Demóna: A sötétség úrnője – kritika


Demóna: A sötétség úrnője (Maleficent: Mistress of Evil), rendező: Joachim Rønning, szereplők: Angelina Jolie, Elle Fanning, Michelle Pfeiffer, Harris Dickinson, amerikai családi kalandfilm, 118 perc, 2019. (16)

„Jolie Joker?”

Auróra felnőtt és nem elítélhető módon embert szeretne maga mellé párnak, ám az anyósjelölt viselkedése mind őt, mind pedig a nézőt ráébreszti arra, mennyire komolyan kell venni doktor Freud tanításait. Öt év után itt a folytatás, ami után még a lányod is ninja vagy cowboy akar majd lenni a farsangon.

Létezik egy hely, ahol különös teremtmények élnek senki és semmi által nem háborgatva békében, boldogságban. Nincs pénz, nincsenek plázák, mint ahogy televíziós vetélkedők sincsenek ripacs műsorvezetőkkel: igazi földi paradicsom. Az egyetlen ember a királynő, kinek számára az uralkodás merő unalom, nem csoda, hogy egy idő után összeszűri a levet a szomszédos birodalom trónörökösével. Auróra (Elle Fanning) ember és mint ilyen az emberek közül választ magának társat, de mind jól tudjuk, milyenek az emberek, így a dolog nem sok jóval kecsegtet. A herceg szülei meghívják őt és tündér keresztanyját magukhoz, hogy aztán minden idők legkínosabb asztal melletti beszélgetésének legyünk tanúi, melyről Demóna (Angelina Jolie) sietve távozik, a gonosz királynő pedig elégedetten dőlhet hátra.  Aurórának döntenie kell, Demóna mellé állva visszatér választott népéhez vagy Fülöp (Harris Dickinson) jegyeseként emberként éli tovább az életét. Demónának sem könnyű a helyzete, Ingrith ármánykodásának köszönhetően az emberek még a korábbinál is jobban tartanak tőle, elvették tőle keresztlányát, ráadásul olyan felfedezést tesz, ami alapjaiban változtatja meg a dolgokat. Ha ez nem lenne elég, Ingrith (Michelle Pfeiffer) háborút szít a két birodalom között egyetlen céllal: elpusztítani mindent, ami nem emberi. Még valamikor a kilencvenes években a Disney gondolt egyet és belekezdett animált klasszikusainak élőszereplős feldolgozásához és hosszabb-rövidebb szüneteket tartva a 2010-es években eljutott oda, hogy egy-egy újabb alkotásra csupán néhány hónapot kell várnunk.   2014-ben az 1959-es Csipkerózsika gonosz tündérkeresztanyja saját mozit kapott, melyben az Angelina Jolie által megformált karakter teljesen új megvilágításba helyezte a dolgokat.  A 180 millióból leforgatott film 758 és felet csinált a pénztáraknál és egy Oscar-jelölést is begyűjtött a legjobb jelmez kategóriában. Jolie azóta csak a Kung Fu Panda Tigrisének hangját kölcsönözte, illetve láthattuk őt A tengernél című filmben, melynek egyben a rendezője is (sem a házasságát, sem a nézőket nem tudta megmenteni ezzel). A folytatásra (ami egyébként Jolie szíve csücske) öt évet kellett várni, a rendezői székben a norvég Joachim Rønning (Las Bandidas, Kon-Tiki, A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja) váltotta Robert Stromberget és a forgatókönyvírók személyét illetően is történt némi változás. Utóbbiak rengeteg mindent belepakoltak ebbe a filmbe, hogy reflektáljanak a világban zajló eseményekre. A felnövéstörténet, a szereplők karakterfejlődése és identitáskeresése mellé megkapjuk a Disney politikai kiáltványát is, mely szerint a háború rossz, a sokféleség jó…vagy valami hasonló.  Mindez elég érdekesen hat egy olyan stúdió „szájából”, amelyik a nézők érzelmeit meglovagolva tömi degeszre magát és kebelez be mindenki mást a saját maga képére formálva. Míg a szivárványszínű szereplők büszkén ünnepelnek, addig bizonyos jelenetekben – konkrétan – háborús bűntetteket követnek el disney-sen lemásolva a múlt század első felében történteket. A hatalom gyakorlásának eszközei, a tömegek manipulálása, a félelemkeltés, a mesterségesen kreált ellenségkép mind ismerősek lehetnek (abból a korból és a jelenből is) és ha van is helye ezeknek egy családi moziban, bizony megcsúsznak az arányok.

Gyönyörű tájak, látványos díszletek és jelmezek között próbálnak utat törni a különböző eszmék, hogy ebből az egészből a legkisebbek egy hol cuki, hol pedig kevésbé cuki tündéres, manós, kastélyos, katonás, koronás, boszorkányos (stb. stb. stb.) élménnyel térjenek haza.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Szuvenír - Kritika
Következő cikk 25 érdekesség a 25 éves Shop-stopról