Stranger Things, készítők: Matt Duffer, Ross Duffer, szereplők: Winona Ryder, David Harbour, Finn Wolfhard, Millie Bobby Brown, Gaten Matarazzo, Caleb McLaughlin, Noah Schnapp, Charlie Heaton, Maya Hawke; színes, amerikai, horror, sci-fi dráma, 55 perc, 3 évad, 2016-
Segítség, felnőnek!
A Stranger Things pár évvel ezelőtt bombaként robbant be a mostanában amúgy is erősen retro-láz fűtötte popkultúrába, erejéből pedig még a 3. évadra sem veszített, bár tény, hogy a sorozatot készítő Duffer tesók már nem ugyanazokkal az arányokkal dolgoznak, mint 2016-ban.
Azt hiszem, hogy a Stranger Things tényleg az a sorozat, amit lassacskán senkinek sem kell már bemutatni, szóval ezzel most nem is igazán foglalkoznék, az alapokat úgyis tudjuk: nyolcvanas évek, temérdek popkult-utalás, egy csipet horror, és egy csapat imádnivaló gyerekszínész, akik lassacskán egyre kevésbé gyerekek már. Ehhez mérten természetesen a harmadik évad is változott a korábbiakhoz képest a témáiban. Picivel több tinédzser drámát kapunk, amit azonban továbbra is körbe leng az a báj, ami a szereplőinket korábban is jellemezte már. A sztori ezúttal a régi akciófilmek kedvelt ellenségeit, az oroszokat veszi elő, de persze továbbra sem feledkezik meg a természetfelettiről, szóval tényleg továbbra is maradt az esszenciális „Stranger Things stílus”, csak épp az arányok változtak egy picit.
Dufferék az első két évadhoz képest lejjebb tekerték a horror-faktort, és nagyobb hangsúlyt helyeztek a coming of age szálra, valamint a buddy-cop akciózásra. Előbbit természetesen a Mike-Eleven párosra, valamint Willre, egy eltérő szálon pedig a Dustin-Steve-Robin trióra bízták, utóbbi pedig ezúttal is Hopperre maradt, aki megkapta maga mellé társnak Joyce-t. A Hopper-Joyce szálon a hangvétel is elég markánsan megváltozott, hiszen az előző évadok megpróbáltatásai után most végre lehetősége akadt a karaktereknek egy kicsit felengedni, sokkal több vicces szituációt kaptak, mint korábban, és teljesen megváltozott a két szereplő közötti dinamika is, ami talán sokaknak furcsa lesz majd, nálam személy szerint nagyon betalált. Az apaság nehézségeivel küszködő Hopper bénázásait nem tudtam nem szeretni, és az egyre félszegebb akciói is a szerethető kategórián belül maradtak, amin azért kompenzál, hogy így is jutott neki egy elég emlékezetes hősködés.
A harmadik szezonban kicsit többet tudhattunk meg az előző évad egyik „rosszfiújáról”, Billyről, új szereplőknek pedig többek között megkaptuk a már említett Robint, aki szerintem sokak szívébe belopta magát, valamint régi-új szereplőként Lucas kishúga, Erica is több képernyőidőhöz jutott, főleg, mint comic relief. Talán ő az egyetlen olyan karakter, aki rossz irányba billentette mérleget, hiszen már így is több humort kaptunk a régi szereplőkön keresztül, mint eddig, nem biztos, hogy jókor léptették elő őt is a főszereplők csapatába. Főképp azért, mert jócskán akadtak háttérbe szoruló karakterek. Lucas és az előző évad közönségkedvence, Max fájóan kevés szerephez jutottak, ráadásul Nancy és Jonathan sztorija sem lett túl acélos idén.
Összességében tehát sok szempontból a már jól megszokott Stranger Things-t kaptuk, csak épp más arányokkal mint eddig. Jóval több humor, kevesebb horror, az utolsó egy-két részben pedig jó adag drámát is kaptunk, ami ráadásul teljesen felkavarja a status quot a már beharangozott negyedik évadra, szóval van ok visszatérni jövőre is. Az, hogy kinek hol helyezkedik el a rangsorban ez az évad biztos, hogy nagyon megosztó lesz, hiszen tényleg csak azon múlik, hogy hogyan viszonyulunk a megváltoztatott hangvételhez. Részemről talán még az első szezonnál is élvezetesebbre sikerült, szóval a kisebb-nagyobb hibák ellenére is jár neki a nyolc szék.
Utolsó utáni gondolatként pedig értékeljük egy kicsit, hogy ebbe a generációba is jutott egy színész a Busey-családból, hiszen az őrült kinézetű gonosztevők sora sokkal szürkébb lenne ilyen fizimiskájú színészek nélkül, de tényleg.
