Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness), rendező: Sam Raimi, író: Michael Waldron; szereplők: Benedict Cumberbatch, Elizabeth Olsen, Xochitl Gomez, Benedict Wong, Rachel McAdams, Chiwetel Ejiofor, Patrick Stewart, Bruce Campbell, Michael Stuhlbarg; szuperhős fantasy horrorakciókkal, 126 perc, 2022 (16)
Multi 21
A héten Ronnie O’Sullivan megnyerte a modernkori rekordbeállítást jelentő 7. vb címét a snookerben, első sorban nem a biztonsági játékának hála. Ez nála alap, nem úgy a Marvelnél: a Nincs hazaút fanservice dömpingje után Sam Raimi dirigálásával valami olyat hoztak, amit az MCU még nem próbált ki 14 év alatt. Pláne értékelendő, hogy mindezt egy olyan címnél, ami hemzsegett az elvárásoktól és teóriáktól, de ezeknek még a trailerek által egyértelműnek tűnőknél se akart megfelelni. A bökkenő az, hogy hiába húztak 19-re lapot, a receptet pont múlt hónapban láttuk kreatívabban használva.
Rövid időn belül egy újabb bátrabb blockbuster, ahol így elnézve a végeredményt, nem értem a „kreatív nézeteltérés”-sel lecserélt rendező mivoltát. Danny Boyle pont azt a befejezést szánta (elvileg) Bondnak, amiért(???) inkább mégse vele forgatták le a Nincs idő meghalnit és bár Scott Derrickson eredetileg maradt volna Strange doki fedélzetén, elviekben a horrorelemek használatán kaptak össze a stúdióval, amitől 2016-ban még elálltak. Elképzelni nem tudom, mi lehetett a valódi ok a szétválásra, mert Sam Raimit itt bizony nem a Pókember-trilógia rendezőjeként hívták mentőövnek, hanem sokkal inkább hagyatkoztak gyökereire és ami azt illeti – azon túl, hogy a 16-os karika indokolt (és Deadpool nem 18-assága a kérdőjel) – nem hiszem, hogy a multiverzumban lenne erre a szerzőiségre jobb alternatíva.
Bizony, a fekete mágia; a SHIELD ügynökeiből, a Runaways-ből és a WandaVízióból ismerős Darkhold (szinkronban Setét Könyv); a Mi lenne, ha…? lebegtetései és a Skarlát Boszorkány valódi debütálása együttesen mind látványban, mind hangulatban erősen éreztetik hatásukat, ami összességében az eddigi legsötétebb MCU mozifilmet eredményezi, bár még így is pontosan kimérve a családbarát határokat, amik annyira élen táncolnak, amennyire csak lehet. Gondoljunk a Logant leszámítva az X-Menek legsötétebb pillanataira (és halálaira), Octopus születésére a Pók 2-ből, esetleg a Bosszúállók 3-4 hasonló részeire, vegyük minimálisra a humort (bezony!), és ehhez adjunk hozzá temérdek ötletes megoldást ezek meglovaglására. Persze nem hardcore horror, a műfajtól ódzkodóknak nem kell jobban félniük, mint a Jurassic Park konyhájától vagy az Utolsó éjszaka a Sohóbantól, de biztos vagyok benne, hogy valaki ingerküszöbének ennyi is bőven sok lesz. Jumpscare szerűség is akad, bár nem annyira aljas egyik se, és igen, ezeket még mindig egy Disney/Marvel produktumnál kell elemezni.
Az ingerküszöböt azért is hoztam szóba, mert nem csak ijedőseknél fontos szempont. Mivel ez messze nem az átlag Marvel (jó, ilyen téren tavaly se volt az a Shang-Chi vagy az Örökkévalók, de egyrészt azok még mindig közelebb álltak a sablonrecepthez, másrészt nem bejáratott karakterekkel merték csak meghúzni), ezért jó eséllyel megosztó is lehet. Igen, továbbra is egy MCU mozi kapcsán kell ezt írnom és még mindig(!) pozitív felhanggal. Az a bizonyos őrület a multiverzumban ugyanis sem egy cameo parádé, se egy most minden korábbit egyesítünk dolog, nem is egy DC féle Krízis crossover, és bár egy kezemen így se tudnám megszámolni, hányan vannak ilyen jelleggel a stábban, a Pókemberben az osztálytalálkozó jelentősen hangsúlyosabb volt, hiába ez a multiverzális című alkotás. Több pletyka se bizonyul igaznak, magát nagyon adó se, ami meg mégis, az se úgy, mint az a felhype-olás közepette képzelhető lenne. Van olyan visszatérő, akit csak az igazán komoly fanatikusok fognak elhelyezni, de pl. a Mi lenne, ha…? vibe-ok és az Ultron robotok… nos, elég félrevezetőek.
Tehát nincs túlzsúfolva a film, vagy nem nagyok a meglepik, ez biztos jó, mert ki lehet élni a kreativitást! – gondolhatnánk, ami igaz is, meg nem is. Ötletesség van bőven és 6 központibb színészünk is szépen osztozik a játékidőn (néha mondjuk épp címszereplőnk idejének kárára), de az univerzumok közötti szabadságot már nem használja elég bátran. Igazából karakterszinten se, de az még nem baj, hisz ezért nem lett teletömve mondjuk Leonardo da Vinci-ből lett Vasemberrel, vagy Petőfi Sándorból lett Pannónia Kapitánnyal, de pont hogy valahol meg hiányoznak az ehhez hasonló elborult ötletek. Ennyire még nem akart elszállni a Marvel, arra ott az animációs front, akár a Mi lenne, ha…?, akár a Pókverzum, ami oké, csupán pont most hódít egy másik multiverzumi kaland a mozikban, mely nem volt rest ilyesmiket is bevállalni. Így pedig elég szerencsétlen a nagy stúdiófilmes időzítés a függetlenfilmes szabadság mellett, hiába tesz meg mindent Michael Waldron.
Illetve… megtesz? A Loki író/showrunnere teljes egészében kihagyja saját sorozatának hatásait a képletből, ami azért hagy némi hiányérzetet, mert egyrészt ott lett bevezetve a Thanos utáni jelenlegi főgonoszunk, másrészt meg a másik két Disney+ szériát nem hagyja parlagon. Ugyanakkor az, hogy Csőre Gábornak nem kell meghasonulnia a szinkronban inkább csak a multiverzum egységessége miatt ártalmas, a filmnek ismételten teret engedne a zúzósabb őrülethez – amit meg ugye mégsem tesz. Szóval elég fura kettőség ez, mert bár tök jó, hogy nem akar karneváli össznépi légyott lenni, bátorsága mégsem ezen skála másik végén csúcsosodik ki. Na jó, technikai csemege azért szűk keretek közt, de mégis van: a dimenziós ugrálások közepette pár pillanatra felvillannak olyan világok, hogy azta (noir, klasszikus animáció, meg jópár WTF hatású), és ahol végül kikötnek, jól van érzékeltetve, hogy picit más a fényképezés, a vizuális szűrő és mintha a tárgyak nem azonos FPS-sel mozognának, mint az ott élő emberek. Nem hosszú az effekt, de legalább próbálkozik.
Oké, látványban mondjuk az első Strange se volt semmi az itt alig használt tükördimenzióval, de érezhetően nem a multiverzumon, hanem a horrorelemeken van a fókusz. A fent említett montázsszerűség kicsit a Pókember: Idegenben Mysterio látomáshoz vagy a Hangya és a Darázs kvantumvilágához hasonlatos, de a mozi ilyen terű fénypontja se nem a világokhoz, se nem a horrorhoz nem kapcsolódik. Hanem a komolyzenéhez. Ha most értetlenkedve ülsz, nem baj, nem lövöm le, legyen elég ennyi. És ha már zene: Danny Elfman Wandához hozott némi rockos beütést (John Murphy Öngyilkos osztagának hatása vajon?) és persze használva van Giacchino Strange témája, ahogy visszaköszön a WandaVízió is, no meg a vájtfülű veteránok kiszúrhatnak majd pár másodpercig valamit a régmúltból. Az operatőri munkát kell még kiemelnem, az is sokat ad hozzá a paráztatóbb pillanatok némelyikéhez, amikor pedig így van, akkor jelentősen dobnak az atmoszférán. A sokszor bukdácsoló CGI már kevésbé.
A rendezés erőssége és az írás hiányai miatt kellett előrevegyek minden említésre méltó technikai aspektust, de nem mehetünk el szavak nélkül hőseink mellett sem, akik jól ki vannak egyensúlyozva dramaturgiailag és játékidőben. Ha már dramaturgia: a WandaVízió látása nélkül fölösleges megvenni a jegyet, ellenben a Nincs hazaút különösebben nem kell, látszik, hogy a vírus előtt még az elé volt ez szánva. Benedict Cumberbatch megszokottan lubickol, Elizabeth Olsen a kisképernyő után most kevesebb repertoárból kell játsszon, de a fiait halló, álmodó, kereső és mindenképp visszakapni akaró Wanda egyenes leágazása a sorozat végének, ami által Lizzie a karakter egy eddig még nem látott, de lényegében már 2014 óta várt verzióját kelthette életre. Uralja is jelenlétével amikor azt kell, az X-Men: Evolúció nézők meg kaphatnak némi nosztalgiát – csak horrorisztikusabban.
Xochitl Gomez a legújabb az egyre bővülő Marvel ificsapatban, de a castingosok itt sem a véletlenre bízták a dolgot. Koránál idősebbnek néz ki, ez sokat nem oszt nem szoroz (mert a filmben nincs kimondva mennyi idős), csak fura a szakmában, ahol még 30 évesen is lehet érettségiző az ember. America Chavez a történet egyik legfőbb mozgatórúgója, szóval egyelőre nem olyan önerős jelenség, mint Florence Pugh, Hailee Steinfeld, a Runaways négyese vagy Olivia Holt voltak eddig (meg lesznek potenciálisan Kathryn Newton a Hangyában és Iman Vellani Ms. Marvelje), de egyre jobban adja magát, hogy ezzel az immár 10 fiatalból álló névsorból összerakjanak valami csajos crossover specialt a Disney+-ra.
Benedict Wong a film első felében hozza hangsúlyosan a két lábon járó mémet, az utolsó harmad inkább Rachel McAdams-re fókuszál, mint segítő, kettejük között pedig Chiwetel Ejiofor abbamaradt szála kap értelmet 5 és félévvel ezelőttről. Ők hárman tényleg pont úgy és annyit vannak képben, ahogy kell, sehol egy túltolás vagy egy feleslegesnek érződő figura, az írás ilyen téren tökéletes. Épp ezért nem kell aggódni azon se, hogy az eredeti pletykákhoz képest 25 perccel rövidebb a mozi, mert ettől csak feszes lesz és mivel nem vagyunk tele indokolatlanul sok most előhúzott szereplővel, ezért ennyi bőven elég, üresjárat meg alig van.
Michael Stuhlbarg is visszatér egy rövid beköszönésre, illetve ismert volt még, hogy Raimi hozta magával Bruce Campbellt, aki viszont cameójával lopja a showt. Szintén a rendezőhöz köthető kötelező kiszúrható kellék a bézs 1973-as Oldsmobile Delta 88, melyet a Gonosz halott óta folyton becsempész alkotásaiba (20 éve ülésében a nagy erő, nagy felelőséggel járt) és aminél híresebb cameokocsi csak a Pizza Planéta Gyozája létezik. A végefőcím utáni jelenet a következő részt vezeti föl, míg a stáblista utáni az egyik legjobb a témában, ami otthon már kevésbé fog működni, szóval majdani odatekerés helyett, inkább ne sétáljatok ki!
Hogy mi is pontosan az Őrület multiverzumában műfaja, azt elég nehéz röviden megfogni. Egy bátor akcióhorror fantasy elemekkel, vagy egy szuperhős fantasy horrorakciókkal… valami ilyesmi. Időszerű volt és az irány jó Feige-éktől, hogy már egy bejáratott figurával próbáltak ennyire drasztikusan kísérletezni, mert ha eddig elmentek és még sikeres is lesz (azért jó esélyekkel indul), akkor még az is elképzelhető, hogy a jövőben valami WandaVízió-szerűt is kiötlenek mozivászonra bevállalva. Van, amiben nem tud ennél jobban lenni, de a Minden, mindenhol, mindenkor példája mutatja, hogy lehet ezt még fokozni, még úgyis, hogy az ne feküdje meg az átlagnézők gyomrát. Komoly teszt lesz ez, mert mindenkinek nyilván ez se fog tetszeni, a kockázat meg az, hogy aki már esetleg kaszálta a franchise-t, de ezek hallatán ez érdekli… nos sanszosan nagy a lemaradása. Univerzumépítési rákfene. Vajon így gimis korára kezd felnőni az MCU? Tesztüzem a Deadpool, a Penge és a lehetséges Netflix folytatások elé? Most 14 éves, az X-Men 17 volt a Logannél… Ha a Végjáték utáni útkeresés ilyen bátor dolgokat hoz még, a megújulással rosszul nem járhatunk. 
Ennyi sötétség és komorság után viszont ímhol egy tie-in reklám a filmben is visszafogottan(!) szereplő varázsköpennyel meg – ha már Raimi – egy Pókember 2 easter egg-gel.
