A komédia királya (The King of Comedy) amerikai vígjáték/dráma, 1982. Rendező: Martin Scorsese, forgatókönyv: Paul D. Zimmermann, operatőr: Fred Schuler, szereplők: Robert De Niro, Sandra Bernhard, Jerry Lewis, Diahnne Abbott, játékidő:101 perc
„Hogy az elején kezdjem: a nevem Rupert Pupkin“
Idén 40 éves A komédia királya, Scorsese pedig épp dupla annyi. Korai filmes korszakának e valódi gyöngyszeme közel sem kapott akkora figyelmet, mint amennyit megérdemelt volna. Mi így is imádjuk, ajánljuk, sokadszorra nézzük újra és sosem unjuk.
Martin Scorsese neve hallatán sokaknak elsőre, vagy talán másodikra is valamelyik keménykötésű gengszterfilmje ugrik be. Pedig készített ő drámát, vígjátékot, fekete komédiát is, melyeket főleg a korai alkotásai közt kell keresni. Karrierje kezdeti szakaszában olyan gyöngyszemeket találunk, mint a Lidérces órák, A pénz színe, Krisztus utolsó megkísértése, vagy A komédia királya. Ez utóbbi rendezői székébe még Milos Forman, Michael Cimino és Bob Fosse is szívesen beült volna. A komédia királyát elsősorban vígjátékként tartják számon, de műfajilag sokkal közelebb áll a drámához, vagy még inkább a szatírához.
A főszerepben ismét Robert De Niro, akinek számos szerepe közül a szakma és a rendező szerint is máig ez az egyik legjobb alakítása. Ennek ellenére az 1983-as Cannes-i Filmfesztivál nyitófilmje a maga 19 millió dolláros költségvetésével nagyot hasalt, mindösszesen 2,5 millió dollár bevételt produkált, és a mozik is csak alig két hétig vetítették. Majd‘ 40 évvel később a Todd Phillips rendezte Jokernek köszönhetően egy időre újra előtérbe került. Nem véletlenül jogos az áthallás, hiszen a Joker hemzseg az utalásoktól, ráadásul Robert De Niro ott épp egy olyan karakter alakít, amelyet A komédia királyában a végsőkig üldözött. A színészlegenda később Tony Scott 1996-os A rajongó (The Fan) című mozijában még egyszer magára öltötte a megszállott fan szerepét, Gil Renard karaktere azonban köszönőviszonyban sincs Rupert Pupkinéval.
Rupert Pupkin (Robert De Niro) az élete minden területén kudarcot vallott, az anyja által elnyomott kisember, aki a végsőkig képes elmenni, hogy valóra váltsa egyetlen álmát, kerül, amibe kerül. „Nekem nem ez az egész életem!“-hangzik el Rupert szájából már a film legelején, s nem kell sokat várnunk, hogy kiderüljön, mennyire nem így van.
„Pupkin. Betűzöm. P U P K I N.” A megjegyezhetetlennek és könnyen felejthetőnek tűnő névvel megáldott/megvert Rupert Pupkin egyetlen vágya, hogy híres komikus legyen, s ezért bármit képes megtenni. Ezt sajnos a nevén kívül semmi sem indokolja, a viccei manírosak, a gesztusai túl teátrálisak, egyszerűen nem az a típus, aki a stand-up nagyrészt rögtönzésen alapuló műfajára termett. Rupert a házuk alagsorában berendezett helyiségben Liza Minelli és Jerry Lewis papírmasé figurái közt gyakorolva készül a kiugrásra. Jól begyakorolt műsorszámait csak anyja fülsértő hangja szakítja meg, ami annyira abszurd („Rupert megjött a busz“), hogy szinte már Pythonékért kiált. Ezek a jelenetek a Psycho képsorait is megidézik. Ezt a hangot egyébként Scorsese valódi édesanyja, Catherine Scorsese kölcsönözte a filmnek. Ő alakította később a Nagymenőkben Joe Pesci mamáját is (mindenki emlékszik ugye a kell egy nagy kés, mert elütöttünk egy szarvast-jelenetre).
Hősünk tehát egy levakarhatatlan, idegesítő pojáca, aki, miután találkozott példaképével, a stand-up királyával, Jerry Langforddal (Jerry Lewis), minden ígéretét készpénznek veszi. Órákon át képes ülni az ügynökség várójában (ahol aztán a recepciós is csak a biztonsági őr segítségével tudja kitessékelni), vagy az utcán lesni, mikor lép ki imádott példaképe egy étteremből, áruházból, hotelből, esetleg egy nyilvános telefonfülkénél a kagylóra tapadva várni, hogy Jerry visszahívja. Kitartása első blikkre bámulatos, később már ijesztő és egyben szánalmas is. Valahogy mégsem tudjuk nem szeretni, és ebben Robert De Niro alakítása vastagon benne van. Inkább sajnáljuk és még szurkolunk is neki. Már a kinézetével (suttyó bajusz és túl jól fésült séró) is levesz a lábunkról, De Niro tényleg frenetikus. Azt gondolhatnánk, hogy A színész Jerry Lewis műsorait nézve készült szerepére, ő viszont Richard Jay Belzer stand-up komédiás műsorszámaiból rakta össze karakterét. 
Rupert pszichopatikus rajongása önbizalommal és téveszmékkel párosul, ez azért egy elég erős kombo. Számára a realitás és a képzelet közt már rég elmosódott a határ, minden a valóság tükörképe: önmagát befutott komikusként látja, aki nemcsak hogy rajongóira, de még a nagy Jerry Langfordra sem tud időt szakítani. Ilyenkor az egyetlen mentőöv lehet egy olyan barát, vagy családtag, aki ezt felismeri és próbál segíteni. A helyzet az, hogy Rupert barátja, Masha (Sandra Bernhard) e téren közel sem a legjobb szövetséges. Ő talán még nála is kattantabb, a különbség csak az, hogy a nőt nem a fényes karrier lehetősége fűti, inkább érzelmileg vonzódik a showman-hez. Rupert és Masha tökéletesen mutatja meg azt a fajta elvakult, szélsőséges rajongást, amit már kezeltetni kellene. Masha szerepére az alkotók először Meryl Streep-et képzelték el, de Sandra Bernhard bámulatos performansza mindenkit lenyűgözött. Ráadásul a színésznő rengeteget rögtönzött is. 
Rupert barátnőjét, Ritát Diahnne Abbott alakítja, aki a való életben akkor De Niro felesége (az első) volt. Jerry Lewis (Jerry Langford) kifinomult színészi játéka jól szemlélteti a rajongók által fanatizált hírnév sötét oldalát. Higgadt személyisége, fásultsága és morózus lénye szöges ellentétben van azzal a bájvigyorú komikussal, akit estéről estére ünnepel a közönség. A showman saját tapasztalatai is beépültek a forgatókönyvbe: az egyik jelenetben egy rajongója azt kívánja neki, hogy legyen rákos. Az eset valóban megtörtént, a sors iróniája, hogy Jerry egyéb betegségei mellett (szívproblémák, cukorbetegség) prosztatarákkal is küzdött. Karakterét eredetileg Robert Langfordnak hívták volna, de Jerry Lewis azt javasolta Scorsesenek, hogy változtassa nevét Jerry Langfordra. Kérését azzal indokolta, hogy ha végigmegy New York utcáin, az emberek az ő nevét kiáltozzák majd, s ez sokkal eredetibb lesz, mintha statisztákat alkalmazna. Így az utcán felvett képsorokban valódi Jerry rajongók kiáltásai hallhatóak. Sandra Bernhard és Robert De Niro egyes utcajeleneteit is lezárás nélkül forgatták. A hitelesség látszatának elérése érdekében a talk show jeleneteket tévés technikával rögzítették, amit kevertek a 35 mm-es filmfelvételekkel.
A fanyalgók dacára A komédia királya minden szempontból a helyén van. A tökéletesen felépített dramaturgia, a karakterfejlődések, a forgatókönyv, Fred Schuler operatőri munkája, mindez együtt már 1982-ben is egy kivételes rendezői karrier kezdetéről árulkodott. A film zenei válogatásán sem találunk fogást, amely Robbie Robertson munkáját dicséri. Scorsese szeret a legnagyobbakkal dolgozni: B.B.King, The Pretenders, Van Morrison, Ray Charles. A rendező egyik kedvenc zenekara, a néhai The Clash két tagja (Joe Strummer és Mick Jones) is feltűnik az egyik utcajelenetben.
Cameoszerepekben egyébként nincs hiány: Tony Randall, Victor Borge és Ed Herlihy önmagukat alakítják, Scorsese Rupert nagy napján a tv társaság szerkesztőjeként látható, míg lánya, Cathy Scorsese Rupert egy képzelt rajongójaként autogramot kérve jelenik meg az étteremben (Dolores). Jerry Langford ügyvédjét Scorsese valódi ügyvédje, Jay Julien alakítja. A nyitó tömegjelenetben egy pillanatra Mary Elizabeth Mastrantonio tűnik fel közvetlenül Robert De Niro mellett. A rendező édesapja, Charles Scorsese a bárpultnál-, ugyanebben a jelenetben látható Scorsese egyik barátja (Mardik Martin) is. Aki becsülettel végignézi a stáblistát, az Liza Minnelli nevét is felfedezni véli majd, az ő jelenete végül nem került a filmbe.
A komédia királya egy rendkívül szórakoztató mozi, mégha összességében egyáltalán nem a vígjáték, inkább a dráma felé gravitál is. Nagy adag médiakritika, fekete komédia a kultivált hírnév margójára, egy roppant idegesítő, mégis szerethető kisember portréján keresztül, melyet Martin Scorsese és Robert De Niro tett naggyá.
Az előző kötelező darab:
