Ms. Marvel, showrunner: Bisha K. Ali; főszereplők: Iman Vellani, Matt Lintz, Nimra Bucha, Yasmeen Fletcher, Zenobia Shroff, Mohan Kapur, Saagar Shaikh, Travina Springer, Samina Ahmad, Rish Shah, Alysia Reiner, Arian Moayed, Aramis Knight, Laurel Marsden; amerikai-pakisztáni, ifjúsági misztikus szuperhős fantasy minisorozat, 6 rész, 41-52 perc, 2022 (12)
Muszlimarvel
A Disney+-ra érkező MCU tartalmak tavaly jól ismert karakterekkel játszottak, idén (a Galaxis őrzőihez köthető címeken és Mark Ruffalo bevonásán kívül) főképp új arcokkal bővítik tovább az igencsak szerteágazó 4. fázist. A Holdlovagnál ugyan több univerzumkötődést találunk a Ms. Marvelben, de ez is egész független mindentől, ami az átlagnézőnek ígéretes, ám azzal vigyázni kell, hogy nem csak a promózott „rajongó tinilány ifi kalandja” rejlik ezen eredetregében, hanem valami nagyon más is.
A tavalyi MCU sorozatok, ahogy egyébként Kevin Feige nemrég tett nyilatkozata szerint igazából minden eddigi 4. fázisos cím csak egy reakció a Végjáték eseményeire, avagy ki hogyan élte meg a történéseket. Már ezt is láttuk kicsiben még a 2. fázis első darabjaiban (Vasember 3, Thor: Sötét világ, Amerika kapitány: A Tél katonája), de úgy, ahogy, megállja a helyét az elmúlt másfél év termésére is ez. A WandaVízió, a Sólyom és a Tél katonája és a Loki mind-mind fel voltak vezetve 1-1 jelenetben, előbbiek pedig szorosan kapcsolódtak a film utózöngéire.
A Fekete özvegy késve érkezett, de egy újranézési maraton során a Polgárháború után lesve (stáblistás jelenetén kívül) picit mélyít még a későbbi drámákon. A Mi lenne, ha…? teljes kivétel jelenleg, ahogy a Shang-Chi se sűrűn (csak stáblistája alatt) illik a dolgok menetébe. Az Örökkévalók főkonfliktusa nagyban épül az utolsó két Bosszúállók hagyatékára, csak más vonalon, a Sólyomszemnél pedig pont a filmekben átugrott 5 év következményei és a már korábban felépített visszavonulás köszön vissza. Peter Parker 2019-ben reagált elsőként az utóhatásokra és mivel a Nincs hazaútban ott volt Strange, neki se idén volt az első „mi lett vele?” sztoriszálja. Szóval Feige többé-kevésbé igazat mondott.
A baj csak az, hogy mire mindenkivel megtörténik a reakció, az idő és az eltöltött órák csak mennek, kevésbé koherensen tágítva az univerzumot, mint eddig. Ez jó akkor, amikor valaki érteni akar önmagában egy darabot (Shang-Chi, Örökkévalók, Holdlovag… és Ms. Marvel), de rossz, hogy amiről híres volt a stúdió 11 éven keresztül, az egyelőre nagyon össze-vissza lóg csak a levegőben. Persze a multiverzummal már foglalkoztunk több helyen, de nincs az az érzés, hogy haladunk is valahova, ahogy egyelőre még csak Kang (Loki), a Titkos invázió (Marvel kapitány, Pókember: Idegenben, WandaVízió) vagy az új csapatok összeállása (Julia Louis-Dreyfus karaktere és a sok fiatal casting) is csak be-be lebegtetett dolgok.
Nem gond, hogy nem akar önmásolásba átmenni a Marvel, de ha egyszer az összetartás az erejük, amivel átírták a filmes szokásokat és csak nekik ment eddig ennyire – lásd a konkurenciát – akkor biza pont jól jön a jövő hétvégi SDCC és a szeptemberi D23, ahol végre bejelenthetik, hogy sejthetően az 5. fázissal visszalendülünk a minőségi építkezéshez. A Ms. Marvel beépülésével nincs baj, mással már akad és mintha kicsiben magát a 4. fázist másolná le 6 részben.
Tudtuk jól, mikor elfogynak azon projektek első hulláma, amik az ismert szereplőinkre fókuszálnak, akkor nagyobb talányok között találjuk majd magunkat, de nagyobb szabadságban is. A Holdlovag így kihúzott minden karakterileg szóba jött kötődést és önmagában elmesélt egy elég távoli történetet a jelenlegi többihez képest. A stáblistás jelenete 2. évadot sejtet, de még mindig se híve se hamva, így viszont még nem teljes az eredetsztori és kissé fura lenne majd bedobni úgy valakik közé, hogy jelenleg itt tart a figura. A Ms. Marvelről eleve tudtuk, hogy a Marvel kapitány folytatásaként érkező Marvelek felvezetése (amely más szálában majd a WandaVíziót folytatja, még ha Monica ottani utolsó jelenete a Titkos invázióba ágazik – példázva a fent taglalt bajokat), az Iman Vellani címszereplésével készült mini pedig helyét tökéletesen be is tölti a végére, csak mindezt úgy, ahogy jelenleg a franchise is a szálait: szerteágazóan. Ahogy írtam is az imént: akár a fázis képe, piciben.
Mert hát mit ígért a Ms. Marvel? Egy hősrajongó tinilány szemével az MCU-t, tipikus, de mindig működő gimis környezetben kreatív vizualitással, ami Kamala rajz és animáció szeretetéből fakad. Ki kell alakulnia erejének, amit Tom Holland Pókemberénél úgyse láttunk, a Sólyomszemben pedig Hailee Steinfield Kate-jét is már sok versenytapasztalatot szerző profi íjászként ismertük meg, hiába hasonló a Clint felé mutatott rajongása (érthető okokból), mint Kamalának a Carol Danvers mániája (kevésbé indokolt okokból). Bár a Stargirl kellemes a DC oldalán a recept használóiból a korábbi, lazábban kötődő MCU szériák közül a Runaways elég magasra tette a lécet, a Ms. Marvel csak nyitányában ér hozzá fel, mielőtt egy Cloak & Dagger féle nem mindenkinek való túlmisztifikált irányba indulna el, némi töriórával.
Ugyanis ez a sulis-tiniközpontúság kb. csak a sorozat felét teszi ki. Az eleje tisztán, a 4-5. rész alig, a záró pedig hasonló átmenet, mint a 3. epizód. A kreatív vizualitás fokozaton veszít sűrűségéből és ezzel együtt erejéből, ami lehet stúdiódöntés, avagy időben nem elkészülő effektek hiánya (a VFX szakma és a Marvel között most úgyis feszkó van), de bármelyik is, a végterméken ez nem változtat abban a tekintetben, hogy csak még jobban felemássá válik az összhatás. Ettől függetlenül a CGI nem problémás annyira, noha mostanában sokat bukdácsol etéren a Marvel (illetve süpped közepesbe), a Holdlovaghoz képest nem is akarnak annyi földöntúli dolgot ábrázolni és mivel Kamala képességét ügyesen megoldották, ezért a legfontosabb a helyén van és ez sokat segít a vizualitáson. Filmekhez nem mérném, pedig tavaly még a platformot egy lapon említhettük velük (Sólyom és a Tél katonája).
Visszatérő nyavalyám a Disney+ és a „starring cast” kapcsolata a random egyrészes főszereplői kiemelésekkel. Ezúttal 20-an kapják meg a kitüntető, de lassan súlytalanná váló kreditet, ám még így is a legindokoltabb talán itt, ugyanis 14 szereplőre tudtam csupán szűrni azok számát, akik – ha nem is epizódmennyiségűk vagy játékidejük okán, de – megérdemlik. Nagy a család, kell több gonoszszál, ott vannak a sulisok és a komoly irányváltósból fakadó fontosabb figurák, de persze ne gondoljunk Trónok harca vagy Maffiózók komplexitásra. Értem, hogy pl. a New Jerseyben lévő pakisztáni közösség egyéb tagjai vagy az 5. rész nagyját 1947-ben töltő flashback karakterek miért kapták meg a főszereplőséget, semmivel nem jelentősebbek, mint pár csak visszatérő. Itt kikanyarodhatunk a történet irányváltására.
Az univerzumban 2025-öt írunk, Jersey pedig bár más állam, lényegében összenőtt New Yorkkal. Az óceán ezen felén kevésbé tudunk azonosulni azzal, hogy elég jelentős teret nyer a pakisztáni muszlim közösség mindennapi élete 24 évvel a WTC után. Velük a sorozat nem erről mesél, de érezni picit az „ők nem rosszak, ugyanúgy emberek” üzenetet, ami helyénvaló, de valahol szomorú, hogy közel 22 évvel az események után is szükséges. Ám a terror, mint olyan egyáltalán nem kerül szóba, hisz bár muszlimok, az iszlámot követik, hangsúlyosan nem csúnya gonosz arabok, hanem… (jajj de fura lesz ezt leírni), lényegében migránsok, akik a II. világháború után a saját földjükön folytatódó dulakodásból menekültek el jó messzire. A feelgood tinisztoriként kezdő sorozat közepén főhősünk anyjával meglátogatja nagyiját és unokatestvéreit Pakisztánban, miközben a brit uralom végén lévő indiai-pakisztáni-bangladesi (utóbbi akkoriban még Kelet-Pakisztán) felosztásról kapunk pár leckét (Srí Lankát és a Maldív-szigeteket kihagyva), mi több, archív felvételeket Gandhiról. Éles váltás ez, nemde?
Tegyük gyorsan hozzá, hogy ezt a részét jól csinálja (sőt, érzésre jobban, mint a Holdlovag az egyiptomit, pedig ott is, itt is környékről származó alkotók asszisztálnak), csupán egyszerűen nem erre készül az ember és túl éles ilyen kicsi epizódszámra egy fél részt fillerként ellőni. Fontos fillerként, hisz a Kamala által használt erő egyik eredete lényegében, a család azon tagja, „akiről inkább nem beszélünk” (Bruno? Coco mama apja?). A kiruccanással újabb, kb. csak addig fontos szereplők jönnek be (Kamala nagyija legalább már hívásokkal az utazás előtt), magukra hagyva a már addig építetteket. A 3. rész erős cliffhangerének konkrét folytatását így csak a 6. negyede táján kapjuk. Vallásuk és kultúrájuk hoz egy sajátos bájt és hangulatot, ami a zenei világon is kiütközik. Az ide elvárt pop és indie slágerek, mint a trailerben remixelt, itt a nyitójelenetben használt Bliding Lights mellé széles skálán eljutunk a legendás indiai Peugeot 206 reklám zenéjének egy változatáig, de működik ez a kavalkád.
Iman Vellani anno még cosplayezte Ms. Marvelt, de a címszerepben is remek és beillik a többi ifjonc mellé (Pugh, Steinfield, Lia McHugh, Xochitl Gomez, az érkező Kathryn Newton – egyre jobban össze kéne ereszteni őket a Runawys–Cloak & Dagger nyolcasával, erős a lányfölény). Cuki alakítása magával ragadó és viszi a hátán a produkciót, nem lesz vele gond mozivásznon se. Amúgy Pakisztánban 2 részes bontásban 2-3 hétig futtatva eleve beküldték a sorozatot a filmszínházakba, mert ott még nem indult el a D+ és kedveskedni akartak.
A sulitársakból négyen kapnak több figyelmet. Az anno Pókember castingra jelentkező Matt Lintz az ügyeletes techzseni szárnysegédet játssza nagyon szimpatikusan, meglebegtetve, hogy ő több akar lenni legjobb barátnál (csak hiába fontos, ő is kiesik az utazás alatt). A legjobb barátnőt Yasmeen Fletcher alakítja, aki hiába egy muszlim női aktivista, ez sincs túltolva. Ők simán visszatérhetnek a Marvelekben, bejelentve nincsenek. A szívdöglesztően tökéletes, a gimibe most került rejtélyes álompasit Rish Shah hozza el nekünk, színészileg ide pedig teljesen elég, amennyit letett. Laurel Marsden az influenszerkedő suliszépeként tündököl és kap egy karakterívet, noha csak a nyitásban és a zárásban kap jelentőséget. Mellékszereplőként a szórakoztató tanácsadó érdemel egy apró említést.
Kamala anyját Zenobia Shroff, apját Mohan Kapur, bátyját Saagar Shaikh, bátyjának mennyasszonyát Travina Springer, a Pakisztánban maradt nagyit pedig Samina Ahmad formálja meg. Előbbi három megerősítetten visszatér a Marvelekben, de nehéz elképzelni az újdonsült sógornő kimaradását. Ideális, szerető család ez a jófej, csupaszív apukával, a szigorúan (részben saját hibáitól) féltő, és hagyományőrző anyával (a szülők tiszta Pirula Panda), valamint a falazó és mindig segítőkész, gondoskodó bátyussal. Egyértelműen az anyuka szerepe itt a legfontosabb, aki lényegében az egyetlen állandó pont főhősünk mellett, hisz vele utazik ki meglátogatni a rokonságot és kapcsolatuk alakulása igen fontos a történetben. A három kiemeltebb családtag pompás, a többiek (pl. unokatesók) vagy nem kapnak elég időt vagy jelentős jelenetet ahhoz, hogy kibontakozzanak. A nagyi persze csúcs.
Két gonoszszálat említettem, ezek váltogatják egymást. Az egyik spoileres, mégis emlékezetesebb Nimra Bucha karakteres játéka miatt. Több fordulat kötődik ide, egy dolog üdvözítő: Charlie Cox és Vincent D’Onofrio után a Netflixtől ezúttal egy dramaturgiai elemet emelt át a Marvel Studios, bár nem olyan drasztikusan. A másik gonoszszál az egyre népszerűbb Kamalát üldöző Kárelhárítási Hivatal két ügynöke, amely szervezet láthatóan Pókember után (miatt?) már egyéb fiatalokra is kiveti hálóját. Itt jön be a karakterkapcsolás az MCU-hoz, hisz a Peteréket kihallgatásra bíró P. Cleary visszatér Arian Moayed által. Társát Alysia Reiner kelti életre markánsabban és harsányabban. Még egy főszereplő ér megemlítést, a pakisztáni részekben Kamala mellé szegülő srác, akit Aramis Knightra osztottak és biztos van további terv vele, vagy ha nincs, majd a rajongók akarnak.
Aztán ott a közösség többi tagja (az imám és a helyi kajaárus), a családhoz köthető két flashbackes, a pakisztáni segítő apja, a nem spoilerezett gonosz bandája, még két más kisebbségi sulis srác, avagy az utolsó rész stáblistás jelenetének vendége (keretesen amúgy még a nyitóepizódot nem érdemes azonnal kinyomni). Temérdek szál-szereplő, mégis a keveset kapók is megjegyezhetőbbek vagy fontosabbak egy ponton, mint a korábbi Disney+ címekben. Derengenek még a kinézetükön túl Westview lakói mondjuk?
Hiába a 4. fázishoz hasonló csapongás, hiába az ígéretektől távoli sztorik behozása, hiába a 6 részre nem túl egységes történetvezetés és az erős kezdés után kimúló alapkreativitás, mégis jelent valamit az, hogy a Ms. Marvelről jött össze a legtöbb karakter a D+ terméséből, holott a „térjünk ki mindenre szépen, de azért gyorsan is” írásstílus nem változott. Ez a minisorozat nem feltétlen az, amire gondoltunk, de olyan eredetelmesélésnek, amiről tudjuk, mi a cél a későbbiekben, lényegében hibátlan. Ettől kiemelkedő nem lesz, de mivel tiszta, hogy kit, mire és hova készít fel a bevezetéssel, már jobb, mint a levegőben lógó Holdlovag. A Ms. Marvel esetében is elég távolra kerülünk az univerzum fősodrától, mégse annyira zavaró, mert tudatos építkezése azt a Marvelt idézi, ami mostanában hiányzott: a célirányos, valamerre menőt. Ám erényei ellenére félúton besüpped a szimplán csak jó nézni kategóriába.
Kreativitásban néha megidézi a WandaVíziót, ifiségben veri a Sólyomszemet (ami ünnepi időzítésével lett baromi eltalált), de összességében egyikhez sem ér fel. Szoros a verseny Lokival, aki szintén mást ígért mint, amit adott, de Kamala kalandja többeknek fogyasztható „csak úgy” leüléssel. Na meg lényegében be is fejeződik, ha nem vesszük a filmes megjelenésével összeköttetést adó stáblistás pillanatot, ami már lehet onnan egy előre bevágott szcéna. Plusz míg a Loki szintén a levegőben lógó valamivé lett, addig a Ms. Marvel nem, hisz az ázsiai kiutazás is csak egy kör. Haragudni tehát nem igen lehet rá, mindössze se nem zseniális közeli, se nem tökéletes. A Sólyomszem se volt utóbbi, de befogadhatóbb és koherensebb. Itt azért kell a pakisztáni muszlimokhoz némi elhivatottság a nézőktől.
