Pusztító (Destroyer), rendező: Karyn Kusama; szereplők: Nicole Kidman, Sebastian Stan, Toby Kebbell, Tatiana Maslany, Jade Pettyjohn, Scoot McNairy, Bradley Whitford; amerikai bosszúkrimi (és részben balhéfilm), 123 perc, 2018 (16)
Többet ésszel, mint pénzzel
Nicole Kidman hiába futott erős és változatos évet tavaly, négy szerepéből pedig kettővel hiába kampányolták a díjszezonban (kisebb győzelmeket szerzett is), az Oscarig végül se ő, se sminkje nem jutott el. De ne ez legyen a Pusztító feledésébe merülésének oka, mert játéka és a hangulat nem szolgál erre. Csak túlnyújtott átlagossá.
A korábbi FBI ügynök, Erin mára egy megkeseredett nyomozóvá vált, aki se lányával, se társával, de úgy általában az emberekkel nincs jóban. Életének félresiklását egy 17 éves, balul elsült akció okozta, melyet ugyan mélyen eltemetve már rég lezártak, őt nem hagyja nyugodni, és amikor a bankrablásokat vezető célszemélyre utaló csalhatatlan nyomok tűnnek föl, a saját feje után menve szolgálaton kívül kézbe veszi az ügyet bosszúvágyával együtt.
Nos, igen, a történet alapszituációja nem épp az eredetiségfaktor kiakasztására szolgál, így hát abból kell élnie, ami mögötte van. Két idősíkon rajzolódik ki a sztori, és bár a flashback szál akár megérdemelne egy külön balhéfilmet is, sajnos a jelenbe keverve a kelleténél talán kevesebb idő jut rá. Legalábbis ha már van 123 percünk, akkor jobban kellett volna a jelen-múlt aránnyal és időzítésükkel játszani, hisz így utóbbiban több részlet is kissé kusza, felszínes, nem elég kidolgozott. Az jó, ahogy adagolva egy heistté válik, de könyörgöm, egy igazi tervezős jelenet nem volt előtte, ami persze a kifutását nézve nem is lett volna szükséges, de ha a múltban ennyire csak a lényeges történésekre helyezték a hangsúlyt, akkor a jelenből is egy jó negyedórától megszabadulhattunk volna. A film így ugyanis többször leül.
Persze ez csak akkor kimondottan baj, ha erre érzékeny az ember, de tény, nem az új tasman ördöggel találkozunk pergősség tekintetében. Lassúságából építkezve azonban, amikor hirtelen akció jön, az nagyon működik, feszes, izgalmas és az egyik talán 2018 legjobb rablásjelenete. Mivel egy kellően nyomasztó alaphangulattal ágyaz meg ezeknek, így aztán a realisztikus ábrázolás tényleg olyan klasszikusokat tud megidézni, mint a Szemtől szemben, csak nyilván a jóval alacsonyabb költségvetés és a más hangulat nem teszi olyan gigantikussá. Kár, hogy kevés ilyen erőteljes szcéna van, azonban ha a kissé túlnyújtottság érzete kellett, ahhoz, hogy ennyire bitangul működjenek, akkor meg is van bocsájtva az előző bekezdés.
A filmet nézve amúgy három alkotás is eszünkbe juthat tavaly őszről. Egyrészt ott az X – A rendszerből törölve, ahol szintén egy múltbéli eset után félresiklott életű, introvertált, lányával nem igazán kijövő nyomozónő a főszereplő, aztán ott a Peppermint az erős bosszúkésztetés révén női főszereplővel, végül pedig a dráma-krimi-balhé műfajokkal hasonló arányokban játszó Nyughatatlan özvegyek, csak épp más fókuszpontokkal. Ebben a Pusztító is élen jár, de a gond az, hogy nem csak a jó dolgokat menti át a fentiekből. Ezért nem lesz emlékezetes.
Pedig ez messze nem Kidmanen múlik, aki tényleg élete egyik legjobbját hozza, a sok „ezt az arcot láttam már valahol!” kaliberű mellékszereplő közül nyilván könnyű kiemelkedőnek tűnni, de valószínűleg a készítők is tisztában voltak azzal, hogy nem kell ide olyasvalaki, aki ellopná a showt. Bár Bradley Whitford ezt majdnem megteszi, sőt jelenetében talán uralja is a vásznat, de itt a lényeg: jelenetében. Abban az egyben. Miközben Kidman nélkül nincs játékidő és ez azért jó, mert képes még a gyengébb pillanataiban is kicsit felhúzni a feledhető átlagosságból a „nem volt rossz” irányába a mozit, és ez nagyon kell. A színészek közül még a lányát játszó Jade Pettyjohn alakítása ér meg kellemes meglepetésként egy említést.
A film utolsó pozitívuma pedig a zene, ami bár szintén nem az a hú de nagy valami, de a gyakorlatilag csak vígjátékokon és a családi könnyed műfajon edzett Theodore Sharpio életének egyik legjobbja, ami nagyban elősegíti mind a nyomasztó hangulatot, mind a feszültségkeltést az akciók során, elég hangsúlyosan ahhoz, hogy a botfülűeknek is feltűnjön. Nem fogjuk dúdolgatni meg hallgatni sokat (talán egy tételt leszámítva), de jóval kevesebb lenne nélküle az alkotás. Kidman jelenléte tökéletesebb háttértuningot nem is kaphatott volna!
Persze még ott van a smink is, ami az előzetesben is tisztán átjön, a visszaemlékezésekben pedig egy CGI nélkül fiatalított Kidmant kapunk extraként. De sajnos tényleg semmi másban nem emelkedik ki a film. Sehol egy kreatív vágás vagy operatőri megoldás, Kidmanen kívül a forgatókönyv elbánik mindenkivel (legyen az a régi FBI társ, vagy az ex-férj, egyikük sincs igazán kifejtve, még a főhőssel való pontos kapcsolatuk/viszonyuk is homályos sokszor, szegény tehetséges megformálóik meg nem tudnak velük mit kezdeni), a rendezés szintén semmilyen – minden hangulatteremtő megoldás ellenére – és az összkép sem az igazi.
Még ki kell térni egy fontos dologra, a végére, ami tartogat egy olyan csavart, amire bár voltak jelek, a film középszerűsége miatt nem figyeltünk rá eléggé, utólag leesve viszont működik a maga módján. Nem látjuk jönni (valószínűleg akkor se igazán, ha tudunk róla), de hirtelen két lépéssel egy szép kerek sztorivá teszi mindazt, amit addig láttunk. Persze nem kell semmi nagy dologra számítani, sőt, kellő filmes előélettel tuti magunktól fogjuk kérdezni, hogy ezt miért nem találtuk addig ki, de már ezzel az érzettel eléri a befejezés a kívánt hatást. Újranézős ettől nem lesz, de legalább nem egy „csak úgy vége lett” finálét kapunk.
Ami jó a filmben az nagyon (és ez menti), ami rossz az szintén, de van annyira erős pár pillanata, és van annyira jó Kidman, hogy ezek akár moziba nézőssé tegyék a végeredményt, mert bár semmi extra látvány, az a bizonyos akciójelenet tényleg mesteri. Azonban egy minden téren erősebb stáb nagyobb büdzsével csodát tett volna ezzel a sablontengerrel.
Nem kell tehát attól tartani, hogyha beszélgetések során feljön a Pusztító, akkor az erre vonatkozzon, de akit érdekelt trailer alapján, aki szereti Kidmant vagy a jó rablásjeleneteket, azok mindenképpen tegyenek egy próbát, mert valószínűleg nem csalódnak majd.
A többieknek viszont marad Sly és Snipes…
