Fleabag, készítő: Phoebe Waller-Bridge, szereplők: Phoebe Waller-Bridge, Olivia Colman, Sian Clifford, Andrew Scott, brit dráma és vígjátéksorozat, 27 perc, 2. évad, 2019.
Az idei Emmy-díj átadó Phoebe Waller-Bridge-ről szólt, akinek a Fleabaget köszönhetjük. Az önmagát kereső, 30-as éveiben járó szingli lány története most egy picit lejjebb vette a fókuszt a testiségről és a 2. évadban inkább az őrült családra helyezi a hangsúlyt, valamint arra, hogy mennyire undorító és nehéz is a szerelem.
Phoebe Waller-Bridge egy 34 éves londoni lány, akit anno a Downton Abbey castingján túl viccesnek találtak, valamint még a Doctor Who első női főszereplőjeként is fontolóra vettek. A humora valóban feltűnően látványos, de ettől még a dráma is nagyon a vérében van; jelenlegi férje Martin McDonaugh, akinek az In Bruges-t és a Három óriásplakátot is köszönhetjük. Waller-Bridge idén hat Emmy-díjat vágott zsebre a Bolhafészekkel totál megérdemelten.
Az első évada látszólag nem hozott eredetit a sorozatszférába, de hat rövid résszel mégis nagyon egyedien és figyelemfelkeltően mesélt annak a szingli lánynak az életéről, aki szexualitásban méri magát, közben gyászol, próbál megbirkózni a családjával és minden erejével azon van, hogy egyenesbe hozza az életét, de néha a dolgok mintha pont csak elbaszódni volnának képesek, hiába bármi próbálkozás. Rövid volt, velős, stílusos, a főszereplő (Phoebe Waller-Bridge) kidumált nekünk a kamerába és abszolút azonosultunk a mozdulataival, a grimaszaival, a megfáradásával és minden szóval, ami elhagyta a száját.
A 2. évad is tovább viszi a dark comedy-s stílust a londoni, kicsit defektes lányról, de itt most többet kapunk a családból. Elsősorban a nővérével való kapcsolatáról, akinek házassága romokban hever, valamint az apjáról, aki egy félig őrült nővel (Olivia Colman) készül épp házasságot kötni. Az esküvő szervezése miatt jön képbe a meglehetősen jóképű, félig alkoholista, nagyon laza és káromkodó pap (Andrew Scott), akiben a főszereplő lány valódi kihívást lát és kicsit akarva, de végül teljesen felelőtlenül, szerelmes lesz belé. Itt meg is kapjuk az eddig talán legfantasztikusabb monológot a szerelemről, ami a szerepében brillírozó Andrew Scottól hangzik el, aki papi ruhában arról beszél egy esküvőn, hogy a szerelem undorító, fájdalmas és törékeny. Önzővé tesz, megkérdőjelezed magad, megszállott leszel tőle és hiába vágyunk rá, pokol mikor megkapjuk. Pontosan ezért nem csinálják ezt egyedül az emberek, mert ehhez a pokoli túrához rohadt jó, ha ott van veled még egy ember, aki segít bátornak maradni.
A sorozat persze arra is nagy hangsúlyt fektet, hogy abszolút női szemszögből mutassa be az érzelmeket és nem csak a szerelmet, hanem akár azt a puszta tényt, hogy milyen nőnek lenni. A Kristin Scott Thomas alakította üzletasszony például tök lazán beszél arról, hogy a női lét maga fájdalom, ez a nők fizikai végzete és nem tárt karokkal, az égre meredve, szomorú arccal beszél erről, hanem tárgyilagosan és rettenetesen pontosan. A szülés meg a menstruáció valahol gépekké teszi a nőket, a természet rabszolgáivá, miközben a férfiak meg háborúkat és démonokat teremtenek maguknak, hogy érezzék a fájdalmat. Ezzel egy pillanatig sem kicsinyli le őket, csak baromi jól fogalmazza meg azt, ami abszolút nem szokott téma lenni, mert akkor már egyből „túl” feminista a téma, ha valaki erről beszél.
A felnőtt élet, a traumák, a válságok, a vágy, hogy megházasodjunk, aztán meg a vágy, hogy elváljunk ez mind folyamatos, önmagát ismétlő körökként jelenik meg az életben, miközben mások életét figyelve találunk egyre több hibát a sajátunkéban. Erről tud rendkívül hasznosan, szórakoztatóan és meghatóan beszélni a Bolhafészek. Ezzel együtt azt is tök jó hallani, hogy a szerelem végre nem valami magasztos, elérhetetlen, szent kegytárgyként van ábrázolva, hanem egy borzasztó dologként, ami nem apró pillangó szárnyakkal repked a szíved körül, hanem dögkeselyűként köröz az egész lényedben.
A második évaddal viszont búcsúztunk is a sorozattól, nem lesz több évad, de valószínűleg pont ilyen mikor valamit a csúcson hagynak abba, pedig első ránézésre a második évad sem indult fékezhetetlen izgalommal, de az ember még hetekkel később is képes visszaemlékezni és elmerengeni egy-egy mondatán.
