Szuvenír, rendező: Joanna Hog, szereplők: Honor Swinton Byrne, Tom Burke, Tilda Swinton, Jack McMullen, Tosin Cole, angol dráma: 120 perc, 2019 (16).
Film a filmről
Vannak a tipikusan világmegváltó filmek. Mozik, melyekről mindenki beszél, amik generációk sokaságát megszólítva válnak a modern társadalom kulturális alappilléreivé. Na, a Szuvenír nem egy ilyen film. Ez egy mélyen szerzői alkotás, ami nem alkalmas nagy tömegek megmozgatására, ellenben kellően meghitt alkotói bensőségességgel mesél el egy végtelenül személyes történetet.
A film alapvetése, hogy a filmkészítőnek, és az egyetemes művészet képviselőinek úgy általában, nem feladata az élet minél valóságszerűbb ábrázolása. Fontosabb hogy személyes tapasztalataiból táplálkozva teremtsenek értéket, öncélúságtól mentes szubjektivitással reflektálva az őket körülvevő világra.
Ízlelgessük ezt egy kicsikét. A film tehát kijelenti, hogy realistának lenni alapvetően nem különösebben nagy művészi teljesítmény. Ám a legelrugaszkodottabb szubjektivitással realistának lenni, az már valami. A művész küldetése eredendően az, hogy lerombolja az objektivitás szükségszerűségének illúzióját, hogy végül sajátos perspektívájából jusson ugyanarra az eredményre. A valóságra.
Mert szimplán rögzíteni azt, ahogyan a kisfiú megöleli az édesanyját, nem jelent valós értéket. Ezt a kisfiút és az ölelésre tárt karjait a néző önállóan is képes precepcionálni, sőt a filmes sulik intellektuális purgatóriumában eltöltött néhány éve után még újraalkotni is. Önmagában ez csak fantazmagória, puszta álca. A művészet ott kezdődik, ahol az alkotó a saját autposzikus fejlődésfolyamatán keresztül jut el ugyanahhoz a kisfiúhoz, ugyanahhoz az anyukához és ugyanahhoz az öleléshez.
Ez az, amiből a néző igazán tanulhat, ez az ami magasztosítja a művészi törekvéseket. Végtére is, mi a művészet, ha nem egymás befogadásának az evolúció során tökéletesre csiszolt eszköze?
A Szuvenír pedig ezen filozófia mentén épül fel. Cselekményét, melyben egy szárnyait bontogató filmrendező keveredik viharos románcba egy heroinista férfival, mindvégig elválaszthatatlanul átszövi Joanna Hog rendezőnő személye. A direktor életéből merítő történet kirobbanó erővel rugaszkodik el a hétköznapok valóság érzékelésétől, az intim érzelmek és a tudattalan impulzusok magaslatából tekintve le szereplőire.
Itt nincs is szükség a valóságra. Ebből a film igen keveset is ad. A Szuvenír elbeszélésmódja szakít a konvencionális történetmesélés minden paradigmájával, a benyomásszerű elemekből építkező karakterábrázolásában is a nonfiguratív távolságtartás jelenik meg.
Mégis, ebben az elsőre öncélúnak tűnő absztrakcióban felcsillan az élet, és mindaz, amit ez a rémisztő végtelenségű, ámde valahol mégis oly behatárolt fogalom felölel. Ebben a teljeséggel dekompozicionált közegben, a karakterek ugyanúgy viharos érzelmeket élnek meg, szeretnek, szenvednek, kétségbeesetten keresve a kapaszkodókat a földi lét kiismerhetetlen forgatagában. A film sajátos látásmódja lehetőséget ad arra, hogy a néző egészen új perspektívából szemlélje ezeket a meghatározó emberi folyamatokat, tágabb rálátást nyerve nemcsak az emberiség, hanem saját lényének szellemiségére.
Ahogy az a film egyik jelenetében elhangzik, A szuvenír gondolatiságát, leginkább a Psycho legendás zuhanyzós jelentével lehetne hasonlatba állítani. Látjuk a kést, a szerte-szét spriccelő vért, és a következményeket. Csak a közvetlen gyilkosságot nem. Ezt a szemléletet képviseli a Szuvenír, ami Alfred Hitchocok klasszikusához hasonlóan mindent megmutat, leszámítva a lényeget. De talán pontosan ettől lesz teljes a kép.
