A besúgó, rendezők: Szentgyörgyi Bálint, Mátyássy Áron és Miklauzic Bence, forgatókönyv: Szentgyörgyi Bálint, szereplők: Váradi Gergely, Patkós Márton, Szász Júlia, Szőke Abigél, Thuróczy Szabolcs, Lengyel Benjámin, Borbély Richárd, Hermányi Mariann, Mácsai Pál, Varga Ádám, Márkus Luca. Magyar filmsorozat, 8 rész, 44 perc, 2022. (15)
Besúgók és provokátorok
Az Aranyélet után az HBO ismét felkarolt egy magyar sorozatötletet, ám a mai Magyarország settingje helyett ezúttal a Kádár-korszakig nyúlnak vissza a készítők. Hazánkban kirobbanó sikert arat a Besúgó, mégis sokan kritizálják történelmi hitelességét, narratív húzásait és elnagyolt történetét. A sorozat befejezése után hasonló gondolatok kavarogtak bennem. Végül arra jutottam, hogy a Besúgó egy fiktív rendszerváltást előkészítő mese, amely inkább szól aktualitásokról, mint a ’80-as évek problémáiról, de csak külsőleg az ellenzéki szervezkedésekről.
Mocskos idők, szeretned kéne,
a jövő itt van, és sose lesz vége!
Mocskos idők a sarokba bújva!
Mocskos idők, kezdjük újra!
(Európa Kiadó: Mocskos idők)
Rengeteg klasszikus hidegháborús kémfilmet köszönhetünk a kimeríthetetlen alapanyagból dolgozó politikai thriller műfajának, olyanokat, mint a Keselyű három napja (1975), a Nincs kiút (1987), vagy a Mások élete (2006). Több hazai produkció is készült a témában, elég csak a Rákosi-korszak emberek közötti bizalmatlanságát hitelesen bemutató Vizsgára (2011) gondolnunk, amelynek idén érkezik folytatása Játszma címmel. Noha a Rákosi-korszakról és a Kádár-korszakról számos alkotás született már, nagyon kevés olyan film látott napvilágot, amely a rendszerváltás körüli ellenzéki szervezkedésekkel, vagy ezzel a korszakkal foglalkozna.
A bős-nagymarosi vízlépcső körüli vitára fókuszáló Dunaszauruszon (1988), Szomjas György Roncsfilm című tragikomédiáján (1992), rendszerváltást követő mámort és egy rockkocsma történetét bemutató Bolse vita (1995), Bereményi Géza kultikus önéletrajzi ihletésű Eldorádóján (1998), Jancsó Miklós groteszk Nekem lámpást adott a kezembe az Úr (1998) című szatíráján és Török Ferenc legendássá vált Moszkva terén (2001) kívül kevés igazán rendszerváltásra összpontosító művet lehet megemlíteni a magyar filmpalettáról. És olyat egészen biztosan nem, amely a rendszerváltás előtti ellenzéki szervezkedésekbe beépülő ügynökökről szólna.
Szentgyörgyi Bálint ötlete azért működik, mert arról mesél, amiről korábban senki. Egyrészt az események viszonylagos közelsége, másrészt pedig a téma érzékenysége miatt érthető, miért távolságtartók a fősodorbeli rendezők a Kádár-kori „ügynök-jelenséggel”. A Besúgó emiatt hiánypótló, ráadásul igyekszik ezt izgalmasan és nosztalgikusan tálalni. A történet a fiatal Demeter Gergelyről (Váradi Gergely) szól, aki felköltözik Pestre, hogy elkezdje egyetemi tanulmányait. Az állambiztonság azonban megfenyegeti, ha nem jelent az ellenzéki szervezkedés vezéralakjáról, Száva Zsoltról (Patkós Márton), az állam nem utal több gyógyszert beteg testvérének. Geri beköltözik a Kilián kollégiumba és igyekszik Száva bizalmába férkőzni, hogy kiderítse mit tervez. Féltett titkának megőrzéséért pedig bármire hajlandó.
Ez az alapszituációja ennek a nyolcrészes, 1985-ben játszódó sorozatnak, amely pár hónap eseményeit mutatja be. Ám itt még szó sincs monori találkozóról, Ellenzéki Kerekasztalról, vagy Bős-Nagymarosról, de van helyette aszódi találkozó és Rambo néven népszerűsített Sebhelyesarcú és egy tucat egyetemista, akik forradalmat akarnak csinálni. Szentgyörgyi disztópiája egy alternatív rendszerváltás előjátékát tárja a nézők elé, hiszen a hangsúly – a rendező-forgatókönyvíró elmondása szerint is – a sztorin van. Ami sajnos bukdácsol. Egyrészt vannak benne olyan apró, de zavaró pontatlanságok, amik mellett nem mehet el egy tájékozottabb néző (pl. az ’50-es éveket idéző beszervezés, az itt 1985-ben debütáló Macskafogó, az aszódi találkozó, vagy a viták módja), valamint a cselekmény abszurd elemei is inkább egy fiktív ’60-as éveket idéznek, mintsem a puhadiktatúra végnapjait. Másrészt a forgatókönyv hemzseg a logikai bukfencektől és a túlzásoktól, valamint bizonyos események csak azért történnek úgy ahogy, mert a narratíva ezt kívánja. Ebben a világban még a Kádár-kori telefonos kommunikáció is olyan flottul működik, hogy Geri mindig a közelben van, amikor őt keresik. Olykor még a dialógusok is színpadiasok, ami betudható a színészek színházi múltjának is.
Világának elnagyoltsága ellenére a szereplők jól tükrözik a kor jellegzetes figuráit. Ott van Barna (Lengyel Benjámin) a csapatból kirúgott focista, Máté (Varga Ádám), a seftelő kádergyerek, Adél (Hermányi Mariann), a rendszert megvető KISZ-es, Kata (Szász Júlia) a pártelithez simuló értelmiségi kiábrándult lánya, Kiss elvtárs (Thuróczy Szabolcs), a családja egzisztenciális biztonságáért küzdő tartótiszt és Judit (Szőke Abigél), a rendszer kiszolgálójának lázadó gyereke. Thuróczy és Mácsai ugyan kevesebb játékidőt kapnak, de amikor képernyőn vannak hozzák a kötelezőt. Emellett a női karakterek is változatosakká válnak háttértörténetük ismertetésével, habár Szőke Abigél Juditjában sokkal nagyon potenciál volt annál, hogy két férfi szerelmi civakodásának tárgyává tegyék. És Lengyel Benjámin Barnája adja a sorozat morális iránytűjét, aki nélkül nehéz lenne bárkivel azonosulni.
A színészek mind izgalmas kádárkori archetípusok bőrébe bújtak, mégis a két főszereplő, Demeter és Száva barátsága a legérdekesebb aspektusa a szériának. Noha Száva egy személyben testesíti meg a rendszer elleni lázadás vezéralakját, személyes motivációja sokkal többet segít karakterének megértésében, mint a demokráciáért vívott harca. Patkós Márton határozott, rideg és arrogáns figurája be akarja magát írni a történelembe, hogy halála után is emlékezzenek rá. Karaktere kezdetben önfejű azonban a sorozat tetőpontján meghozza a helyes(nek vélt) döntést. Geri ezzel szemben még nagyobb karakterívet jár be az évad során, Száva bizalmába férkőzik, majd lassan ő lesz a csapat esze. Váradi Gergely visszafogott, taktikus, megfontolt, de sunyi figurája a rendszer áldozatából átalakul egy mindenkin átgázolni kész manipulátorrá. Demeter kiteljesedése pedig nem csak a sorozat fináléja, de a széria egyik legemlékezetesebb pillanata is, amin sokat dob a vége főcím alatt felcsendülő Tiszta szívvel is. Kettősükre jellemző még, hogy nem lehet őket elhelyezni a jó vagy rossz tengelyen, mivel mindketten többek egyszerű sablonoknál, ami üdítő színfolt a napjainkban uralkodó fekete-fehér szemléletben.
A sorozat másik erőssége az atmoszféra. Látszik, hogy a készítők ügyeltek arra, hogy a setting a legapróbb részletekig korhű legyen. Minden épület, minden bútor, minden ruha, de még a szobabelsők és plakátok is a ’80-as évek hangulatát idézik. A retrót fokozza a kimagasló soundtrack. Az Európa Kiadótól a EDDA Művekig szinte az összes klasszikus magyar együttes megszólal a szériában. Az intro pedig az utóbbi évek egyik legjobbja. Emellett apró részletekkel, gagekkel van tarkítva a Besúgó világa, amiket nem lőnék el, jobb őket magunktól felfedezni. Sőt még Antall József, Horn Gyula és Orbán Viktor áthallások is megfigyelhetők egyes karakterek cselekedeteiben. Ezt a hangulatot gazdagítják Szatmári Péter gyors és dinamikus kézikamerás felvételei is, amelyek annyira beszippantják a nézőt, hogy szinte érezni a sör, a cigi és a rothadó szocializmus bűzös elegyét. Autentikussága nem csak az akkor húszas, harmincas éveiben járó generáció emlékeit eleveníti fel, hanem még a fiatalabb közönséget is könnyen berántja.
Az összképet kétségtelenül torzítja az elszállt fordulatokkal operáló, átlagos kémtörténet, de mégsem ez a legnagyobb baj a Besúgóval. Az igazi probléma a széria felszínessége és az átadni kívánt üzenetek erőltetett beültetése a sztoriba. Olyan témákat pedzeget, hogy lehet-e forradalom nélkül forradalmat csinálni, hogyan válik egy a demokráciáért küzdő egyén zsarnokká a közegén belül, hogyan tud változást elérni egy maroknyi egyetemista, de még azt is felveti, hogy milyen alternatívát nyújthat a demokrácia és mivel járhat a változás. Megpendíti a társadalom besúgások miatti megosztottságának, a művészet cenzúrájának és a szociális egyenlőtlenségek növekedésének problémáját is, de nem kezd velük semmit, hiszen ezek alá vannak rendelve a narratívának. Így rétegzett mondanivaló helyett csak üres sallangokat kapunk. Ugyan felvázolja a népi, nemzeti és urbánus ellenzékiek közötti vitákat, a békés vagy radikális rendszerreform dilemmáját, de nem tud/akar részletesen belemenni ezekbe a ma is aktuális kérdésekbe, ezért saját rendszerkritikus szándékának súlya alatt roskad össze.
Szentgyörgyi Bálint sorozata tehát abban bukott meg, amire vállalkozott. A Besúgó nem tanulságos korrajz, hanem egy szórakoztató, de végére döcögő mese, ami kerek lezárása ellenére egy esetleges folytatás lehetőségét is nyitva hagyja. És azért kritikus meglátásaim dacára kíváncsi lennék Demeterék rendszerváltására és az első Száva-kormány megalakulására.
