
Amikor Isten azt üzeni sms-ben: ölj!
A svéd kriminalisztika talán leghíresebb, vagy inkább leghírhedtebb bűnügyének aktáját „nyitja újra” az HBO Europe hatrészes dokumentumsorozata. A Knutby: Imádkozz, engedelmeskedj, ölj amellett, hogy új nézőpontokból világítja meg a 2004-es eseményeket és felülvizsgálja a nyomozás hatékonyságát, arra is igyekszik magyarázatot találni, hogyan és miért működnek a szekták, és miként juthat el valaki odáig, hogy ha a lelkésze továbbítja neki Isten sms-üzeneteit, amelyekben az áll, hogy gyilkoljon, akkor szó nélkül megy és megteszi.
2004. január 10-én éjszaka lövések dördültek egy kis svédországi faluban, az Uppsala és Stockholm közelében fekvő Knutby-ban. Egy fiatal nőt agyonlőttek az ágyában, egy, a szomszédjában élő férfit pedig súlyosan megsebesítettek. Az áldozatok, Alexandra Fossmo és Daniel Linde a helyi pünkösdista keresztény gyülekezet tagjai voltak. Ahogyan az elkövető, a Fossmo család akkor 22 éves bébiszittere, Sara Svensson is, aki már másnap bevallotta, hogy ő a tettes, s azért követte el a gyilkosságot és a gyilkossági kísérletet, mert Isten erre szólította fel, nem is akárhogyan: sms-ben. A rendőrségi kihallgatás során aztán kiderült, hogy Sara az üzeneteket nem közvetlenül Istentől kapta, azokat a gyülekezet lelkésze, Helge Fossmo továbbította neki.



E kérdésre keresi a választ a kamera előtt két elismert svéd bűnügyi újságíró, Martin Johnson és Anton Berg, akik valóban új megvilágításba helyezik az eseményeket és láthatóan a 2004-es, hivatalos nyomozásnál is komolyabb munkát folytatnak. Mégis az ő párbeszédes jeleneteik azok, amelyek kizökkentik a nézőt. Fájóan újrajátszott dialógusokban igyekeznek tisztázni a körülményeket, főleg az első epizódban, ami persze érthető, hiszen azoknak is képbe kell kerülniük a gyilkosságot illetően, akik soha egy sort sem olvastak még a Knutby-ben történtekről, erre azonban bizonyosan lehetett volna jobb eszközt találni az olykor esetlen, olykor pedig színpadias beszélgetéseknél. És ezt azért jelenthetjük ki ilyen bátran, mert például a bűnesetek dramatizált jelenetekben történő rekonstruálása helyett fel-felbukkanó miniatűr makettek rendkívül jól működnek és szépen őrzik, illetve építik a feszültséget.
Ez a maximum jelen esetben azt jelenti, hogy amellett, hogy a dokumentumsorozat készítői magára a bűnügyre fókuszálnak, arra is figyelmet fordítanak, hogy feltárják, hogyan is működik egy szekta. Mi készteti az embereket a családjuktól való elszakadásra, arra, hogy korábbi életüket hátrahagyva belépjenek egy zárt vallási közösségbe? Hogyan működik a csoportdinamika egy szektában? Miként és miért váltja fel egy ilyen csoportban az „én” szükségleteit, vágyait és céljait a „mi” érdeke? Mi vezeti odáig az embert, hogy már a gyilkossági parancsra sem mond nemet? És mi történik azután, amikor ez az ember már újra a maga ura? Ilyen és ezekhez hasonló kérdésekre keresi a választ a sorozat, s épp e kérdésfeltevéseinek köszönhetően lesz vontatott helyett csak egyre izgalmasabb és érdekesebb. És így, mikor a végén az immár szabadlábra helyezett Sarát hallgatjuk, csak még égetőbb a gyanú: mi van, ha a valódi tettest nem találták és soha nem is találják meg?


