Az első áruló (Il traditore), rendező: Marco Bellocchio, szereplők: Pierfrancesco Favino, Maria Fernanda Cândido, Luigi Lo Cascio, olasz-francia-brazil-német dráma, 152 perc, 2019. (16)
Ha én egyszer kinyitom a számat…
Az olasz gengszterfilmek és sorozatok a reneszánszukat élik és magas művészi színvonalon hozzák el a véres hétköznapokat. A két és félórás játékidő elsőre talán hosszúnak tűnik, de sok dolgot kell felelevenítenie, hogy összeálljon a teljes kép. Tommaso Buscetta látszólag gondtalanul élt Braziliában, ám az olasz maffiánál eltöltött évtizedeket soha nem tudta maga mögött hagyni. Ellentmondásos személyére épít Az első áruló, amikor megmutatja, hogyan juttatott rács mögé és koporsóba több száz embert. A Budapesti Távmoziban láttuk.
A Cosa Nostrát feldobó Tommaso Buscetta (vagy ahogy a legtöbben ismerték és szólították, Don Masino) az egyik legellentmondásosabb személyiség a modernkori olasz történelemben. A szicíliai Palermóban született, majd fiatalon csatlakozott a maffiához és néhány év alatt teljes jogú taggá vált. A film cselekménye 1980-ban kapcsolódik be a történésekbe, amikor a maffián belül béke köttetik, a palermói maffiavezér bizalmát élvező Buscetta mégis úgy dönt, hogy felnőtt fiait (összesen nyolc gyermeke született) Olaszországban hagyva harmadik feleségével visszatér Brazíliába, ahol több alkalommal is élt már. A béke kérészéletűnek ígérkezett és százával kezdtek el hullani az emberek (nem csak a gengszterek), ez azonban egészen addig nem érdekelte, amíg személyessé nem vált a dolog. Hiába van távol a maffiaháborútól, előbb-utóbb színt kellett vallania.
Az első áruló egy olyan emberről szól, akinek rendre döntéseket kellett meghoznia, jól ismerve azok várható következményét. Sokszor tűnik úgy, hogy nincs más választása, máskor meg úgy, hogy mégis. Nem Buscetta volt az első, akit a hatóságok próbáltak magukhoz édesgetni mindenféle ígéretekkel vagy ha az nem ment, hát vallatták, kínozták, megfenyegették és családjával zsarolták.
Nem egyszerű kérdés ez, hiszen a Cosa Nostra egy nagy múltú. nagy hagyományokkal bíró szervezet, mely teljesen összefonódott a helyiek életével, szabályozva és gyakran segítve is azt, és úgyszólván a nemzeti identitás részeként épült be az olasz köztudatba. Buscetta a szolgálata 40 éve alatt alaposan megismerte a maffiát belülről. Van úgy, hogy az ember kiábrándul vagy egyszerűen csak bűnbocsánatot akar nyerni, de betyárbecsület is létezik a világon, na meg a következményekkel való szembenézés. Ő úgy látta, a Cosa Nostrának mindenképpen vége, de nem mindegy, hogyan.
A film úgy keres magyarázatot a döntésére, hogy megpróbálja minél jobban megérteni és megértetni őt, ezért sok időt szentel jelleme, származása, a maffiában betöltött pozíciója bemutatásának. Mikor a brazil kormány úgy dönt, személye vállalhatatlan számukra a továbbiakban és kiadja őt az olasz hatóságoknak, a kamera hosszasan elidőzik rajta, percekig mutatva, ahogy a 12 órás repülőút alatt feszeng, miközben rémálmok gyötrik. Ekkor már egy ideje minden nesz, zörej, zaj, fényjelenség zavarja és halálközeli élményhez juttatja. A rémálmok egyre sűrűbben térnek vissza és az öngyilkosság gondolata sem áll tőle távol.
Az olasz hatóságok ígéreteket és gesztusokat tesznek az irányába (már-már szállodai körülmények között tartva őt), a néző pedig elgondolkozhat azon, vajon gyávaság vagy bátorság az, amit lát, ám a külsőségek ellenére igazi pokoljárás az övé. Buscetta a kihallgatása során valós képet fest a szervezetről (a maffia szót következetesen nem használja, mert azt a sajtó találta ki) és helyretesz bizonyos dolgokat. Saját magát egyszerű katonaként írja le, aki abszolút hűséggel tartozik a Cosa Nostrának, amiből soha nem lehet kilépni. sokakat meglepett, hogy bár nagy tiszteletnek örvendett és sokan felnéztek rá, soha nem akart feljebb kerülni a ranglétrán. Számára a szervezet egy értékvesztett (mert igenis voltak) valamivé vált, ami már nem tisztel senkit és semmit.
Amíg ő bent van, kint nem áll meg az élet, különösen úgy, hogy az újságok megírják a történéseket, a vallomásokat, letartóztatásokat. A leszámolások folytatódnak, sokan megvetik, megtagadják őt, az ünneplés elmarad. Rajta kívül mindenkit a bosszú hajt, mármint tevőlegesen, a saját kezével akar életeket kiontani. A Falcone bíróval való beszélgetései során a bűnöző és bűnüldöző érvelnek, magyarázatot adnak tetteikre, értelmet adnak elhivatottságuknak. Valóban nem könnyű eldönteni, hogy Buscetta okos vagy buta, született vezető vagy egyszerű közkatona, bátor vagy gyáva, mint ahogy azt sem, kettejük közül ki adhat tanácsot kinek. Érdekesen fogalmazódik meg a halálhoz való viszonyuk is.
A játékidő másik részét a perek teszik ki, amikor a maffiára megpróbálják ráhúzni a vizes lepedőt, tárgyalótermi dráma helyett azonban inkább kutyakomédiát látunk, a vádlottak ártatlanok, mint a ma született bárány, mindenki betegeskedik, de minimum amnéziás és az ügyvédek is totál hülyét csinálnak magukból, hogy megdolgozzanak a tiszteletdíjukért, nem beszélve a mediterrán temperamentumról. Mint egy forgalmas nap a halpiacon, a híres kézjelekből is kapunk egy jókora adgot. Az ítélethirdetés után Buscetta az Egyesült Államokba megy és a mindennapok részévé válik az állandó életveszély, az üldözési mánia, a költözködés, az új élet és az új személyazonosság. A tárgyalás utáni megtorlás ellenére sokan mégis megnyílnak és beszélni kezdenek, megjelennek a politikai összefonódások is.
A forgatókönny megírását hosszas kutatómunka előzte meg, a szereplőválogatás során ügyeltek arra, hogy az ismertebb személyek hasonlítsanak önmagukra. Sokszor forgattak az eredeti helyszíneken, a jelmezek és díszletek hűen adják vissza a korszakot (archív felvételeket is láthatunk), az egész olyan, mintha egy nyolcvanas évekbeli olasz krimit néznénk és az is biztos, hogy Piefrancesco Favino játékára sokáig emlékezni fogunk.
Marco Bellocchio rendező régi motoros a szakmában, a hatvanas évek óta filmezik, több területen is kipróbálta magát, színészként, forgatókönyvíróként, rendezőként és producerként a világ számos rangos fesztiválján megfordult és megfordul ma is, ahonnan általában nem üres kézzel tér haza. Az első árulót Cannes-ban Arany Pálmára jelölték, valamint kijutott a César-, Európai Filmdíj-, David di Donatello-, Kristálygömb-, Golden Globe-, illetve FIPRESCI-díjakból és jelölésekből is, mondhatni megérdemeltem.
Volt, aki tiltakozott a film bemutatójának dátuma ellen, mert számára szomorú évfordulóhoz volt köthető, de a korszak erőszakosságát tekintve valószínűleg kevés olyan időpontot találnánk a naptárban, ami nem érintene érzékenyen valakit. Az első áruló kényes, máig vitatott témát dolgozz fel és egy olyan szervezetet mutat meg belülről, melyről általában egy erősen idealizált képe van az átlagembernek.
