Éjjeli vérfarkas (Werewolf by Night), rendező és zeneszerző: Michael Giacchino; szereplők: Gael García Bernal, Laura Donnelly, Harriet Sansom Harris, Kirk Thatcher; fekete-fehér Universal szörnyhorror homage, 53 perc, 2022 (16)
A vér nem válik vízzé
Az Éjjeli vérfarkassal teljesen új formátumban próbálta ki magát a Marvel, ami a WandaVízió után újfent nagyon idegen és ismételten benne van a pakliban, hogy az univerzum rajongóinak jön majd be kevésbé a formabontás. A formabontás, ami az általa megidézett műfaj kedvelői között viszont nagyot mehet és ami picit biztatóbbá teszi az utat az új Daredevil és a Deadpool 3 előtt. Ettől függetlenül ez így is csak egyszeri poénnak volt elsüthető.
Pletykák ugyan szivárogtattak ezt-azt a hivatalos bejelentés előtt, így az adaptált téma nem volt meglepetés a D23-ra fordulva, ám az előzetesben felvázolt formula annál inkább. Michael Giacchino rendezői székbe ültetése volt egészen szeptember elejéig az egyetlen teljesen hivatalos beszédtéma a Marvel halloweeni meglepetése kapcsán, aminek tálalása mellett a mibenléte is nagy kérdőjel lehet sokaknak. Hivatalosan ez egy különkiadás, amely megnevezésbe ugyan valóban beillik… de minek is a különkiadása az Éjjeli vérfarkas?
Ezt a jelzőt már meglévő brandeknél szokás használni, decemberben a Galaxis őrzői ünnepi kalandja során helytálló is lesz (lassan elférne trailer), de itt elég fura, hisz teljesen ismeretlen figurák mutatkoznak be. Akkor rövidfilm? Nos, se a szó hétköznapi használatának (5-25 percre gondolva), se az Akadémia által fektetett szabályokba nem illik (40 percnél hosszabb). Streaming bölcsője miatt nem igazán TV film (meg az 60 percnél kezdődik, ez épp nem éri el), nem szánták sorozatnak, hogy pilot lehessen, moziban se fut sehol (ellentétben Nolan csak picit hosszabb debütálásával), szóval tényleg a semmi közepén van. Magyarul találó rá a kisjátékfilm talán, de valójában az is a rövidfilm. Szóval igen, különkiadás ez, a Marvelé, csak a semmiből építkezve. Azonban minek adhat teret ez a sehova beillés? A szabadságnak!
Most, hogy ebben a zavarosban sanszosan már kihullott egy adag átlag Marvel néző, még lehet hová selejtezni. A szabadságot ugyanis zenész rendezőnk épp annyira élte meg, hogy gyerekkori egyik rajongásának műfaját választotta korhűen. A WandaVízió első 2-3 részének igen negatív reakciói után nem csoda hát, hogy a stúdió minél tovább kivárt a teljes leleplezéssel, ugyanis az csak akkor tudatosult mindenkiben, hogy ez a halloweeni cucc nem a Marvel Stranger Things-e lesz, hanem a Universal szörnyfilmjeinek Lugosi Béla és Boris Karloff által vezetett eredeti érájának megfelelője. Milyen szép is ez: az első crossoverező filmuniverzumnak állít emléket a legsikeresebb.
Persze az illúzió kicsit kisebb most, Wandáék operatőri kreativitása ezúttal hiányzik: nem korabeli technikával lett felvéve (vagy arra effektezve), túl éles és tiszta a fekete-fehér kép (de néha odamontíroznak egy-egy hibát) és még a 4:3-as arány sincs meg. Mivel a kisfilm… nem, ez a kifejezés sem a legjobb… szóval mivel a különkiadás cselekményének ereklyéje színt hordoz magában, ezért muszáj volt digitálisan forgatni. Az előzetes végén lévő grindhouse képszakadás sincs jelen és a korhű narráció se kísér végig minket, csupán a nyitójelenetben vázolja föl az alapszitut olyan jól összefoglalva, hogy én ennek leírásával most nem szaporítanám a szót: 2,5 perc megnézése nem a világ és Bognár Tamás hangja is illik hozzá.
Szóval technikailag a kormásolást érezhetően visszábbfogták a WandaVízión kitört népharag miatt (legalábbis ezt érezni, de ha Giacchino saját döntése volt, akkor elnézést), ám így is maradt még bőven belőle. A sminkek és jelmezek, ha nem is feltétlen azok, max az ’50-es évek végét idézik (vagy későbbről olyanokat, amik direkt ilyesmik, mint pl. Michael J. Fox vérfarkasa), és bár van egy CGI lényünk (amely karakter 2005-ben már kapott egy moziba szánt, végül TV filmként debütált darabot – ott legalább nem volt műfajkavar), de az effektek nem restek praktikusak is lenni, mi több egy direkt bábjátékos által mozgatott feléledő hullát is kapunk, bár őt pont nem teljesen a halloweeni hangulat jegyében.
És ha már itt tartunk: hogy működik ezen a téren az alkotás? (Na végre, ez a szó legalább ultimate használható mindenre!) Nos, meglepően jól! Itt bizony vannak olyan jelenetek, amik 80-90 éve elég fosatósnak lettek volna titulálva, persze a mai ingerküszöb mellett ez már családbarát. Habár az Éjjeli vérfarkas nem akar teljesen az lenni: megy a trancsír rendesen, úgy látszik, ha a vér nem piros, akkor belefér. De kaszabolás is akad: hol egy levágott fél végtag, hol egy már-már Kingsman közelségű testi sértés, noha a 16-os karika még talán így is erős. Értem, hogy a történések ténye indokolja, de az ábrázolás 2022-ben annyira azért nem.
Viszont ez mindenképpen egy közeledés affelé, hogy a 18-as karikát, vagyis gyártás szempontból inkább az R besorolást is becélozza majd a stúdió… ráadásul egyelőre Daredevilt se herélték ki igazán (a kiragadott klip szimplán nem előnyös), szóval Ryan Reynolds és Hugh Jackman őrült kötései se feltétlen vannak veszélyben. Az Őrület multiverzuma durvább az Éjjeli vérfarkasnál és a Penge megüresedett direktori állására Raimit már pletykálják, úgyhogy az irány a határok kitolása felé szép folyamatosan halad…
Nem tértem még ki a színészekre, de igazság szerint a két főszereplőn kívül még a lány anyja kap érdemi időt és az egyik szörnyvadász némi karaktert, más meg vagy alig jut szóhoz, vagy teljesen semleges (mint pl. a kastély lakája). A többi vadásznak inkább külső ismertetőjegyük van és mehetnének ugyan castingra a „Bond ellenségének csatlósa” ajtóhoz, ott se feltétlen őket választanák. Gael García Bernal és Laura Donnelly között viszont jó a dinamika, utóbbi pedig színészileg is megkapó minden téren. Bernalban egyelőre semmi extra, de a legnagyobb baj talán az, hogy nem ismerjük eléggé figuráját. Az jó, hogy eleinte pontos motivációját se, de a kettő együtt nem teszi kellően azonosulhatóvá az elején, ilyen pici játékidőnél ez necces.
Viszont 50 perc után (stáblistás jelenet nincs) meg már mégis úgy tekintünk rá, hogy megszerettük és még néznénk. Na persze nem ebben a tálalásban, mert ez a formailag nehezen meghatározható mivoltság és a korszak jellemzőinek nem maximális kihasználása (a kevesebb mindig több – nézőileg) hagyhat némi hiányérzetet, mert egyszer igazán belefért volna teljesen elszállni és ezt nem merték. Giacchino inkább a rendezésre figyelt ezúttal, mint a sebtiben összedobott zenére, szóval lehet az ő tapasztalatlansága is, de nem hiszem.
Ha ennyire látványosan akartak több embernek (előfizetőnek) kedvezni, az azért is lehet, mert az életben maradt karakterekkel még vannak nagyobb tervek és ahhoz nem árt a bevezetőt is meglesni. De mivel pont nem eredetsztori, ez is sántít, miközben Bernalt se véletlen hívhatták a szerepre. És mondom: a vége már a „nézném tovább” jegyében csattan, szóval nagyon felemás az egész. Nézném, nézném, de már normálisabban, vagy legalább egységesebb, nem butított stílusban. És csakis a retró feelingű jelmezzel, még ha az hülyén is nézne ki máshol.
Egyszeri halloweeni poénnak teljesen jól működik, sőt, kisebb meglepetés, de lehetett volna még nagyobb. Giacchino rajongása a korszak iránt érződik, de bizonyos okokból nem teljesedhet ki. Újranézni talán csak halloweeni szokást kialakítva érdemes (sőt, első megtekintésnek is október végét javallom, nem értem, miért jött ilyen korán) meg akkor, ha kiderül, merre is tovább a szereplőkkel. De rohadjanak meg, a CGI lény is szerethető! Nagy a szakadék minőségben első és második fele között, de a nehézkes rajt után megszokható a stílusa.
Ám mire ez megtörténik, már alig marad ideje.
