A tengeralattjáró (Das Boot), rendező: Wolfgang Petersen, forgatókönyv: Wolfgang Petersen Lothar G. Buchheim regénye alapján, szereplők: Jürgen Prochnow, Herbert Grönemeyer, Klaus Wennemann, NSZK háborús filmdráma, 145 perc, 1981
Úszó koporsóban a pokolra, egy nem létező dicsőségért
1981 szeptember 17-én mutatták be A tengeralattjárót (Das Boot), Wolfgang Petersen pacifista remekművét, amely mindenfajta szakmai fórum szerint a létező legjobb tengeralattjárós film, amelyet valaha készítettek.
Talán furcsa ezt így kimondani, pedig ehhez nem férhet kétség, hiszen annak ellenére, hogy német szemszögből láttatja a II. világháborút, Petersen mégis más utat választott, mint ami egy hollywoodi produkció sajátja lett volna, Ő olyan közelről mutatja meg ebben a filmben a poklot, hogy egy ilyen perspektívából már nincs a nézőnek ellenségképe, nem léteznek se németek, se angolok, csak áldozatokat látunk a vásznon. 
Mert ennek a német tengeralattjárónak a személyzete bizony áldozat, 50 fiatal fiú (többségük 19-20 éves) becsavarozva a haditechnika egyik legkegyetlenebb és legveszedelmesebben működő gépezetébe, szinte eggyé válnak a járművükkel, mert talán abban azért ugye egyetérthetünk, hogy a második világháború legcsekélyebb életben maradási esélyt kínáló helyszíne egy ilyen U-Boot fedélzete volt. A fegyvernem túlélési mutatója döbbenetes és rémisztő, a 40 ezer német tengeralattjárós katonából 30 ezret örökre elnyelt az Atlanti óceán. A tényleges veszteségi adatokról mind a mai napig nincsenek pontos és hiteles számok, csak becslések, de a hozzávetőlegesen 1000 bevetett német tengeralattjáróból körülbelül 780 sosem tért vissza. A teljes korrektség kedvéért azért jegyezzük meg, hogy cserébe Ők is rettenetes pusztítást okoztak, több mint 3000 szövetséges hajót, közel 15 millió tonna űrtartalommal küldtek a tenger fenekére.
Petersen látásmódja szerint ebben a pléhdobozban lemerülni annyi, mint megszűnni, kitűnni az életből. A tengeralattjáró személyzete is így kopik ki lassan az emberi közösségből: miként hajójuk, ők maguk is egyre inkább ronccsá válnak, s a legnehezebb számukra talán nem is a mélyvízi bombák robbanásaitól való rettegés, vagy az angol torpedórombolók szonárjainak idegtépő kopogása, hanem sokkalta inkább a szellemként bolyongás, és a demoralizáló tétlenség elviselése. Gibraltárhoz már szakállas, koszos, tetvektől hemzsegő, idegileg kimerült kísértetekként érkeznek meg, s még csak ekkor jön számukra a legnehezebb szakasz: a szoroson való átkelés, és a tengerfenéken való élve eltemetkezés. Ez a kimerült, és a legutolsó erőtartalékait kétségbeesetten mozgósító, maroknyi, mocskos és büdös német tengerész hitelteleníti és bohózati figurákká silányítja a hollywoodi mozivásznakon rohangáló összes jól borotvált, vasalt és skatulyából kihúzott amerikai hajóskapitányt.
A Das Boot Lothar-Günther Buchheim német haditudósító azonos című regénye alapján és forgatókönyv-társírói közreműködésével készült, Ő róla tudni kell, hogy valóban végigcsinált több atlanti-óceáni bevetést az U-96-os tengeralattjáró fedélzetén Lehmann-Willenbrock kapitány parancsnoksága alatt. Az itt átélt személyes tapasztalatait és élményeit örökítette meg a regényében, amely 1973-ban jelent meg, óriási olvasói sikert aratva világszerte, olyannyira, hogy Hollywood azonnal lecsapott rá, több komoly amerikai sztárrendező neve is felmerült, a színészeket illetően lehetett hallani Robert Redford és Paul Newman nevét is a kapitány szerepére, de végül Bucheim úgy döntött, hogy nem adja el a tengerentúlra a jogokat, félt hogy az amerikaiak meghamisítják a műve üzenetét, és hogy a háborúellenes attitűd feláldozódik Hollywood a „közönséget minden áron szolgáljuk ki” koncepciójának oltárán. 
Inkább kivárt amíg a német Bavaria filmstúdiónak meglesznek az anyagi és a technikai lehetőségei arra, hogy belevágjon egy ilyen technikailag elképesztően bonyolult produkció elkészítésébe. Mert bizony a Das Boot leforgatása az akkori német filmipar teljes műszaki kapacitásának legjavát, és legnagyobb erőfeszítését követelte, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a külső, tengeri felvételekhez készítettek egy teljes, életnagyságú, azaz 1:1 arányú fából készült, és dieselmotorral hajtott tengeralattjáró modellt. (Ez látható a fotón is).
Az már csak tényleg hab a tortán, hogy ezt a hajót Steven Spielberg kölcsönkérte a német stábtól Az elveszett frigyláda fosztogatói forgatásához. A két mozi ugyanis nagyjából egy időben készült, gondolom, sokan emlékeztek annak a filmnek tengeralattjárós jelenetére. Érdemes egyébként Münchenbe a Bavaria Filmstúdióba ellátogatni, és megnézni a film ma már turistalátványosságként funkcionáló díszletét. Az utolsó csavarig, abszolút hitelesen meg van építve egy második világháborús VII. C osztályú német tengeralattjáró teljes belső fedélzete. Épp ésszel tényleg fel sem fogható, hogy egy ilyen szűk térben, hogy tudott a stáb egyáltalán létezni, nemhogy még forgatni, és dolgozni is. 
Az operatőr Jost Vacano ebben az acélkoporsóban, egy darab Ariflex kézikamerával vette fel azokat a sokkolóan klausztrofób képsorokat, amelyek abszolút a film védjegyévé váltak. Itt kell megjegyeznünk azt, hogy a Das Boot kultuszfilm státuszához nagyban hozzájárult Jürgen Prochnow karizmatikus alakítása a Kapitány szerepében, illetve Klaus Doldinger emblematikussá nemesedett filmzenéjét talán még azok is ismerik akik soha életükben nem látták A tengeralattjárót.
Hollywood is próbált tisztelegni a film minősége előtt, 6 Oscarra jelölték (ráadásul a technikai kategóriák mellett rendező, forgatókönyvíró, operatőr, vágó is nominálva lett), de ahogy a végén az lenni szokott (így járt az Amélie csodálatos élete is 5-ből semmi), szobrocska helyett csak a részvételnek örülhettek.
A tengeralattjáróból többféle verzió is létezik, van egy moziváltozat, egy rendezői vágás, egy hatrészes TV sorozat (a filmtől függetlenül ugyanezzel a címmel fut egy 2018-as új széria aminek kevés köze van a könyvhöz, egyfajta továbbgondolása a Bucheim műnek. Más a koncepció, nem végig a tengeralattjáróban zajlanak az események, hanem több helyszínen a hátországban is), de bármelyiket is nézitek meg, semmi jóval nem tudlak benneteket biztatni, ne reménykedjetek, ugyanis piszkosul szarul érzitek majd magatokat utána. Értékelni fogjátok, amikor a film megtekintése után a tüdőtök megtelik majd friss levegővel. Ám mégis, ha van mozgóképes mementó amely ennyire zsigerekig hatolóan szól arról, hogy mennyire ostoba és értelmetlen rémálom is volt valójában ez a II. második világháború, akkor remélem, hogy A tengeralattjáró képsorai örökre beégnek majd a retináitokba.
Az előző kötelező film:
