A falu (The Village), írta és rendezte: M. Night Shyamalan; szereplők: Joaquin Phoenix, William Hurt, Sigourney Weaver, Bryce Dallas Howard, Adrien Brody, Brendon Gleeson; amerikai thriller, 108 perc, 2004 (16)
Vannak olyan rendezők – bár nagyon kevesen –, akik abban jeleskednek leginkább, hogy egy adott befogadói közeget annyira jól ismernek, mint gyermeket az anyja. M. Night Shyamalan ilyen figura. Shyamalan klasszikusai – Hatodik érzék, Jelek, A falu – a vagy nagyon szereted, vagy nagyon utálod jelenséget erősítik. Ennek pofonegyszerű oka van: a rendező említett filmjei többnyire nem nézői hangulat függvényében tudnak érvényesülni, hanem, ha van ilyen – most már lesz –, alkatfüggő mozinak mondanám őket (ezért kerülném is a „megosztó” címként, az kicsit más).
Egészen egyszerűen olyan emberi jellemnek szólnak, aki hajlandó elfogadni azt, hogy mese és valóság határán ragadunk, a kettőt ütköztetjük, ahol mind az értelem, mind az érzelem fontos szerephez jutnak, a kettő együtt éri el célját. Ha ez a hajlandóság adott a néző személyisége által (hogy ne csak megérteni törekedjen – a trendek szerint –, az érzelmi intelligenciáját is alkalmazza) nyert ügye van pl. A falunak is – mert világosabbá válnak a motivációk –, ha viszont nem adott, nem fogjuk megérteni sajátos logikáját, sem átélni érzelmi hullámvasútjait. Az ilyesmit hibaként is el lehet beszélni, de sem rendezői, sem befogadói hibának nem tartom. (Bár azt kétségkívül problémásnak látom, hogy manapság az érzelmek háttérbe szorulnak, és mindent a megértésnek szolgáltatunk ki, holott van, amihez a megértés sosem fog hozzáférést biztosítani.) Pusztán arra akartam kilyukadni, hogy Shyamalan-nak van egy határozott ars poeticája, amihez párosul egy logika; tudja, milyen emberi jellemet akar kiszolgálni alkotásaival, és ha a művészet így működik, az biztató, mert a támadási felületek egyben azt is jelentik, hogy nem szürke kisiparosként tevékenykedik a szcénában, hanem az alkotó masszívan képvisel valamit. Számomra egyébként annál szimpatikusabb is ez; nem helyezkedik bele kultuszba, ami védené, ugyanakkor nem is épít kultuszt maga köré, ami szintén elfedi hibáit; nem, vállalja magát, nem küzd a megfeleléssel.
Egy ilyen vállalás minden porcikájában és eredményében szélsőségeket teremt. Logikai szélsőséget, érzelmi szélsőséget, szélsőséges nézői viszonyulást a filmhez. A falu nagyon ilyen; recepcióját átbogarászva nem találni semleges véleményt, a kritika vagy épp átverve érezte magát, vagy épp nem győzte megköszönni a „katarzist”. Ez talán igazolja is fenti gondolatkísérletemet. (A cikkíró is vállalja a szélsőséges megítéltséget, mert muszáj eldöntenie, hová tartozik: a kezdeti empatikus viszonyulás már árulkodhatott, A falu-szeretők táborát erősíti.)
Szeretjük vagy nem, abból a szempontból ez lényegtelen is, hogy A falu egy klasszikus. Hiába tudod kívülről a soron következő eseményeit, rafinált játékot űz a nézőjével: először arra az alapvető emberi tulajdonságra apellál, hogy félünk az ismeretlentől, aztán meg arra, hogy az ismerős ugyanolyan félelmetesnek tűnhet. Tizedjére is tökéletesen a torkodba igazítja a szívverésed néhány jeleneténél pusztán azzal a koncepcióval, hogy ha a cselekmény épp borzongást tudna eredményezni, nem fogja vissza, megadja, viszont, ha épp fellélegeznél utána, ezt is azon nyomban megadja – így (is) értettem az első mondatban, hogy anyai precizitással ismeri célközönségét.
Ezt az érzelmi hullámvasutat egyébként hangvilágában is jól kíséri: adott egy nagyon erős filmzene, amin meg sem lepődünk, ha tudjuk, hogy James Newton Howard munkája, viszont a zenéhez, ha nyúltak az alkotók, nem azért nyúltak, hogy legyen, mert ugye a filmekben az is szokás, hogy legyen. Nem, hatásvadászatnak nyoma sincs, néhány jelenetnél kapunk zenét (előfordul, hogy épp semmi mást), néhány jelenetnél pedig beáll a síri csend, a kettő váltakozása pedig cseppet sem árt az atmoszférának. Kiállta az idő és a többször nézés próbáját. Nyitóképe egyébként megidézi Az Álmosvölgy legendája és a Más világ erdei látványvilágát, amivel előbbi miatt azonnal a felnőttmese ijesztő kontextusait csempészi be hangulatvilágába, és persze a furcsa közösséget is, ami az erdő szorításában létezik; míg utóbbi révén az avíttas távolságtartást juttatja eszünkbe és a türelmesen építkező nyomasztó hangulatot, ami közben jó ideig nem is az a nyomasztás oka, aminek látszik.
Shyamalan gondoskodik arról, hogy az érzelmi töltetnek többletfunkciója is legyen. A nézőnek tetszik ez az alázatos bánásmód, hogy mindig megkapja, amit akar – még a félelmetes lények teljes kinézetével is korán szembesítenek minket, nincs késleltetés –, így a befogadó hamar olyan befolyás alá kerül, ami képes elfedni azt, hogy egy óvatlan pillanatban olyan információhoz juttatnak minket, ami az addig látottakat lerombolja és újra felépíti. Mindezt annyira profin, hogy a félelem még mindig megmarad, hiszen a mitikus lényektől való félelem elmozdul (erről az elmozdulásról bővebben később).
Félelem. Létfontosságú érzés, hogy egyáltalán meg tudjuk érteni Shyamalan művészi működését. A Hatodik érzékben, a Jelekben és A faluban az a közös, hogy az ismeretlentől való félelemmel éri el hatásmechanizmusát, de meg is ragadják ezt a félelmet. A falut gyakran hasonlítják ehhez a két korábbi Shyamalan-alkotáshoz, ami érthetőnek érthető, csak épp a film kárára teszik, ami viszont már kevésbé érthető. Mert az életműben igencsak nagy meglepetéssel operál A falu: előbbi kettőnél az expozícióban felmutatott misztikus kontextus (a Jelek esetén ez a sci-fivel keverve) meg is marad misztikusnak, míg A faluban váratlanul kiderül, hogy realista keretben mozgunk. Ez azonban nem szünteti meg a fennálló problémát, pusztán más válik félelmetessé: nem a mítosz, hanem az, akitől a mítosz származik, az ember.
Alaphelyzetében tehát a mese nyújt keretet. Van az erdő misztikuma és az erdőben élő lények misztikuma, aztán a fordulópontnál kiderül, hogy a keret a valóság, amibe egy emberi nevelőeszközként bekúszik a mese. A mítoszt, ami kezdetben ismeretlen, végső soron a legismerősebb dolog teremti meg, hogy saját hasznára fordítsa, hogy ideológiája védőbástyájaként alkalmazza. Ez azért elég alapvető emberiség-kritikát is megfogalmaz. Ennek kiterjesztését mind a mikroközösség, mind a cím biztosítja (nem nevesíti a települést): a fiatalok az öregek bűvkörében vannak, a világ az ő narrálásukban ismerszik meg számukra, nem egyéni tapasztalatokon keresztül, ennek célja, hogy különböző dogmák mentén a távoli jövőben is fennmaradjon a közösség etikai szerkezete (ami egyébként sztereotípiákat gyárt más közösségekről, pl. város). Ezáltal az ember (főként a falu fiataljaira igaz ez), csak az ismeretlenségen keresztül tud viszonyulni az ismerőshöz. Ez a térszerkezet szintjén is megmutatkozik. Van egy háromszögünk: a falu, az erdő és a város. A falu és a város két tér, ami a civilizációt tükrözi, azaz ismerősek a néző számára, míg az erdő a kettő között helyezkedik el – egymáshoz is csak az ismeretlenen átvágva magukat juthatnak el (noha ez csak a falusiak szemszögéből jelenik meg).
A mítoszt csak még félelmetesebbé teszi, amikor leleplezik. Megszűnik az idealizmus és kiderül, hogy emberekhez köthető, vagyis a fiatalok és a közösség – sok esetben negatív – korlátait nem egy olyan dolog okozza, amivel nem lehetne szembeszállni, hanem egy egyszerű manipuláció. Összképében azt hiszem, célszerűbb a falura pszichológiai thrillerként tekintenünk, mintsem misztikus thrillerként, akkor talán hangsúlyosabbá válnak ezek a finom elmozdulások, valamint az érzelmi és értelmi hajtómotorok is jobban kivehetők lesznek.
