Megaagy (Megamind), rendezte: Tom McGrath, szereplők: Will Ferrell, Tina Fey, David Cross, Jonah Hill, Brad Pitt, amerikai animációs film, 95 perc, 2010
2010 érdekes év volt szuperbűnözős mesék szempontjából. Egyrészt megkaptuk az Illuminationtől a Gru-t, majd pár hónapra rá a DreamWorks égisze alatt készült Megaagyat. Mind a kettőben egy kopasz, zseniális, nagy technikai tudással és fegyverarzenállal rendelkező „gonosz” a főszereplő, aki új benyomások hatására megváltozik. Ráadásul további hasonlóság, hogy főgonoszunk segítőjét/segítőit minionnak hívják (legalábbis angolul, magyarul Megaagy segítője Talpnyali néven fut.) Ennyi közös elemmel a közönség és a szakma is kikiáltotta a két filmet egymás koppintásainak, ennek következményeként pedig a később jövő Megaagyat kisebb kritikai siker övezte, mint a Gru-t. Pedig teljesen más a két mese. A különbségekből rengeteg van, mind történetvezetésben, mind a humorban is, hogy csak egy párat említsek. De lássuk is akkor a történetet.
Adott egy kék, nagyfejű, végtelenül okos űrlény, akinek a bolygóját beszippantja nyolcnapos korában egy feketelyuk, ezért szülei elküldik és megmentik, hogy beteljesíthesse végzetét, mint Supermant. Mindeközben a szomszédos bolygóról szintén kapszulába raknak és útjára bocsájtanak egy gyermeket, a „jól fésült ficsúrt”, akivel innentől kezdve ádáz küzdelemben áll főszereplőnk. A szép, tehetséges, Superman képességekkel rendelkező másik gyermek gazdag szülők otthonába kerül, mindenki ajnározza és minden adott a sikerhez, hogy ő legyen a Jó, a város megmentője, Metroman. Mindeközben kék hősünk bepottyan a börtönbe és a rabok oktatgatják. Ő azonban a sajátos morális nevelés ellenére is igyekszik beilleszkedni, elfogadtatni önmagát a rasszista, előítéletektől terhes társadalommal. Ám minden gyerekkori próbálkozása balul sül el, így úgy dönt, ha már mindenképpen Rossznak kell lennie, ő lesz a leggonoszabb Rossz. Felnőve Megaagy és Metroman hosszú évek rutinját követve csatároznak egymással. Megaagy szuperebbnél szuperebb fegyvereket talál ki, néha elrabolja a riporter Roxanne Richie-t (a helyi Lois Lane), majd kreatív szópárbajok megvívása után mindig veszít a jót képviselő Metromannel szemben. Aztán egy nap megtörténik a csoda, egy nagyerejű robbanásból már csak Metroman csontváza kerül elő, a város pedig Megaagy lábai előtt hever. De mit ér a Gonosz Jó nélkül? Mit tegyen, ha bármit megkaphat csettintésre? Milyen életcélt találjon magának a rosszfiú, ha nincs kivel kergetőzni? Magyarán Megaagy elkezd borzasztóan unatkozni, így kitalálja, hogy Metroman DNS-ből kivonja annak szupererejét, odaadja valakinek, álcába burkolózva kiképzi és akkor végre lesz újra egy Jó, akivel fogócskázhat. A terv hiába ötletes, természetesen balul üt ki. Ráadásul Megaagynak Roxanne Ritchie-vel is dűlőre kell jutnia.
Be kell vallanom egy roppant népszerűtlen véleményt: nem szeretem a Gru-t. Anno az előzetesek annyira felcsigázták az érdeklődésemet, hogy a film maga nem tudott megfelelni az elvárásoknak. Aranyos, vicceske, könnyen felejthető műként maradt meg a fejemben, amit azóta se volt kedvem újranézni. Ezzel szemben a semmiből jött Megaagy már akkor lenyűgözte kiskamasz fejemet az eszességével. A mai napig felfedezek benne újabb és újabb rejtett utalásokat, de első nézésre is végigröhögtem az egészet. Persze, akkor nem feltétlen gondoltam bele, az olyan őrületes gonoszságokba, mint az „új bébifóka bőr csizma”, vagy hogy a Jó és Rossz most tényleg a meghosszabbított garanciáról vitatkozik, mert ehhez kellett a felnőtt fej. Ott volt viszont a végtelen, gyerekfejjel is érthető kreatívabbnál kreatívabb humor.
Amiben emellett erős a Megaagy az az, hogy meglepően részletesen és befogadhatóan taglalja az elfogadás problémakörét: rasszizmus, társadalmi konvenciók, nők tárgyiasítása vagy éppen önmagunk elfogadása, hogy csak egy párat említsek. Valószínűleg azért is szeretem ezt a mesét, mert a romantikus szál egy kedves, egymást támogató kapcsolatot mutat be, ahol mindkét félnek az az érdeke, hogy a másiknak is jó legyen, ne csak neki. Ezzel párhuzamba állítják azt is, amikor valaki csak magát látja egy kapcsolatban és a „szerelme” csak önmaga vágyálmainak kivetülése. Valójában nem érdekli a másik személye, biztonsága. Ugyanígy megmutatják két irányból önmagunk elfogadását: tényleg muszáj örökre azt csinálnunk, amit a társadalom elvár tőlünk? Ha azt mondják jó vagyok, örökké jónak kell lennem? Ha rossz, akkor nem fejleszthetem önmagam? Meglepően komoly felvetések egy sima kis mesétől, nem?
Ha még ehhez hozzávesszük, hogy kiválóan építették bele és parodizálták ki a manapság világuralmon lévő szuperhős mítosz elemeit; a zenéje is bitang jó (AC/DC, Guns N’Roses, Michael Jackson – Bad, Electric Light Orchestra – Mr. Blue Sky; a filmzenét pedig Hans Zimmer szerezte), Megaagy és Talpnyali együtt hihetetetlenül aranyos „gonosz” párost alkotnak, valamint a készítők képesek voltak egy olyan Elvist idéző jófiú karaktert írni, akinél egocentrikusabbat még nem látott a világ (babákkal zsonglőrködik és ehhez még éljeneznek is neki???), akinek ráadásképp Brad Pitt szolgáltatja az angol hangját… Annyi jót raktak össze, egyszerűen nehéz fogást találni rajta.
Ez lenne a Megaagy, egy szórakoztató és elgondolkodtató mese, amit bármikor érdemes elővenni, pláne, ha a csemete unja már a szupergonosz apát és a minyonokat. Ha van időnk, üljünk le a gyerkőc mellé a kanapéra, mi sem fogunk csalódni.
