X-Men: Sötét Főnix (Dark Phoenix), rendező: Simon Kinberg, szereplők: Sophie Turner, Jennifer Lawrence, Jessica Chastain, James McAvoy, amerikai akciófilm, 114 perc, 2019. (16)
Hamvába holt
Jane Gray/Főnix karaktere a kezdetek óta jelen van és most úgy kapott saját filmet, hogy közben le is zár egy közel két évtizedes korszakot. Az eddig kizárólag íróként tevékenykedő rendezőn túlnőtt a feladat, az X-Men: Sötét Főnix egy látványos, de nem igazán méltó búcsú kedvenceinktől. Mutánsok nem nyavalyogtak még ennyit, a sötét tónusokat és a tesze-toszaságot még a DC is megirigyelhetné. 
1975-ben járunk, a 8 éves Jane Grey/Főnix (Summer Fontana) akarva-akaratlan autóbalesetet okoz, melyben – úgy tudja – szülei életüket vesztik. Charles Xavier professzor veszi pártfogásába, aki felismerve a lány félelmetes erejét, mentális blokkal és szép szavakkal igyekszik őt korában tartani. 1992-ben az Endevaour űrsikló bajba kerül és mivel emberek és mutánsok éppen békében élnek, az Egyesült Államok elnöke az X-Men segítségét kéri. A személyzetet sikerül megmenteni a napkitörés által lenullázott űrsiklóból, ám Főnix (Sophie Turner) hátra marad és ő is kap egy adagot a sugárzásból, amitől még erősebb lesz. A mentális blokkot feloldva megtudja, hogy apja életben maradt, ezért összetűzésbe kerül X Professzorral, majd röviddel később a többi mutánssal és az emberekkel is. A Földre érkező és emberi alakot öltő D’Bari faj Vuk (Jessica Chastain) vezetésével az energiaforrásukat (nem napkitörés volt) elnyelő – és egyes számú főellenséggé váló – Főnix nyomába erednek, hogy visszaszerezzék azt. A lány ámokfutása miatt az emberek ismét a mutánsok ellen fordulnak, X Professzor és Magneto eltérő módon oldanák meg a Főnix ügyet és akkor a földönkívüliekkel még nem is számoltunk: a film vége egy hatalmas összecsapással kecsegtet. 
Az X-Men széria 2000-ben indult útjára a mozikban és tulajdonképpen mindenki szerette, azok is, akik ismerték a képregényt és azok is, akik akkor hallottak róla először. A sztori jó, a rendező jó, a szereplők jók, nincs is miért utálni. A Logan és a Dedapool sztorikkal együtt az elmúlt 19 évben 12 filmet kaptunk, ami nem is olyan rossz. Nagyjából félidőben jöttek a karakterek fiatalabb változatai (Hugh Jackman az Hugh Jackman), akiket aztán összeeresztettek az idősebbekkel, volt, aki tiszta lappal indult és volt, akitől méltó búcsút vettünk. 2020-ban jön a The New Mutants, itt volt hát az idő, hogy lezáruljon egy szép és mozgalmas (ugyanakkor hibáktól sem mentes) korszak. És tényleg csak azért, hogy én legyek a sokadik, aki leírja: a Sötét Főnix az X-Men Végjátéka (lehetett volna).
A képregényben 1963-ban debütáló Jean Grey karaktere a kezdetek óta ott volt a mozifilmekben (Famke Jansen – X-Men – A kívülállók, X-Men 2., X-Men: Az ellenállás vége, X-Men: Az eljövendő múlt napjai), de összetettsége külön filmért kiáltott, melynek ötlete már 2003-ban felvetődött. A fiatalabb változatot alakító Sophie Turner végül 2016-ban mutatkoz(hat)ott be az X-Men: Apokalipszisben. A Sötét Főnix munkálatai 2017-ben kezdődtek és kismillió változást, változtatást éltek meg, ami csak ritkán tesz jót a végeredménynek. 
Lezárni egy korszakot, egyben bemutatni egy ilyen összetett karakter keletkezését nehéz feladat, éppen ezért meglepő, hogy az eddig íróként tevékenykedő (X-Men: Az ellenállás vége, X-Men: Az eljövendő múlt napjai, X-Men: Apokalipszis) Simon Kinberget bízták meg a rendezéssel, akinek ez az első mozifilmje. Kinberg – aki ezúttal is maga írta a sztorit – oda-vissza ismeri az X-Men világát, ugyanakkor a rendezői rutin hiánya ebben a különösen nehéz moziban hatványozottan látszik. (Odáig már el sem jutottam, hogy az 1962-es kubai rakétaválság és 1992 óta 30 év telt el, ráadásul a film végén ’70-es évekbeli autók rohangásznak, mert elvesztem a történetben.)
Az X-Men mozivilágát részben maga Kinberg építette fel egy nagyon komplex (és élvezhető) rendszert létrehozva. Ezt sűrű és az egyes részek alatt hol jobban, hol kevésbé átgondoltan kifésült szövetet, szövedéket sikerült most nem is kicsit (újra) összekuszálni azzal, hogy egyes szálakat szétvágott, másokra pedig flegmán csomót kötött. Az emberek és mutánsok egymáshoz való viszonya, a mutánsok megosztottsága, az átlagostól való eltérés, a különleges képesség birtoklása és használata olyan kérdéseket vetnek fel, amit még a szórakoztatás szintjén is érdemes lett volna jobban feszegetni, főként a lezáró részben. A színészek többsége már csak megszokásból is simán hozza a saját karakterét, de észrevehetően kétségeik vannak afelől, hogy ezúttal mit várnak el tőlük és egyáltalán mit keresnek ebben a filmben.
Így lett a Sötét Főnix nem a legrosszabb, de nem is a legjobb X-Men film, amit szerencsésebb lett volna egy rutinosabb rendezőre bízni és a sztoriból is kihozni a lehető legtöbbet. Bár Hans Zimmer ügyesen hangszerelte át a Dunkirk zenéjét, azért remélem, hogy A dűnéhez már nem ezt használja fel.
