasszikus karaktertípust – a fiút, az apát, a kísértetet, a mikulást és a kalauzt –, akik az utazás kontextusában (és hangegyezésük miatt) összefüggő jelentéshálót tartanak a pofonegyszerű cselekmény fölé. A hithez való viszony töprengésének fázisai és formái ezen keresztül nagyító alá kerülnek, metaforákban konkretizálódnak, hogy aztán az utazás romantikus lényegén/célján és annak antiromantikus kritikáján keresztül válaszokhoz jussunk.
4. Csillagpor
Amikor a mese csak mese akar maradni (és itt a “csak” nem lekicsinylő) és mindenféle nagyotmondáson kívül egy egyszerű sztorit helyez mágikus környezetbe, akkor érdemes feladni érte vad elemző és/vagy értelmező vénánkat. A Csillagpor Neil Gaiman könyve alapján készült, és bár elszenvedett némi „kötelező” hollywoodi giccsparádét, mégsem roppant össze ezek alatt. Zsigeri mese ez, aminek csábereje abban rejlik, hogy a főszereplő alapmotivációja amilyen egyszerű, annyira emberi is, és a film egésze jól szabott ehhez – elegáns, eleven közeget kölcsönözve egy nemes célnak. Hogy miért éri meg előszedni mondjuk pont most azonnal? Ha már unod, hogy napjainkban szinte minden második film és sorozat kizárólag társadalmi problémákra illeszthető, amik gyakorta kreált problémákon is alapulnak, akkor adott egy mese, ami humorán és egyszerű termékenységén keresztül kb. 130 perc erejéig biztosan emlékeztetni fog arra, hogy egy könyv/film/műalkotás tétje szimplán a szerethetőségében is megmutatkozhat.
