Szívek királynője (Dronningen/Queen of Hearts), rendező: May el-Toukhy, szereplők: Trine Dyrholm, Gustav Lindh, Magnus Krepper, dán-svéd dráma, 127 perc, 2019. (18)
Anya csak egy van
Amikor látszólag minden megvan, de az egyik többet akar, annak sosincs jó vége. Vajon ki viszi el a balhét, a fiú, akivel mostohaanyja kikezd, vagy az utóbbi, aki ügyvédként a fiúhoz hasonlóan járt fiatalokat képvisel?
Jó állás, gyönyörű ház az erdő szélén, közel a vízhez, külön autó apunak és anyunak, két csodaszép, szöszi kislány, akik lovagolni járnak, ilyen az, amikor valakinek még dán mércével is bejött az élet. Az ember azt hinné, hogy ezek után nem marad más, mint ennek a tökéletes összhangnak a megtartása és nem csinálni semmi olyan hülyeséget, amitől apró darabokra esik szét minden. Csakhogy az ember szeret kockáztatni. Anne (Trine Dyrholm) és Peter (Gustav Lindh) látszólag mindent elértek az életben, de minden mondat, minden tett arra utal, hogy ez a boldogság egyáltalán nem őszinte. Mikor Peter előző házasságból született fia, Gustav (Magnus Krepper) hozzájuk költözik, Anne kikezd vele. Ha nem is rögtön az első napon, de nem sokat vár vele. Peter sokkal fiatalabb, még csak tinédzser, ráadásul a problémásabb fajtából. Neheztel az apjára, mert nélküle nőtt fel, ellenben ahogy telnek a napok, egyre jobban kijön a lányokkal, szinte igazi családtaggá válik. Anne kockáztat, hiányzik valami az életéből, nézegeti magát a tükörben és még mindig jó nő, a házastársi szex és a jólét úgy néz ki, mégsem elégíti ki maradéktalanul…
A film nem elégszik meg ennyivel, Anne ugyanis társtulajdonos egy ügyvédi irodában és olyan fiatalok védelmét látja el, akiket a felnőttek világában valamilyen pszichikai és/vagy fizikai sérelem ért. Gyakran mondogatja védenceinek, készüljenek fel rá, álszent és összetartó világ a felnőtteké, egyáltalán nem biztos, hogy hinni fognak nekik. A nő fiatalon elvesztette édesapját, egyedül jutott fel a csúcsra, van egy húga, de az anyjával nem tartja a kapcsolatot. Ehhez még rengeteg apróság jön, ami kiad egy komplex személyiséget, de ez nem jelenti azt (vagy éppen pont ezért), hogy egyértelműen állást tudjunk foglalni az ügyben. Anne talán pontosan tudja, mire számíthat Gustavtól, talán az egészet előre kitervelte és minden eshetőségre felkészült, talán van egy kész forgatókönyve. Talán nem. Egy biztos, mikor terhessé válik számára ez a viszony, igyekszik megszabadulni tőle, de nem olyan könnyű leállítani egy feltüzelt kamaszt. Ezért megint olyat kell tennie, amivel még az eddigieknél is többet kockáztat.
Gyönyörű. Időnként felteszem magamnak a kérdést, ha az északi országban minden olyan szép és jó, akkor miért ők csinálják a legjobb krimiket, thrillereket és drámákat? Miért mutatják meg a valóságot, miért nem hagynak meg abban a hitemben, hogy ott tényleg minden szép és jó? Pont ezért. Mert megtehetik. Az emberek pedig fizetnek azért, hogy szembesítsék őket a gyengeségükkel. Ezek a filmek megmutatják, mi rejtőzik a felszín alatt, mi az, amiről nem szokás beszélni és az ember még akkor is élvezettel nézi, ha történetesen magára ismer. Mert a jól megkomponált kendőzetlen őszinteség értékelendő. Amit látunk, az a vágy lélektanának filmes ábrázolása, a nagyon is összetett és bonyolult működési mechanizmus boncolgatása és a korkülönbségből (is) adódóan eltérő motivációk (és világok) ütköztetése. És ebben a dánok különösen jók. Persze van sejtelmes zene meg hosszasan fényképezett erdő, ami egy idő után a feje tetejére áll, de közben meg elég rendesen elveszünk a hétköznapokban, hogy aztán belássunk a történet mögé és napokig ott motoszkáljon a fejünkben a miért és a hogyan.
